"Nem bocsátalak el, amíg meg nem áldasz engem." (1 Mózes 32, 25-32.)

Menekülés a szorongató félelem elől

Jákób pedig ott maradt egyedül. Ekkor Valaki tusakodott vele egészen hajnalhasadtáig. De látta, hogy nem bír vele, ezért megütötte a csípője forgócsontját, és kificamodott Jákób csípőjének forgócsontja a tusakodás közben.
Akkor ezt mondta Jákóbnak: Bocsáss el, mert hajnalodik! Ő azt felelte: Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem.
Ekkor megkérdezte tőle: Mi a neved? Ő így felelt: Jákób.
Erre azt mondta: Nem Jákób lesz ezután a neved, hanem Izráel, mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél.
Jákób ezt kérte: Mondd meg nekem a nevedet! De ő ezt mondta: Miért kérdezed a nevemet? És megáldotta őt.
Jákób Penúélnak nevezte el azt a helyet, és ezt mondta: Bár láttam Istent színről színre, mégis életben maradtam.
Már sütött a nap, amikor átkelt Penúélnál, és sántított csípőjére. 1 Mózes 32, 25-32.

A félelem hatása alól a keresztények sem mentesek. Ezért érdekes mindjárt a Biblia elején egy olyan ember története, akit hatalmas erővel támadott meg a félelem. Amikor a Biblia a félelemről beszél, el tudja mondani azt is, hogyan lehet legyőzni a félelmet. Éppen az teszi nagyszerűvé a történetet, hogy nem hagy bennünket a kétségbeesésben. 
Jákób pontosan tudja, kivel van dolga. Áldást kér, ugyanis; kitől mástól várhatná, mint az Élő Istentől?

Jákób életének fordulópontján üldögél, végtelenül magányosan. Életében visszatekintve minden világos és egyszerű; Isten megígérte: "Jót teszek veled." - és megtette.
Csakhogy most előre kellett tekintenie, és ez kínozta őt. Ott sötétség volt és iszonyat, visszajöttek a követei és jelentették: "Ézsau bátyád már útban van hozzád, és 400 férfi van vele." Az az Ézsau, akit Jákób mélyen megbántott, aki elől menekülnie kellett, most 400 fegyveressel közelít. De nem csak Ézsauról van szó; sokkal nagyobb nyomorúságról. Jákób olyan ember, aki már ismerte az "Úrban való örömöt". A "Jót teszek veled" drága isteni ígérete kísérte őt sok éven át, most pedig úgy tűnik, minden odavan. 
Az Úr ellenségként áll vele szemben: "Tusakodott vele egy férfi." Próbáljuk meg elképzelni, mi történt. Azon az éjszakán megelevenedtek Jákób előtt a bűnei. Maga az Úr tartotta elébe azokat. Úgy bánt most Jákóbbal, mint valami ellenséggel.

Szegény Jákób! Az Úr ígéretei megvannak - ugyangyúgy, mint azelőtt -, de ő nem élhet velük többé. Ez a legszörnyűbb félelem, amely a keresztény ember szívét elfoghatja: "Az Úr elhagyott, elvetett engem. Nagyobb az én bűnöm, hogysem megbocsáthatná!"

Jákób azonban ebben a szörnyű kísértésben az egyetlen helyes megoldást választja: nem engedi el az Urat. Ez a legdrágább és legmélyebb keresztény tapasztalat: az Úr ítélete elől csak egyetlen helyre menekülhetünk: magához az Úrhoz, aki a mi bűneinket felvitte a keresztre.
Krummacher, a nagy írásmagyarázó azt mondja: "Hogyan örülhetett az Úr Jézus, amikor Jákób a nyakába kapaszkodott és azt mondta: nem bocsátlak el! Sose támadt volna magától ilyen bizalom Jákób szívében, ha nem maga az Úr munkálta volna ezt. És mennyire örült Jézus Krisztus, mikor hatalmasan működött Jákóbban ez a hit."

Az ilyen hitnek megengedi az Úr, hogy legyőzze Őt, és azt mondja: "Küzdöttél az Istenemberrel, és győztél!"

Wilhelm Busch
Isten megkísértett szolgái

Evangéliumi Kiadó
 

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére