Isten dicsőségére élsz?

A hitben élők mindent másképp látnak. Ha Ábrahám nem élt volna hitben, akkor nem látta volna másképp azt, amire felszólította őt az Isten. Gyilkosságra szólította fel, nem?
Vajon miért botránkozunk meg néha az Isten arcán vagy kérésén? Miért viszolygunk ettől a történettől, hogy Ábrahámnak fel kell áldoznia a tulajdon fiát? Miért nehéz megérteni, hogy az Isten engedte megtörténni a legszörnyűbb borzalmakat ezen a földön? Miért nehéz helyesen látni? Azért, mert nem hitből látunk.

Miért lát rosszul az ember, ha nem az Ábrahám oldalán áll? A Zsoltárok könyvében azt olvassuk (18,26): „A tisztával tiszta vagy; s a visszáshoz visszás vagy." Isten olyannak látszik, amilyen én vagyok. Ha visszás vagyok, Isten arca is visszásnak, torznak látszik. Miért követel Isten ilyen nagy áldozatot Ábrahámtól? Miért kell lemondanom a gyönyörűségeimről, a hatalmi helyzetemről, a gőg és a büszkeség eddig elért nagy eredményeiről, arról, hogy vagyok valaki? Miért követeli az Isten, hogy mindent föladjak ahhoz, hogy enyém legyen az evangélium igazgyöngye?

Ez a kérdés csak addig kérdés, amíg visszás vagy. Ha visszás vagyok, olyannak fog tűnni nekem Isten, amilyen én vagyok. De Isten mindig próbára tesz, hogy az Ő arcát nézed-e, vagy a magad alkotta istenarc tart fogva. Ábrahám engedelmességének, hitének a titka, hogy kész volt bármire Istenért. Ő, aki annyi év, annyi várakozás után, Sára meddősége ellenére megkapta az ígéret teljesedéseként a fiát, Izsákot, amikor azt követelte Isten: „áldozd fel", egy pillanatig sem habozott. Valahol itt van Ábrahám hitének a titka. Értjük-e ezt?

Nehéz nekem kimondani, hogy legyen meg a te akaratod az életemben, úgy, ahogy a mennyekben. Megvallom, félek is ezt mondani. Hogy bármiben rendelkezésére álljak az Istennek? A tulajdon életem nem vehetem a kezembe? Mindenünnen ezt hallom, hogy „te vagy a magad ura, azt tehetsz magaddal, amit akarsz". Mi akarunk rendelkezni magunk fölött, mi akarunk istenek lenni saját életünk fölött. Marad a kérdés: Isten dicsőségére élsz, vagy pedig magadnak? Ne mondd, amit az egyik tanítvány, hogy „mindent megteszek, kész vagyok halálba, börtönbe is menni éretted, Jézus". Mintha csak azt mondta volna, „vígy minket a kísértésbe, hadd lásd, milyen hű leszek..."

Az istenkáromlás határát súrolja az önhittség, hogy én bebizonyítom Istennek, hogy kedvességet találok előtte. Vele szemben ott van az élő hit sodrásában, szabadságában élő ember. Ábrahám soha nem mondott ilyet: tegyél próbára engem. Imádkozni sem tudunk addig, amíg visszás az istenképünk, amíg le nem rántja Isten az Ő arcára tett álarcokat, amit mi teszünk oda.

Tudod, mi az igaz szeretet? Amikor azt mondja a szerelmes a szerelmesének, olyannak látlak, amilyen vagy, és akármilyen vagy, mégis szeretlek. Isten ígéreteivel nem tudok mit kezdeni mindaddig, míg ez az engedelmesség, szeretet nincs meg bennem. Add föl a félelmedet, és engedd át magadat Istennek.

Horváth Levente

Forrás: Napló

• Cimkék:
Ábrahám fiú arc akarat

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére