Tizenévesen is lehet valaki tudós

Az ateizmus vége – utolsó interjú Zsolnai Józseffel

– Hova járt elemi iskolába?

– Egész karrieremet az ásotthalom-kőröséri öreg tanyasi iskolának köszönhetem. Tudja, az volt az én igazi egyetemem. Összevont osztályokban, együtt tanultak a gyerekek elsőtől negyedikig. A tanítók mindegyiket ismerték, gondjával, bajával, tehetségével, családi hátterével együtt. Szerte az országban voltak ilyen kis iskolák gyermekközpontú szemlélettel. Mikor elvégeztem a tanítóképzőt, visszamentem tanyára tanítani…

– Később jött a szakrendszerű oktatás.

– Egész életemben e rendszer ellen hadakoztam. A pedagógustársadalom ma három rétegből áll: alsó tagozatos tanítókból, felső tagozatos, valamint középiskolai tanárokból. Minden tanuló végigmegy ezeken az állomásokon, melyekben csupán tantárgyakat tanítanak nekik, de szinte egyáltalán nem fejlesztik képességeiket. A legtöbb tanárt jobban érdekli a téma, amelyre szakosodott, mint a gyerek az egyedi adottságaival. Ráadásul az általános iskolai tanárok lenézik a tanítókat, pedig a megújulás lehetősége az alsó tagozatban lenne. Mindenki sorsa eldől az első tíz évben, ezt régen tudja az oktatáspszichológia.

– Évtizedekig foglalkozott kutatással, fejlesztéssel, pedagógiai programok kidolgozásával és alkalmazásával. A képességfejlesztő és értékközvetítő kerettantervet, amelyet kidolgozott, sok oktatási intézményben alkalmazzák. Elégedett?

– Nem. A módszeremet alkalmazó iskolák rendszere 2002-ben még behálózta az országot, azonban a helytelenül integrációnak nevezett iskola-összevonások, amelyeket a most megbukott kormány hajtott végre, iszonyú pusztítást okoztak. Az elmúlt években a Zsolnai-pedagógiát alkalmazó száznégy intézményből csupán huszonnégy maradt. Persze még mindig bárki megvalósíthatja a módszert, ha vállalja a vele járó kínlódást.

– Miért jár kínlódással?

– Mert nem illik a jelenlegi oktatási szemléletbe. Körülbelül százötvenezer pedagógus dolgozik Magyarországon, és legtöbbjük gondolkodásának meg kellene változni ahhoz, hogy széles körben elfogadottá váljon a módszerem. Azonkívül számos tárgyat tanítunk, melyek szinte ismeretlenek másutt: társadalomismeretet, közgazdaságtant, erkölcsismeretet, tudománytörténetet, önismeretet, pszichológiát, virágkötészetet, rejtvényfejtést, amit csak el tud képzelni. Vagyis a kultúra teljességét igyekszünk áttekinteni.

– Milyen világnézet, ember- és társadalomkép áll a pedagógiája hátterében?

– Az első előfeltevésem az, amit Nyíri Tamás neves antropológus-filozófus pap így fogalmazott meg: a gyermek ember. A gyerek alkalmas arra, hogy a kultúra és tudomány teljességét felfogja. A kétéves, óvodás kisgyerek is rendelkezik azokkal a lehetőségekkel, képességekkel, motivációkkal és szükségletekkel, amelyekkel a felnőtt, ám mindez először a játékon keresztül érvényesül. Hatéves korban aztán elkezdődik a racionális gondolkozás kifejlődése is. Nehogy azt gondolja valaki, hogy a felnőttek jobbak a gyerekeknél! Mondok valamit rögtön, amiben a gyerekek jobbak: a művészet. Az alkotás, amely a pedagógiám kulcsfogalma. A gyermek ember, s az ember alapvető vonása a kreativitás. Sok mai iskola éppen ezt fojtja el, hiszen a kreatív tevékenységgel szemben a repetitív, ismétlő tevékenység uralkodik. A tanárság ráadásul hatalomgyakorló szakma, vagyis a gyerek el sem menekülhet. Egy szociológus barátom mondta régebben, hogy akkor lesz aktuális a módszerem, amikor megkezdődnek a tanárverések: a gyerek nem bírja elviselni az iskolát, és nekimegy a tanárának, főleg serdülőkorban.

– Nyilván sok tehetséges pedagógus van, akik a rosszabbodó körülmények közt is hűségesen végzik a hivatásukat. Nem érdemlik meg, hogy bántsák őket.

– Vannak a szakmában tehetséges pedagógusok, de az ilyenek általában elhagyják a pályát. Többnyire vállalkozónak állnak vagy újságírónak. Tudja, a jó tanár maga is alkotó ember. Persze léteznek üdítő kivételek, de a tanárság ma nem alkotó értelmiségi réteg. És aki nem képes alkotni, mert olyan iskolarendszerben szocializálódott, amely elfojtotta benne is a kreativitást, az a tanítványában sem látja meg a tehetséget. Mit gondol, hány éves kortól alkalmas egy gyerek arra, hogy a felnőtthöz hasonlóan kutatási produktumot hozzon létre?

– Tizennégy? Tizenhat?

– Tíz. A tudományos diákkörön a Zsolnai-iskolában ugyanazokat a tevékenységeket lehet végezni, amelyeket az egyetemeken és főiskolákon, persze a gyerekek érdeklődési körének megfelelően. Nagyon érzékenyek például a nyelvhasználatra, a stílusra, a névhasználatra. Itt, a Pannon Egyetemen volt olyan konferencia, amelyen tizenéves fiúk és lányok szerepeltek öreg tudósokkal együtt. Ha hiszi, ha nem, publikálható tudományos eredményeket mutattak fel. Ilyesmit nagyon régről ismerünk, még a Bolyaiak időszakából, de sokáig azt hittük, ez csak a matematikusoknál megszokott. Mára kiderült: a tudományos jellegű korai alkotás univerzális képesség.

– Ez kicsit félelmetes a számomra. Nem vész el így valami a tanuló gyermekkorából, gyermekségéből?

– Ha valami elrabolja a gyerekkorukat, az az internet, amelyen egész nap lógnak. Aki nem szeret tudományos kutatással foglalkozni, annak nem muszáj. De a többség szívesen él a lehetőséggel, élvezi. Mindenki szereti magát valakinek tudni. Ez együtt jár a versenyzéssel és az önmegvalósítással – ez az egzisztencialista kifejezés szépen ideillik. Senki sem szeret névtelen tucatember lenni, az a létezésünk jele, hogy kiemelkedünk. Zalabéren a kis falusi iskolánkba zömmel cigány tanulók járnak, és fantasztikus eredményeket érnek el. A lenézett rétegek közt, akiket a társadalom deviánsoknak bélyegzett, rengeteg a nagy tehetség. Ma, amikor az érettségizőknek problémát okoz, hogy egy dolgozatban megfogalmazzák a gondolataikat, ezek a gyerekek önálló alkotásokkal állnak elő.

– Vajon mennyi a tehetség Magyarországon? Annyi, amennyi a sikeres ember?

– Én azt hiszem, sokkal több. Szeretném, ha minden kisiskolásról kiderülne, mire képes. Törökbálinton, a kísérleti iskolánkban japán nyelvet tanítottunk, s a tanítványaink közül néhányan később Japánban szereztek diplomát, ma pedig magyar–japán szakos tanárok. A tehetségnek úgy lehet nyomára akadni, ha minél többféle tevékenységbe vonjuk be a gyerekeket. A törökbálinti iskolában úgy kezdték a vizuális kultúra kialakítását, hogy fotóztak, majd filmeztek a tanulók, Ragályi Elemér tanította őket. Nem lett mindenkiből operatőr, de megtanultak egy másfajta látást… A tanár a mi rendszerünkben nem mindenható információforrás, hanem közvetítő, segítő a tudásra vágyó gyerek és a tudomány között.

– És hogyan segít?

– Ó, sokféleképpen. Egyet hadd hangsúlyozzak: a legtöbb iskola hallás alapján adja az információt, mi pedig nagyobb súlyt helyezünk az olvasásra. Magam is több száz könyvet olvastam el életem során. Aki alkotó ember akar lenni, olvasnia kell. Mondok egy példát: a Bibliát meg lehet zenésíteni, lehet filmet is készíteni belőle, de csak az értheti meg igazán, aki olvassa.

– Nem szerezhetünk igazi ismereteket egy színdarab vagy film megnézésével, egy zenemű meghallgatásával?

– Dehogynem. Ám ahhoz, hogy értő módon nézhessünk egy filmet vagy hallgathassunk zenét, sokat kell olvasnunk. A tudomány különféle területekre tagolódik, ám azért tanítjuk a filozófiát kicsi kortól, hogy a gyerekek e területeket integrálni tudják. A tudományok és a művészetek fejlődésük során sokféle irányba ágaznak szét, de a gyökér közös. Ennek megértéséhez kell a filozófiatörténet, a művészettörténet, a tudománytörténet. Mindennek története van, s mindent csak a történetével együtt tudunk megérteni, önmagunkat is. A módszerem sajátossága a rendszerben gondolkozás, a multidiszciplináris szemlélet, amely azt jelenti, hogy a dolgokat a történetükkel, valamint a mindennapi életben betöltött szerepükkel együtt ismerjük meg. Hiszen minden dolgot csak a kontextusában látunk helyesen…

– Miért érzem úgy, hogy mindez kissé utópisztikus?

– Mert a magyarságnak nincs filozófiai kultúrája. A filozófusok képtelenek úgy megszólalni, hogy abból a nagyközönség értsen valamit. Így aztán a legtöbb ember kialakítja a kis házi filozófiáját, de nemigen foglalkozik metafizikával, antropológiával, erkölcstannal.

–  Összefügg a vallással a pedagógiai szemlélete?

–  Lehetetlen a kultúránkat átadni a következő nemzedéknek, ha nem értjük meg, hogy e kultúra alapja a keresztény teológiai hagyomány. Aki a transzcendenciától idegenkedik, aki az örökkévalóság kérdésével nem tud szembenézni, az az emberi élet kontextusát, így a saját életét sem érti. Lelépni az alapról, amely megtarthatna, nagyon veszedelmes.

– Már leléptünk róla, nem? Ateista társadalomban élünk.

– Én nem így látom. Eltelt húsz év a kommunizmus óta, és már nem divat azzal büszkélkedni, hogy valaki ateista. Az ateizmusnak vége. A posztmodern társadalomban a pluralizmus érvényesül, és ehhez persze meg kell teremteni a korszerű, párbeszédre képes teológiai nyelvezetet. Ez az egyházak közti ellentét feloldásához is elvezethet.

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére