"Útra kelek, elmegyek apámhoz..." (Lukács 15,18.)

Szembenézni a valósággal

Semmi sem változott a tékozló fiú életében addig, amíg azt nem mondta: "Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: ...vétkeztem..." (Lukács 15,18).  

El ne hajoljatok Isten kegyelmétől, hogy a keserűség gyökere felnövekedvén kárt ne okozzon. (Zsidó 12:15)

Mindannyian érthetetlenül sok ajándékot kapunk utunk során, életünk mégiscsak távolról nézve tűnik termékeny búzamezőnek. Benne járva rögös is, gazos is.  

A jó unalmas az ember számára, gerjesztett vágyak kielégíthetetlenségével törődni jelentőségteljesebb elfoglaltságnak tűnik. A "ha" boldogtalanságát növesztjük magunkban napról napra. Ha lenne még egy kis pénzed, időd, párod, lakásod... 

El onnan, ahol vagy. Hányan engedtünk már a sodrásnak?
A legtöbb ember azonban nem kalandor, csak a kegyelmet hagyja el. "Otthon" marad, de növekszik benne a keserűség, s békésen öldökli vele a környezetét. Nem akarunk és nem tudunk elfutni onnan, ahol maradni kényszerülünk. A tékozló fiú bátyja, az atyai házban maradt testileg, mégis ugyanolyan messze van az atyjától, mint az öccse. 

(Fekete Ágnes)

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére