Interjú Mácsodi Ferenccel, aki a leendő profi sportolók hitét erősíti

Felcsúti focilelkész: Istennek is van helye a tizenhatoson

– Hivatalos titulusa szerint a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia kollégiumi igazgatóhelyettese, lelkigondozója: van tudomása hasonló beosztásról az országban?

– Tudtommal egyedül vagyok. Gyulán ugyan van hasonló beosztás, de az annyiban más, hogy ott nem elsősorban profi labdarúgóknak szánt fiatalok képzése folyik. Úgy tudom, sok kis faluban dolgozik olyan lelkipásztor, aki korábban futballozott, de valahogy nem találjuk egymáshoz utat, nem tudunk egymás partnerei lenni. Ezen változtatni kellene.

– Miként lesz valaki focilelkész?

– A Felvidékről jöttem, és diákként még nem voltam hívő. Hosszú az út, amíg az ember végigmegy a hívővé válás útján. Nekem a tanítóképző főiskolán, Nagykőrösön jött el a döntő lépés: akkor határoztam el, hogy Krisztust követő úton fogok járni. Sok minden érdekelt, gitároztam, zenekarban játszottam, színészkedtem, de egyikben sem találtam igazán, amit kerestem. Ma viszont mindegyik fontos a munkámban, hasznosítani tudom az ott szerzett tapasztalataimat. Mivel úgy éreztem, engem Isten lelkésznek rendelt, ezért hazamentem, és Komáromban teológiát tanultam. Aztán öt évig a Pécsi Református Kollégium vallástanára és intézeti lelkésze lettem. Két évvel ezelőtt pedig a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémiára kerestek egy olyan embert, aki közel áll a futballhoz, de lelkészi és hitoktatói képesítése is van. Mivel közben megszereztem a Semmelweis Egyetem sport- és ifjúsági lelkigondozói diplomáját is, ezért ezt a munkát nekem találták ki.

– És a focihoz mi köze van?

– Megyei szinten igazolt játékos voltam, és nem ment rosszul, mert 16 évesen egy felvidéki második ligás csapat le akart igazolni. Csapatom vezetői azonban nem engedtek el. Velem azonban erről nem beszélt senki, ezért mérges lettem a focira, megsértődtem, és bosszúból abbahagytam. Ma az egyik legfontosabb feladatom, hogy ha hasonló helyzetbe kerül egy fiatal, akkor ne azt a rossz döntést hozza, amit én. Ha akkor mellém állt volna valaki, aki megmagyarázza, hogy nem szabad ilyen könnyen megfutamodni, az én életem is másképp alakul. De nekem nem adott tanácsot senki.

– Ön milyen tanácsokat tud adni? Egyáltalán: egy focicsapat életében mekkora szerepe van a vallásnak, a hitnek?

– Egy csapat kamasz kezelése eleve nagy kihívás, őszintén szólva nehéz terep. Itt ráadásul több korosztálynyi srácról van szó, akik olyan közegben nőnek fel, amelyikben mindig erősnek kell mutatkozniuk. A pályára nem lehet kishitűen felmenni, különben eleve kódolva van a vereség. Kívülről keménynek kell lenniük, miközben belülről még nem azok. Ez a kettősség okozza munkámban a legnagyobb nehézséget. A sport és a hit kapcsolata szoros: utóbbi külön erőforrás a talpra állásnál. A hit erőt ad, tisztán tartja a fejet, rendbe teszi a gondolatokat. A kommunizmus alatt materialista világ volt. Úgy gondolták, csak edzeni kell, és a folyamat végén kijön a kész futballista. Pedig ez ennél jóval összetettebb dolog. A hívő emberben sokkal jobban benne van a mentális erő, akinek van Krisztusa, az erősebb. Egy nevelőtanár vagy egy edző nem tud spirituális munkát végezni, ezért vagyok itt.

– Konkrétan miként közelít a valláshoz a focistákkal?

– Egyértelmű, nem Biblia-ismereti versenyre készítem fel őket. Heti egy óra foglalkozást tartunk, ehhez jön még heti két-három beszélgetés, és azt látom, nagyon fogékonyak. Az élő Krisztust az ő kultúrájukban, közegükben kell hirdetni. A formákat kell eltalálni: nem annyira konkrét információk közlése a cél, sokkal inkább az, hogy az ő életük felől közelítsek Isten megismerése felé. Modernebb, kissé rendhagyó formát dolgoztam ki a projektoros igehirdetéssel, s úgy tapasztalom, az énekes, zenélős órákat kifejezetten szeretik. Persze akinek nincs semmilyen „előélete”, illetve egyáltalán nem hajlandó ebben az örömben osztozni velünk, annak fölösleges ez a forma is. De ritka az ilyen eset: ebben a korban a gyerekek bizalmának a megszerzése a legnehezebb feladat. Mivel állandóan velük vagyok, közöttük élek, tudok minden eredményükről, gondjuk, bajukról, félelmükről, örömükről, ezért elfogadtak.

Például a klubhimnuszt a meccsek előtt már korábban is énekeltük, gitárral kísértem őket, aztán hangszereltük, stúdióba vonultunk, és egy megasztáros kiválasztás után profin felénekeltük. Az összes hangszeren az akadémia edzői és tanárai játszottak, illetve a kórusban a focisták énekeltek. Nem elsősorban a zenei produkció, hanem a közösségépítés volt a cél.

– Mennyire épült be a hit a mindennapjaikba?

– A meccsekre készülve a foglalkozásokon összekapaszkodva szoktunk imádkozni. A fiúk hiányolják, ha valamiért elmaradt. Ezzel is a srácok felé közelítettem, hiszen úgy gondolom: természetesebb az ő élethelyzetükben így imádkozni, mintha ezt összekulcsolt kézzel tennénk. A templomba járók számára persze ez a forma az idegenszerű. Kicsit szokatlan a látvány, hogy egy csapat futballruhás gyerek imádkozik, de nekem alkalmazkodnom kell az ő speciális életükhöz. Ahhoz, hogy profi labdarúgóknak készülnek. Az akadémián ugyanis nem a jókat képezzük, hanem az elitet, csakis a legjobbakat.

– Az akadémiai képzés ellenzői szerint kifejezetten káros, hogy a serdülő fiatalokat kiszakítják megszokott közegükből. Ön miként látja?

– Sajnos a magyar valóság olyan, hogy az akadémisták negyven százalékánál direkt jó, ha a tehetséges gyereket kiemeljük otthoni környezetéből. Csak így lehet belőlük valaki. A többieknek valóban nem olyan előnyös a hirtelen váltás, a család hiánya erős, de hétvégenként hazamennek, élvezhetik a család melegét. Ráadásul a legnehezebb korban vannak. Ahogy látom, az akadémián a lányok hiánya a legnagyobb gond. Nem a szex miatt, hanem azért, mert a pszichés fejlődéshez szükséges az énkép kialakulása, hogy ki vagyok én, és merre tartok. Márpedig a lányok, az ellenkező neműek a tükörképp kialakulásához kellenek, hogy a fiatal visszajelzést kapjon, miként látja a másik nem. A srácok koedukált iskolába járnak, ami azért valamennyire segíti ebbéli fejlődésüket, a szerepkonfliktusok kezelését.

– Edzőkollégái eredményeit plasztikusan lehet mérni azzal, hogy nyer vagy veszít a csapata. Önnek focilelkészként mi volt a legnagyobb sikerélménye?

– Egy roppant tehetséges srác érthetetlen formahanyatlásának okát az edzők sem tudták. Nem hitte el, hogy van út felfele, de Isten vele volt: kijött a mélységből és újra válogatott lett. Aztán volt egy fiú, aki liberális családi közegből érkezett, így is gondolkozott. Nem érdekelte az egész. Amikor kapcsolatba kerültünk, fokról-fokra megismerte Istent. De eligazolt tőlünk, már nemigen tudtam figyelemmel kísérni. Nemrég felhívott, hogy ő se gondolta volna, de templomba járó lett. Azóta rendszeresen jelentkezik és elmondja, hol jár a hitében. Ha csak ő miatta kellett itt lennem, már megérte.
 

Simon V. Attila

• Cimkék:
Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia futball hit labdarúgás Mácsodi Ferenc

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére