„Belenéztem a tükörbe, és alig ismertem magamra, ez tényleg én lennék?”

Erdei szerelmes, és rájött: 27 évig rosszul csinálta

– Atlantic Cityben, a hatodik menetben kiütötte az amerikai Byron Mitchellt. Feldolgozta már?

– A meccset igen, az odáig vezető utat még nem. Fáradt vagyok, bennem van az előző húsz hét, de amúgy prímán érzem magam a bőrömben. Ez a meccs sokkal látványosabb volt, mint az ezt megelőző, de ez nem lepett meg, mert így és ennyit még egyik összecsapásomra sem készültem.

– Mint mondja, valamit másképp csinált, mint eddig. De mit?

– Nem hazudok: a felkészülés alatt 600-700 ezer lépcsőt másztam meg, aztán meg ilyen ütésmennyiséget, mint most, még soha nem végeztem el. Klink Zoli barátom új módszerével dolgoztam. Ő egyébként labdarúgó volt, de nagyon beleásta magát az erőnléti felkészítés rejtelmeibe. Kitalálta, hogy mivel a mostani meccsemet eredetileg 12 menetesre tervezték, ezért másképpen kell készülnöm. Például elhagytuk a hosszú futást, helyette lépcsőztünk.

– Elég egyszerű kínzóeszköz…

− Kínzásnak tényleg az: kimentünk a gödi Duna-partra, ott van 33 lépcsőfok. Először háromperces sorozatokkal nyitottunk: fel, le. Ezt tizenkétszer ismételtük. Aztán tízszer, tizenötször, huszonötször, harmincszor. És ezt a sorozatot hétszer… Beleőrültem! A végén összeadtuk: 3709 lépcsőfok jött ki egy edzésre.

– Kicsit Rocky-feelingje van. Ettől lett olyan erős?

– Ettől is, meg persze az egyéb speciális edzésektől. A végén olyan erőben éreztem magam, hogy amint közeledett a meccs, tudtam: bárki kerül az utamba, azt beborítom. Amikor hazatértem az Egyesült Államokból, és a kisfiamat fürdettem, azt mondta, amikor a kezembe vettem: „Phűűűű, apukám, hogy neked mekkora erőd van!” A tükör elé álltam, és valóban, alig ismertem magamra. Ez tényleg én lennék? Nekem sosem volt hasizmom, most meg olyan kockahasam lett, mint még soha.

Sdunek mester sem maradt le az újításban: edzés az óceán partján, Atlantic Cityben
Fotó: Erdei Menedzsment

– Ezért kezdett a korábbiakhoz képest sokkal agresszívabban?

– Mivel a motivációm is az egekbe szökött, elhatároztam: úgy nyitok, mint még soha. Nekimentem a srácnak, nem óvatoskodtam, padlógázzal toltam az első másodperctől. Sdunek edző szólt is az első menetben, öreg, vegyél vissza, messze még a vég, de nekem akkor hiába beszélt. Nem tartalékoltam, pedig az elején úgy megütöttem a srác fejét, a legkeményebb résznél, a homloknál, hogy a kézfejemben részlegesen elszakadt a szalag. Persze ezt akkor még nem tudtam, csak éreztem, hogy fáj. A negyedik menetig csak ballal ütöttem, de aztán láttam, ezzel nem jutok előrébb. Elővettem a fájós jobbat, összeszorítottam a fogam, rendesen odapakoltam magam. A hatodikban meg lapátra tettem.

– Látszódott, hogy óriási tehertől szabadult meg. Ennyi év után is ilyen nagy a nyomás, a feszültség?

– Nagy volt a tét, Lou DiBella promóteremmel három amerikai meccsre szerződtem, azzal az opcióval, hogy mindegyik parti után megnézzük, van-e értelme folytatni. Látványos meccset kellett vívnom, hogy eladható legyek Amerikában. Azt hiszem, a kiütéssel ennek a feltételnek megfeleltem. Ráadásul korábbi világbajnokot, nem hurkát vertem!

– Körvonalazódik a következő meccs?

– Ááá, dehogy! Most pihenek. A családom nagyon hiányzott, végre megint együtt vagyunk! 37 éves vagyok, és akkor is kell a regenerálódás, ha éppenséggel kirobbanó erőben érzem magam. Most jöttem rá, 27 évig rosszul csináltam a dolgom. Elgondolkoztam: mi lehetett volna belőlem, ha korábban találok rá erre a felkészülési módra? Mindig tudtam, éreztem, hogy valami nem stimmel. Hiába nyertem, nem volt kerek a történet. A világbajnoki címemet leszámítva mindig hiányzott valami. De nem tudtam, mi, csak most jöttem rá.

Tiszta munka: Mitchell-t Madár fájós ököllel is padlóztatta
Fotó: Erdei Menedzsment

– Milyen áron? Sokat vitatkoztak, amíg letisztult a felkészülés?

– A huszadik hét végére besokalltam, mondtam: Zolikám, ez most nem megy, le kell állni az erősítéssel, mert olyan feszes vagyok, hogy elpattanok. Nagy vitáink voltak, de aztán alkalmazkodtunk egymáshoz.

– Mi motiválja még?

– Világbajnoki címet szeretnék! Az újságok Hopkinsszal hoznak össze, de vele most nem olyan egyszerű találkozni. Nem fogok nagy pofával senkit hívogatni, provokálni, hogy észrevegyen. Ez a promóterek dolga. Majd ők elintézik. Mindig világbajnok akartam lenni, erről az álmomról most sem mondok le. Utána esetleg jöhetne egy címegyesítő meccs is. Húszévesnek érzem magam, megállíthatatlannak, tele energiával. A boksz persze olyan, hogy bármikor kaphatok egy óriási, karriert lezáró pofont, de ez akkor sem változtat semmin. Ha belépek a ringbe, mindig úgy érzem, hazatértem, és mindenkit meg akarok verni. Nekem a boksz 27 éve tartó szerelem.

Simon V. Attila

• Cimkék:
ökölvívás profi világbajnok Erdei Zsolt Madár Amerika

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére