A szerencsés nyertes lejön a hegyről

„Teljesen egyedül vagyok. Egyedül vagyok, és egyedül repülök.”
AE Bizottság: Kamikaze

Míg világ a világ,  szeptember 11-én levetítik a tévécsatornák a New York-i merénylet képsorait. Ám egyre csekélyebb hatással bír a véres reality show a toronyból ugráló emberekkel. Többek közt azért, mert egyidejűleg több csatornán horrorfilm megy. A tudósok azt mondják, legjobb megmagyarázni a gyerekeknek, hogy a vér, amelyet a filmekben látnak, csak kecsöp. És nem fognak szorongani. Marcel Frydman, a tv-agresszió legnevesebb kutatója is ezt mondta, mikor Magyarországon járt. Mondjuk meg, hogy a katasztrófafilmeket „csak úgy csinálják”, egy csomó pénzt kapnak érte, és a végén mindenki életben marad. Megkérdeztem Frydman professzort, nem jobb-e kikapcsolni a tévét. Nem értette. A tévét kikapcsolni? Magyarázzuk meg, hogy szörnyetegek, démonok, szellemek nincsenek. Hozzátehetjük: haragvó isten meg vihogó ördög sincs. Csak mosolygó, szenilis jóisten, meg comics-krampusz.

Egy átlag amerikai gyerek tizenkét éves korára nyolcezer gyilkosságot lát a televízióban. Meg kell neki mondani, hogy ez csak játék. A valóság az más. A gyerek elhiszi. Hisz nekünk. Rémült óvónők mondják, és nem csak Amerikában, hogy az óvodás gyerekek rituális kivégzéseket játszanak.

Amerika ugyanakkor nem bírja a borzalmakat. A zseniális szobrot is csak egy napra állították ki Washingtonban: a World Trade Center égő tornyából kiugrott, kicsavarodott testtel éppen földet érő asszonyi alakot. A polgári lakosság tiltakozott. Az asszonyt, illetve a szobrot letakarták, majd elvitték.

Igazatok van, szeptember 11: mementó. Metafora. Ezt a szót történelmi eseményre először egy barátom alkalmazta. A kilencvenes években, amikor a polgári város pokollá változott, ő éppen Szarajevóban tartózkodott. Visszajött, nem görbült haja szála se, csak annyit mondott: Szarajevó metafora. Mert tudta, hogy a dolgok nemcsak önmagukat jelentik. A rózsa is metafora. Az öbölháború idején, a lángpokolban rohangáló, vizet kereső, üvöltő tevecsorda is metafora. És a nagy szemű, hamvas arcú, datolyát áruló bagdadi kisfiú is.

Mindezt egy furcsa bnyári  napon írom, Budapesten. Budapest nem pokol. Nem bánt senki senkit, nem csapódik be semmi és senki sehova.

Aránylag sokat jártam Amerikában. Először kisfiú koromban, apámmal. Wyoming és Nebraska vonalzóval húzott határain – ez a mondat A Medveölő fia első bekezdéséből való. Apám olvasta fel May Károly könyvét. May Károlyról csak annyit tudtam, hogy nyugatnémet, s hogy sohasem járt Amerikában. Az én globalizációm a gyerekszobában kezdődött; hamarosan mindent tudtam a Yellowstone parkról, a Grand Canyonról, Colorado irdatlan sziklaobeliszkjeiről, a telepesekről és az indiánokról. Viszont fogalmam sem volt, merre van Göcsej.

Később már egyedül utaztam. Rájöttem, hogy az indiánok nem érdekesek, mert kihaltak. Nem értettem a Kék katona című filmet, csak rosszakat álmodtam tőle, mert a dragonyosok a mozivásznon indián nőket erőszakoltak meg, és indián gyerekeknek vágták le a fejét.
Sosem éreztem annyira ennek a szónak az ízét, mint kamaszkoromban: amerikai. Marlboro: amerikai; Levi’ Strauss: amerikai; Donald rágó: amerikai. És a Hair. Az maga Amerika, amit a cseh Forman csinált. Mert Amerika virtuális valóság. Amerika minden, ami nem Amerika. Egyszer azt találtam írni, Amerika tudatalattija Európa. Az elfelejtett Európa bugyog fel belőle.

Amerika, az aranyhímű távol, szőve remény és kétség fonalából – írta Juhász Gyula. Akkor még távol volt. Azóta megérkeztünk. Európába még nem, Amerikába már igen. És örülhetünk. Mert aki nem örül, az nem érkezett meg. Aki nem érkezett meg, az idegen. Aki idegen, az indián. Senki sem akar indián lenni; mindenki fél, hogy indián lesz; mindenki örül, mert mindenki fél.

Mi odamentünk, Amerika meg idejött. Úgy jártunk, mint a régi orosz arisztokrácia: addig idézgették a francia szellemet, míg Napóleon megjelent és felgyújtotta Moszkvát. A távolságot, mint üveggolyót, elvesztettük. Elgurult. Kinyitom a tévét, a rádiót, a vízcsapot. Amerika. Bemegyek a boltba: Amerika. Európa tudatalattija Amerika. Megvalósítjuk Európát, amelyről fogalmunk sincs, micsoda. Közben észre sem vesszük, elkezdtünk Amerikában élni. Sírunk szeptember 11-én. És azt mondjuk: mementó, az aljasság mementója. Hát tényleg. Berepülni egy védtelen emberekkel teli felhőkarcolóba egy védtelen emberekkel teli Boeinggel. New Yorkot pokollá változtatni. Elvinni szegény Bergert Vietnamba, hadd nyírják ki azok a sunyi sárga dögök.

Emlékszem Coppola filmjére, az Apokalipszis mostra. Páncélcirkáló egy iszapos őserdei folyón. Zsebrádión Rolling Stonest hallgatnak a katonák. I can’t get no satisfaction. S mint gyilkos eső, kopogni kezdenek a vietkongok nyilai a fényes hajótesten. Aztán: dzsungelbeli halászfalura ereszkedik egy Tomcat. A két katona a pilótafülkében Wagnert hallgat, A walküröket. Most jön a lelki nyomás, mondja egyikük, aztán lebombázza a falut. Napalmmal. Visítva égő (kommunista) asszonyok, gyerekek. Ki áll vigyázzba Hirosima napján? Gyászba borul-e a világ Nagaszakiért?

Amerika: démon. Meg akartuk szelídíteni. Megszelídített minket, popcornt eszünk a tenyeréből. Csak Amerika van. Egy homoszexuális művész mondta: ott legalább nem ciki buzinak lenni. Hozzáteszem: nem buzinak sem ciki lenni. Be yourself. Csak az amik azok, akik azok, amik. A szabadság hazája. Lehet. Minden lehet. Mert Amerika keresi önmagát, és rémülten sejti, hogy nem fogja megtalálni. Ugyanis nincs, ez a lényege. A Nichts. Ami van: a semmit takargató, örökös pótcselekvések. Műsor. A csillagos-könnyes pátosz. A Valentin-napok végtelen ostobasága. Adás és vétel. Amerika: talk-show. Óriási, globális, kozmikus nyereményjáték. Csillagok háborúja. Amerika a szerencsés nyertes. Nyer, és ugyanabban a pillanatban elveszít mindent. Amerika a történelem zsákutcája, a kultúra zsákutcája, ahonnan már visszafordulni nem lehet. Apokalipszis most.

Budapest, bamba, nyári nap. Itt nincs pokol. Mint a fecskék eső előtt, köröznek körülöttünk a mennyország elegáns ügynökei. Szórólapjaikon gyors és olcsó üdvösséget kínálnak. A szekták mind Amerikából jöttek, mesterségük címere az áttetsző, réveteg mosoly. Keep smiling. Azzal házalnak, ami nem az övék. Ennek a korszaknak (aión, mondja az Újszövetség) végén lezárul az idő. De addigra a Nagy Babilon uralma teljességre jut a földön. A tengerből felemelkedik a szarvas fenevad. A fogyasztás világa, a test világa. Az ördög kifeszítette a hálót. A világhálót. Mi meg, halacskák, benne vergődünk.

Jézus vissza akar halászni bennünket a tiszta vízbe. Csakhogy ő nem popcornnal fog beetetni. Ahhoz, hogy visszahalászhatók legyünk, hit kell. Bűnbánat. Pálfordulás. A gondolkodás megváltoztatása – metanoia. Tudatosan szembenézni a halállal, s aztán hátat fordítani neki. És élni. Ez nem olcsó, és nem könnyű. Ebbe bele kell halni. Jézus belehalt. A szent, tiszta, isteni kamikaze. Lerombolta a halált. És újjá lehet születni, egyszer és mindenkorra, mert feltámadott. És nem ügynökként, hanem megváltóként. Nem volt neki öltönye sem, csak köntöse, amelyet a keresztfa alatt kisorsoltak.

Nyereményjáték. A közönség izgul. A kocka el van vetve. A szerencsés nyertes mosolyog. A többiek gratulálnak. Fair play. Mindenki mosolyog. Csillognak a fehér fogak, protézisek, ékszerek. Szőkésmolett, mélyen dekoltált hölgy adja át a nyereményt. Kitűnő galileai köntös. Felülről végig egybeszőve. Azt mondják, az anyja szőtte.

A fán egy véres, mezítelen test utolsót rándul. Árnyék borul a földre.

Hűvös van, mondja a szerencsés nyertes,  vállára teríti a köntöst. Mégis fázik, nagyon. Egy darabig áll, aztán elindul, lefelé a hegyről.

Balavány György

(részlet a szerző megjelenés előtt álló esszékötetéből)

Balavány György összes blogbejegyzése

• Cimkék:
Amerika 9/11

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére