Ten years after: a szíven szúrt világ

Azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc, akire rádőlt a torony Siloámban, és megölte őket, vétkesebb volt minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik? Nem! Sőt mondom nektek: ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy vesztek el.
(Lukács 13:1-5)

Több ezer ember meghalt, amikor összeomlottak az ikertornyok; ők áldozatok voltak, és az áldozatokra mindig kegyelettel emlékezünk. Ez az egyik dolog. A másik, hogy pl. a XX. század húsdarálójában elveszett sok százmilió ember, és nincs emléknapjuk, és nem szokás róluk vezércikket írni.

Amikor az Amerikai Egyesült Államok – rendkívül udvariatlanul – leatombombázta Hiroshimát és Nagasaki-t, rútul meghalt sok százezer ember. A bombázás emléknapja többnyire mínuszos hír, nem borul gyászba évente a világ, sőt, még mindig nem egészen píszi erről beszélni. Az Oszmán Birodalomban 1915 és 1917 között másfél millió örményt mészároltak le a törökök, ezt viszonylag kevesen tudják. Ukrajnában a mesterségesen előidézett éhínség, a holodomor áldozatainak számát hét- és tízmillió közé teszik, ebből hárommillió volt gyermek. A második világháború után a keleti németek kitelepítésének – a Bajor Tudományos Akadémia becslése szerint – három év alatt hárommillió áldozata volt. (Csak a lipcsei pályaudvaron mintegy négyszázezer legyilkolt szudétanémet holttestét égették el a fertőzésveszély miatt.) És akkor nem szóltunk Monowicéről, Katynról, Srebrenicáról. Sem az újvidéki vérengzésről, ahol – sajnos – többnyire magyarok voltak a gyilkosok. És ha kipillantunk Európából: Ruandában közel egymillió embert végeztek ki üzemszerűen, bozótvágókkal. Vietnamban a tizennégy éven át tartó háború polgári áldozatainak száma (a vietnami kormány 1995-ben közzétett adatai szerint) négymillió.

Miközben e sorokat írom, számos afrikai falu lakossága retteg, mert a törzsüket, népüket vagy felekezetüket minden baj okozójának kiáltották ki az erősebbek. Míg az olvasó e sorokat olvassa, sikoltozó anyákat és gyermekeket ölnek a származásukért. Vagy egyszerűen azért, mert útban vannak valakinek. És nincs emléknapjuk. És nem ír róluk senki vezércikket.

Tudom, hogy senki szenvedése nem relativitzálható. Minden szenvedés abszolút. A holokauszt, vagyis a zsidóság kiirtására tett monumentális kísérlet a maga borzalmával abszolút és egyedi. És ez igaz a ruandai mészárlásra is.

De miért van az, hogy az összeomló WTC  por- és hamufelhője tíz év elteltével is a szemünk előtt kavarog?

Azért, mert tíz évvel ezelőtt nem csupán egy szörnyű merénylet történt: maga a nyugati civilizáció kapott halálos döfést, egyenesen a szívbe. Attól a naptól semmi nem jelenti ugyanazt, mint azelőtt. Az amerikai álmot együtt álmodtuk Amerikával,  de fel kellett ébrednünk, mert szembejött a valóság, és frontálisan karamboloztunk vele. A toronnyal a globális kultúra omlott le, amelynek részei vagyunk mi is. Azóta vergődik, hörög és rúgkapál ez a kultúra, s most nagyon úgy tűnik, hogy tíz év alatt kivérzett.

Én szeretem a nyugati civiliáziót, melynek alfája és omegája – gazdasági és kulturális értelemben Amerika. Ugyanakkor tudom, hogy ez (is) bűnös kultúra, a pénz és a test kultúrája. E napokban a világ arra emlékezik, hogy „Allah kamikazékat küldött a Mammon kéttornyú temploma ellen” (Al-Jazeera), s azok térdre rogytak. Szerintem ezt a kultúrát nevezi a világ forgatókönvye, a Biblia Nagy Babilon-nak, és ez a kultúra az, amit elsiratunk szeptember 11-én.

Az írja a Jelenések Könyve: „A föld kalmárai is siratják és jajgatják őt, mert az ő áruikat immár senki nem veszi. Arany és ezüst, és drágakő és gyöngy, és gyolcs és bíbor, és selyem és skárlátcikkeket, és minden thinfát és minden elefántcsont edényt, és drágafából és rézből és vasból és márványkőből csinált minden edényt. És fahajat és illatszereket, és kenetet és tömjént, és bort és olajat, és zsemlyelisztet és gabonát, és barmokat és juhokat, és lovakat és kocsikat, és rabokat és emberek lelkeit. És a gyümölcs, amit a te lelked kívánt, eltávozott tőled, és minden ami ínyes és pompás, eltávozott tőled, és többé azokat meg nem találod. Ezeknek árusai, akik meggazdagodtak őtőle, távol állnak az ő kínjától való félelem miatt, sírva és jajgatva, és ezt mondják: Jaj! Jaj! A nagy város, amely öltözött gyolcsba és bíborba és skarlátba, és megékesíttetett arannyal, drágakövekkel és gyöngyökkel, hogy elpusztult egy órában annyi gazdagság! És minden hajósmester és a hajókon levők mind, a sokaság és az evezők, és valakik a tengeren kereskednek, távol állnak. És kiáltanak, látva az ő égésének füstjét, és ezt mondják: Mi hasonló e nagy városhoz? És port hányva az ő fejükre, kiáltanak sírva és jajgatva, és ezt mondják: Jaj! jaj! az a nagy város, amelyben meggazdagodott mindenki, akinek hajói voltak a tengeren, annak drágaságaiból, hogy elpusztult egy órában!" (Jelenések 18:11-19)

Távol álljon tőlem az a teológiai mánia, mely minden politikai eseményt a Bibliával hoz össze –  de azért ez miniumum elgondolkoztató.

Most nagyobb átrendeződés idejét éljük, mint húsz éve, mikor a szovjetbirodalom omlott össze. Most a Nyugat helyét átveszi a Kelet; a kultúrák harca eldőlt, s bármennyire fanyalogtunk az amerikai globális kultúra miatt, nem tudjuk, mi jön a helyébe. Egy biztos: ha meg nem térünk, el fogunk veszni, ahogy Jézus mondta.

De: tíz év múlva ne ez a dal legyen.

Balavány György

Balavány György összes blogbejegyzése

• Cimkék:
Amerika ten years after Biblia kamikaze Jézus

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére