"Ha nem látom...semmiképpen el nem hiszem." Jn.20,25.

Húsvét után

Tamás. Talán örökre rajtaragadt a jelző: kételkedő. Azt hiszem ez manapság nagyon sokunkra illik. Főként így húsvét után. Na nehogy már feltámadt volna! Ugyan! Biztosan megvoltak akkoriban is a szükséges trükkök, hogyan lehet eltüntetni egy testet, Jézus testét.
Pedig – milyen furcsa – mi kell ahhoz, hogy valaki higgyen, még a magunkfajta „mai” ember is? Húsvét. Ez kellett Tamásnak is. Húsvét. Na nem a nyuszi meg a tojás, hanem az ünnep lényege: Jézus él, és találkozhatok vele.
Sokan érezhettük magunkat Tamáshoz hasonlóan, ha húsvétkor köszöntöttek minket boldog arcok: „Feltámadt, valóban feltámadt!” Hol? Mikor? Ugyan...!
Tamás nem volt jelen, mikor a Feltámadott megjelent a tanítványoknak. Mondhatnánk, talán nem volt szerencséje.
Vajon nekünk sem volt? Csak ennyin múlott az egész? Vagy másfelé kószáltunk? Más dolgok kötöttek, és kötnek le, ahogy Tamást is? Legegyszerűbb, tehát, ha azt mondom: biztos, nem is igaz. Ezt én semmiképpen el nem hiszem! Hogy is hihetném, hiszen akkor még jobban fájna, hogy lemaradtam valamiről.Valami nagyon nagy dologról, valami csodálatosról. Sőt, ahogy Tamás tette, legjobb, ha mindjárt feltételeket is szabunk: „ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg, semmiképpen el nem hiszem!”

Íme az ember, aki feltételeket diktál Istennek. Hiszek benned, ha látlak, ha bizonyítasz!

Nyolc nap telt el így. És miről olvasunk? Tamás még mindig ott van. Mert ott van benne a vágy: bárcsak én is hinni tudnék!
Nem az a baj, ha perelünk Istennel – emögött a bizonyosság utáni vágy feszül. A lélek küzdelme valami biztonságot, megnyugvást, békességet adó nagyobb hatalom után. Sokkal nagyobb baj volna, ha már a várakozást is kiűztük volna a szívünkből.

Ha eddig „tamások” voltunk, legyünk hát következetesek. Várakozzunk. Eljön az ideje, mikor az Úr nekünk is megjelenik. Nekem, neked. Személyesen.

Lőrinczi Hunor

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére