Az egész világ bin Laden

Szeretem az anekdotát a puritán prédikátorról, bár nem emlékszem, ki volt ő pontosan. XVII. század, London; az imaterem ablakából látszik, ahogy vesztőhelyre kísérik a rettenetes rablógyilkost. Tanítványai kérdik a prédikátort, örül-e, hogy ismét győzött az Igazság. S a jó mester azt feleli: nem örül.

Az egyik tanítvány dühödten sorolja a bibliai verseket az Igazságról. De a prédikátor imádkozni kezd: „Uram, könyörülj a szerencsétlenen! Ne hagyd elveszni a lelkét! Uram, nekem kéne helyette a bitó alatt állanom. Köszönöm, hogy kegyelmet nyertem!” A tanítvány lázad, értetlenkedik: de hát a magiszter nem rablógyilkos! Dehogynem, fiam – felel a prédikátor, s könnycseppet töröl a szeméből (lehet, hogy ez már túl szép, de nekem tetszik).

Valószínűleg azért bírom annyira ezt a történetet, mert én vagyok Oszama bin Laden.

De hogy ne szaladjunk ennyire előre, közölném rettenthetetlen véleményemet, miszerint semmit sem változott a világ attól, hogy megölték – ha megölték – Oszamát. Egyébként épp a halálhíre előtti napokban említettem nevét e hasábon, emígy: „a civilizáció szüntelenül küzd a gonosz ellen, de anélkül, hogy valaha ártott volna neki. A muszlimok évente megkövezik a gonoszt – az aktus ismétlése egyben a legutóbbi kudarc beismerése. Mikor lenyílt a pokol csapóajtaja Szaddám Huszein alatt, az amerikai elnök azt mondta: egy kicsit jobb lett a világ. Ez nem politikai, hanem metafizikai természetű tévedés volt. A világ nem lett jobb Hitler vagy Sztálin halálától sem, de a nürnbergi pertől sem. Százmilliók szívében máig ég a vágy, hogy holtan lássák Oszama bin Ladent, akiről nem is tudják, él-e még; élete vagy halála nem okoz lényeges változást. Ha a világ összes zsarnokát felakasztjuk, sem szabadulunk meg a gonosztól. Másodpercek alatt kerülnek elő új gyilkosok és zsarnokok, talán épp a bírák közül.”

Lehet, hogy nem elegáns magamat idéznem, de legalább nincs vita a kopirájtról.

Ha vádaskodni volna kedvem, például Barack Oszamára (sic!) mutatnék: undorodtam az arcán ragyogó örömtől, ahogy bejelentette a terrorista lemészárlását. Hogy a demokrácia hazája most aztán megmutatta, nem lehet vele büntetlenül lacafacázni.

Az az Amerika mutat demokráciát, ahol Obamának pár évtizede még át kellett volna adni a helyét egy fehérnek a buszon, és amely most attól van elájulva, hogy fekete az elnöke – micsoda aberráció, hogy bőrszínnel vagy származással bármi kompetencia pótolható vagy kétségbevonható?

Az  az Amerika intett be a lacafacának, amelyet 2001-ben lazán szíven lehetett szúrni (én nem hiszem, bár nem tudom, hogy 9/11 „inside job”  lett volna, majd eldöntik a kommentelők); és azóta hiába arcoskodik: összeomlott és hörög? Az az Amerika, mely teljes, hű de rettentő titkosszolgálati és katonai apparátusával tíz esztendeig képtelen volt előkeríteni egyetlen embert, aki nem is rejtőzködött túlságosan, sőt: néha előbújt integetni?

Tisztelettel jelentem: nem bin Laden halt meg. Az Amerikai Egyesült Álmok foszlottak köddé, de végképp.

Egyébként vádaskodni, vagy alkalomadtán rámutatni pár kényelmetlen tényre: nem ugyanaz. Nincs érrtelme vádaskodni, mert a legnagyobb gonoszságban sincs semmi különleges. Nukleáris bombát bevetni polgári lakosság ellen, vagy milliókat lemészárolni származásuk miatt: teljesen normális dolgok. Bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, ahogy az egyik áldozat volt szíves megjegyezni.

Ja, azért az anekdotában szereplő prédikátor egy szóval sem mondta, hogy nem kell a bitó. Csak azt mondta, hogy egyikünk sem különb a másikánál.

És: hogy ugyanarra a kegyelemre szorulunk mindannyian.

Balavány György

 

Balavány György összes blogbejegyzése

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére