„Ímé, mily jó és mily gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak." Zsoltár 133,1

Kapcsolat az Úrral

Várjuk az áldást.... fotó: innen

Hogy milyen bőséges az áldás, azt láthatjuk, amikor Jézus az öt kenyeret megáldja, és ötezer ember lakik jól belőle. Az áldás mindig annyit jelent, hogy a kicsiből óriási lesz. Péter egyetlen prédikációjára háromezer ember tér meg. Ez áldás! Nem ahhoz mérten jön az áldás, amim van vagy amit tudok. Mérték nélkül jön. Leszel-e az az ember, aki várja az áldást?
Amikor a református templomokat nézem az országban, arra gondolok: ezeknek az embereknek volt hitük. Isten mértéke sokkal nagyobb és elképzelhetetlenebb. Várod-e az áldást az ő mértéke szerint? Sokszor olyan beszűkült a hívő ember látóköre, hogy keveset mer várni. Az áldás, az Úrral való kapcsolat másik komoly feltétele: "Ímé, mily jó és mily gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak!" Amikor az övéi szeretetben tudnak együtt lenni, imádkozni, szolgálni. Ha ez nincs meg, az alapfeltétel hiányzik. Isten nem gyönyörködhet bennünk, és nem küldhet áldást. Vajon nincs-e olyan dolog az életünkben, amivel akadályozzuk Isten áldását? Isten beáradó szeretete az áldásban válik kiáradó szeretetté. Hiába imádkozunk áldásért, ha nem engedjük beáradni testvéri közösségünkbe, az együttélésünkbe. Vigyázz, nehogy a jogaiddal, kritikáddal, a hibakereső szemeddel akadályozd az áldást! Komolyan döntsük el, hogy egészen akarom adni magam. Mindenben engedni kívánok, hogy ez a kicsi életem hordozhassa az áldást. Félreteszek mindent, ami az áldás elnyerésében akadályoz. Jákób-féle ember kívánok lenni, aki fölött ott van ez a mondat: "Jákóbot szerettem."


forrás: Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." című áhítatoskönyve

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére