Egy sokat vitatott bestseller – a kritika kritikája

Viskótlan-e a jó keresztény? (2)

Ha A viskó a maga módján elindítja az embert az istenkeresés útján (melyen esetleg éppen a mi igehirdetéseink vagy teológiai szaktanulmányaink nem indították el), azon túl már a Szent Lélek vezetése mellett a mi felelősségünk is, hogy velünk, közösségben élő és gondolkodó keresztyénekkel találkozva akar-e majd Krisztusnak a világ kezdetétől fogva a világ végezetéig gyűjtött seregébe tartozni? E nemes felelősség és feladat elől pedig Young művének vehemens kritikájával nem lehet és nem is illik elmenekülni.
 

Isten nevei

Sípos Ete Zoltán, az egyik leghevesebb kritikus külön bírálja Youngot a Szent Lélek nevének megváltoztatása miatt. Mint említettük, a hindu nyelvből kölcsönzött Sarayu szó az embert váratlanul érő szelet jelenti, és egyben folyónév. Ebben az értelemben még nem is kell különösebb művészi szabadsággal felruháznunk a szerzőt, hogy megállapítsuk: a kifejezés tökéletesen megfelel a görög pneumának. Ennyi erővel a magyar Szent Lélek is névváltoztatás az eredeti görög τὸ ἅγιον πνεῦμα-hoz képest. Anélkül, hogy felsorolnánk Isten összes ószö­vetségi nevét (JHVH, Adonáj, Elóhim, El Saddaj, JHVH Cöbaóth stb.), meg kell jegyez­nünk, hogy korunkban nem csekély azon közösség tagjainak száma, akik Istenre vonatko­zóan kizárólag egy ószövetségi nevet hajlandók használni, és mint az ő tanúi, a többit illegitimnek tartják. Még egy megjegyzés: az arab keresztyének Allahnak hívják Istent egyszerűen azért, mert az ő nyelvükön ez Isten neve. Haladjunk tovább.

Isten bölcsessége személy?

Sípos Ete Zoltánt zavarja a regényben felbukkanó metaforikus nőalak. Sophia, Isten megszemélyesített bölcsessége, aki 11. fejezetben végigvezeti Macket az Isten feletti ítélkezéstől annak felismeréséig, hogy Jézus módján inkább önmagát áldozná fel gyermekeiért, semhogy közülük egynek is el kelljen vesznie. Anélkül, hogy túl akarnánk magyarázni a szerzői szándékot, elég egyértelmű, hogy ehhez a metaforikus jellegű és drámai erejű bírósági tárgyaláshoz, amelyen, mint említettük, a Szentháromság-Isten ül a vádlottak padján, szükség volt külső szereplőre, hiszen a régi jogi alapelv szerint senki nem lehet bíró a saját ügyében. A bírálónak azonban további aggályai is vannak:

„A viskóban a három istenség mellett  felbukkan még egy titokzatos, önálló női alak, Sophia, aki a papa bölcsességének megtestesítője (176. old.). A könyv jézusa (értsd: az író jézusa) kifejti, hogy az illető hölgy a Példabeszédek könyvében, női alakban megjelenő bölcsesség. Nos, valóban találkozunk a megjelölt könyvben a bölcsességgel, s a szó maga nőnemben áll. Viszont az ott (8. rész) szereplő bölcsesség minden exegetikai értelmezés szerint maga Jézus, aki bölcsességül lett nekünk.”

A bíráló valóban jól tudja, hogy a héber khokma (bölcsesség) szó nőnemű. Kissé erőltetett az a megállapítása, hogy a Bölcsesség minden exegetikai értelmezés szerintmaga Jézus, aki bölcsességül lett nekünk. Az allegorikus fogantatású gondolat az óegyházi szerzőktől származik, és különösen Órigenész ún. Logosz-teológiájában kap jelentős szerepet. Órigenész ugyanis az Igét (a Logoszt), a Szentháromság második Személyét a Péld 8,2223-ban szereplő Bölcsességgel azonosította. Ezzel kapcsolatban a későbbi írás­magyarázóknak gondjuk is akadt, hiszen az Ószövetségben Isten bölcsessége teremtmény­nek minősül, az Igét viszont az egyház soha nem tartotta teremtménynek, hanem  a Niceai Hitvallás szóhasználata szerint  az Atyával egylényegűnek. Már pusztán a bölcsesség teremtmény-mivolta sem indokolja a bírálónak a szent négyesség-től való félelmét. Egyébként a regény főhőse is felteszi a kérdést: Ez akkor azt jelenti, hogy négyen vagy­tok? Ő [Sophia] is Isten? Amire Jézus határozott tagadással válaszol.
Sípos Ete Zoltán fenti megjegyzésében viszont az a furcsa, hogy míg egyrészt vehemensen küzd azért, hogy az Istenre vonatkoztatott analógiákat (pl. Atya) azok nemi jellegével együtt kell megtartani, cseppet sem ütközik meg azon, hogy saját érvelésének logikája szerint Jézusban nőt kellene látnunk. Ez is újabb bizonyítéka annak, hogy az analógiák határainak túlfeszítése szükségszerűen képtelenségbe torkollik.
 

Univerzalizmus?

A viskó kritikusai keményen kifogá­solják Young művének azt az aspektusát, amelyet univerzalizmusnak szokás nevezni. Ez a kifejezés azonban többértelmű, és a bírálatokban is legalább kétféle szempontból merül fel vádként. Az egyik az, hogy a regény tanítása szerint Isten mindenkit üdvözíteni fog; a másik, hogy vallja a különböző vallások egyetemes kibékíthetőségét és egyformán Istenhez vezető jellegét. De a viskó szerzője korántsem jut el ilyen általánosításokig. A kérdést egyetlen ember gyászának feldolgozásán keresztül hozza fel, és nem általános teológiai alapelvként. Nem arról van benne szó, Isten az utolsó ítéletben kin könyörül és kin nem, hanem arról van szó, hogy én meg tudok-e bocsátani az ellenségemnek Jézus szavai értelmében? Igen, a halálos ellenségemnek is. Annak, aki kioltotta a gyermekem életét, vagy annak, aki kis­gyermekkoromban egy életre megnyomorított akár nemi erőszak, akár más szörnyűség el­követésével.

Elengedni a másik torkát

 Minden keresztyén ember legismertebb imádsága az, amire maga az Úr tanított bennünket (Mt 6, 913). A Mi Atyánkban elhangzó kérések mindenike Isten hatalmában áll: ezért kérjük azokat tőle, mert ő mindezt meg is tudja és meg is akarja adni. Mindenik kérés Istenhez szól, és egy kivételével mindenik feltétel nélküli. Egy kivételével. Ezt a kérést (bocsásd meg a mi vétkeinket) maga Jézus rögtön az ima elhangzása után a következő feltételhez köti: „Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok. Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkei­ket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket (Mt 6, 1415).

Ha Young regényében minden egyéb motívum és gondolat helytelenül kerülne is terítékre, ha minden más teológiai kérdést elégtelenül közelítene is meg, a megbocsátás motívumának személyessé és kikerülhetetlenné tételéért bizonyosan megéri elolvasni a művet. A megbocsátás fajtáinak bemutatása is rendkívül tanulságos: az édesapának adott megbocsátás (Barátok fesztiválja fejezet) merőben különbözik a gyilkosnak adott megbocsátástól (Egy fájdalmas reggel fejezet). Hadd idézzük ismét a minden szempontból atyai szerepet betöltő Papa híres mondatát:
– A megbocsátás nem felejtést jelent, Mack. Azt jelenti, hogy elengedjük a másik ember torkát.

Egyébként a regény Jézusa az alábbi párbeszédben teszi nyilvánvalóvá, hogy szó sincs itt valamiféle szinkretizmusról, hanem a kétféle, egymással ellentétes irányú útról. Nem az ember keresi meg Istent (ez a vallás útja), hanem Isten keresi meg az embert Jézusban (ez pedig a hit útja). Jézus pedig nem válogat abban, hogy milyen útra kell elmennie értünk:
 

– Azok, akik szeretnek engem, a világ összes létező rendszeréből jönnek. Ko­rábban buddhisták vagy mormonok, baptisták vagy muzulmánok, demokraták, republikánusok voltak, és vannak sokan, akik egyáltalán nem járnak el szavaz­ni, és soha nem voltak részesei semmiféle vasárnap délelőtti vagy más vallási szervezetnek. Követőim közül sokan gyilkosok, mások meg álszent, önigazult­ságukban bízók voltak. Vannak közöttük bankárok és tudósok, amerikaiak és irakiak, zsidók és palesztinok. Nem arra vágyom, hogy kereszténnyé tegyem őket, hanem arra, hogy újjászületésük által egy testté: Papa fiaivá és leányaivá, azaz az én fivéreimmé és nővéreimmé váljanak. Hogy az én Szerelmesemmé, Menyasszonyommá legyenek!
–  Ez azt jelenti, hogy minden út hozzád vezet?
–  Egyáltalán nem! – mosolyodott el Jézus, ahogy a műhely ajtókilincse után nyúlt. – A legtöbb út sehova sem vezet. Amit viszont jelent, az az, hogy bár­milyen útra hajlandó vagyok elmenni, hogy megtaláljalak titeket!

Egyház- és intézményellenesség?

A mű angol változatában két kifejezéssel találkozunk: az egyik a church (egyház), a másik a religion(vallás). Érdemes megfigyelni, hogy a regényben a church sehol sem szerepel negatív értelemben, míg a religion igen. Az egyház Jézus építménye, a vallás viszont emberi találmány. Ezt a szempontot nem szabad figyelmen kívül hagyni az elemzés során.[83] Szabó István fenti hivatkozásában is a politika (politics), a gazdaság (economics) és a vallás (religion) tehát nem az egyház vagy gyülekezet (church)  szerepel. Hadd idézzük a hivatkozott részt  Mack és Jézus beszélgetését a műből. A párbeszéd Mack alábbi kijelentésével indul (a fordítást kissé igazítottam az eredetihez):

–  Valóban meg akarom érteni. Ezt úgy értem, hogy meglátásom szerint az, aki és amilyen te vagy, nagyon különbözik az összes általam ismert jó szándékú vallási rendszertől (dologtól).
– Lehetnek bármily jó szándékúak is, tudod, hogy a vallási gépezetek képesek bedarálni az embereket – mondta Jézus a levegőbe harapva. – Az én nevemben végzett dolgok borzasztó nagy részének semmi köze sincs hozzám, és sokszor, még ha nem szándékosan is, de homlokegyenest ellentétesek az én céljaimmal.
– Nem igazán rajongsz a vallásért és az intézményekért? – mondta Mack, és maga sem volt biztos benne, hogy most kérdezett, vagy kijelentett valamit.
– Én nem intézményeket hozok létre. Soha nem is tettem, és ezután sem fogok.
– És mi a helyzet a házasság intézményével?
– A házasság nem intézmény. A házasság kapcsolat. – Jézus szünetet tartott, hangja nyugodt volt és türelmes. – Amint már mondtam, én nem hozok létre intézményeket. Ez azoknak való szakma, akik Istent akarnak játszani. Tehát nem, valóban nem vagyok oda a vallásért – mondta némi szarkazmussal, és a politikát és a gazdaságot sem különösebben kedvelem. – Jézus ábrázata észre­vehetően elsötétült. –  De miért is kellene kedvelnem? Hisz ezekből áll a rette­gésre épülő, emberalkotta szentháromság, amely pusztítja a Földet, és rászedi azokat, akik számomra fontosak. Nézhet-e bárki elébe olyan szellemi zaklatás­nak és aggodalomnak, amely nem kapcsolódik a fenti három valamelyikéhez?
 

Ez a párbeszéd viszont éles ellentétben áll egy korábbival, amely csupán néhány oldallal előbb szerepel, szintén Jézus és Mack között. Itt Jézus határtalan büszkeséggel és rajon­gással mutatja be Macknek a menyasszonyát, az Egyházat (my bride, the Church), azt az asszonyt, akibe szerelmes (the woman Im in love with). A Szentírásból jól ismert kép valóban felüdülést kelt, és Jézus tényleg olyan elragadtatással beszél a menyasszo­nyá­ról, hogy Pál apostol felette nagy titkának jelenlétét is érezzük egy pillanatra. Mack viszont afelett sajnálkozik, hogy nem találkozott ezzel az asszonnyal, mert ő nem az a hely, ahová Mack vasárnap szokott járni. Jézus felvilágosítja, hogy mindez azért van, mert Mack csak az intézményt, az emberalkotta rendszert látja, ő pedig nem ezt jött fel­épí­teni, hanem azok élő és lélegző közösségét, akik őt szeretik. A kapcsolatok és az életünk megosztása révén válhatunk e közösség tagjaivá. Jézus humorosan hangsúlyozza a lé­nye­get: Ezt ti nem tudjátok megépíteni. Ez az én dolgom, és ami azt illeti, egész jól is csiná­lom.
 

Az individualizálódás veszélyes lehet, de Young nem kívánt fellépni (és nem is lépett fel) valamiféle új vallási intézmény alapí­tási szándékával. Interjúi, amelyek szép számmal gyülekeznek a Youtube-on és más hon­lapo­kon, egyértelműen arról tanúskodnak, hogy Young közösségben élő, hitét gyakorló keresztyén ember maradt, nem vonult vissza valamiféle elefántcsonttorony-típusú magán­keresztyénségbe.
 

Van-e ilyen kapcsolat?

Mindezzel együtt, magyar református keresztyénként Young talán túlzott individualizmusa sokkal kevésbé aggaszt, mint Sípos Ete Zoltánnak alábbi  szigorúan biblikus bírálatként megfogalmazott kijelentése:„Ezen a földön nem létezik [sic!] Istennek és embernek az a fajta közvetlen, misztikus kapcsolata, amit a könyv sugall.”

Véleményem szerint a dogmatika formális nyelvén megfogalmazott fenti kijelentés sokkal szigorúbban kívánja korlátozni Istennek és az ő Szent Lelkének szabadságát, mint amennyire a művészi szabadság jegyében W. P. Young engedte szárnyalni a maga képzeletét Isten titkainak magasságaiban. Isten és ember közvetlen kapcsolatának ez a kategorikus tagadása (ti., hogy a földön egyszerűen nem létezik ilyen kapcsolat) a Szentírás ó- és újszövetségi szereplőitől (az Istent vendégül látó Ábrahámtól, a Sínai hegyen Istennel beszélgető Mózestől, az ihletett prófétáktól, látomásokat átélt apostoloktól, a harmadik égig ragadtatott embertől, akivel Pál dicsekszik a 2Kor 12,25-ben stb., stb.) kezdve az egyház kétezer esztendejének történelmén keresztül annyi más hívő keresztyén ember bizonyság­tételének hitelét vonja kétségbe, hogy azoknak puszta felsorolása is lehetetlen vállalkozás.

Isten az én szolgám?

Sípos Ete Zoltán kifogásolja, hogy A viskó istene (akit szándékosan kis­be­tű­vel ír), túlságosan emberközpontú. Szerinte Jézusnak a regényben semmiképpen nem kellene ilyeneket mondania: Azért jöttem, hogy a lehető legteljesebb Életet adjam neked. Az én életemet. És az élete leghatalmasabb terhétől Isten segítségével megszaba­duló Macknek sem illene végül így nyilatkoznia Istenről: A szolgáló Isten. Sokkal inkább: az engem szolgáló Isten! A magyar fordításon itt óhatatlanul javítanunk kell, hogy a biblikus áthallás és parafrázis érthetőbb legyen. Mack ugyanis ezt mondja: Isten, a szolga. Sokkal inkább: Isten, az én szolgám.

Hadd utaljunk Ézsaiás prófétának az Úr alázatos és szenvedő szolgájára vonatkozó jövendöléseire (Ézs 42,19; Ézs 53,112; vö. Mt 12,1721; ApCsel 8,3235 stb.), és fő­ként Pál apostol Krisztus-himnuszának alábbi részletére: Annakokáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is, aki, mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Isten­nel egyenlő, hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; és mikor olyan állapotban találtatott, mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig (Fil 2, 58).
 

Az örökkévaló Ige emberré válását Pál apostol úgy értelmezi, hogy Isten formája megüresítette önmagát, és magára vette a szolgai formát. E két kifejezés a későbbi teológiai irodalomban különö­sen a kappadókiai atyák és az antiochiai tanítók szótárában Krisztus két természetének szakkifejezésévé lépett elő: az Isten formája (μορφὴ θεοῦ) Krisztus isteni természetét, az ember formája (μορφὴ δούλου) az Ő emberi természetét jelenti. Bármennyire is furcsa, Jézusnak ez a (rab)szolgai formája és szerepe egyáltalán nem idegen a Szentírás tanításától. Csupán komolyan kellene venni az ő szavait, amikor így szól az elsőség felett vetekedő tanítványaihoz: Ha valaki első akar lenni, legyen mindenek között utolsó és mindeneknek szolgája (Mk 9,35). Itt a szolga másik görög kifejezésével, a διάκονος-szal találkozunk. Pál egyenesen úgy beszél Jézus Krisztusról, mint aki rabszolgaként a keresztfának halálá­ig alázta meg magát. A keresztfa egyébként a szökött rabszolgák megszégyenítő és elret­tentő büntetése is volt. Jézust pedig egy életerős rabszolga áráért adták el, és közönséges rabszolgaként feszítették meg.

Az angol bibliafordításokban a (rab)szolga kifejezés megfelelője a servant, a Fil 2,7-ben szereplő szolgai forma pedig the form of a servant. Csupán csodálkozni le­het azon, hogy A viskó hitvédő kritikusai képtelenek meglátni a szolga formája (the form of the servant) bibliai kifejezésének döbbenetes parafrázisát Mack fenti kijelentésé­ben: Isten, a szolga [God, the servant], illetve Isten, az én szolgám [God, my servant]. Igen, a szinte tanácsi előterjesztés szintjéig nyilvánvalóvá tett analogikus üzenet a követ­kező: Isten annyira szeretett bennünket, hogy minket, akik az ő szolgáinak nevezzük és tartjuk magunkat (ahogyan Pál is Krisztus rabszolgájának nevezte magát), az ő Krisztusban megmutatkozó kegyelme folytán ráébreszt arra, hogy megváltásunkat munkáló szolgánkká lett. Nem csupán szolgának tettette magát, ahogy mi szoktuk: valóságosan szolga, szégyen­fára feszített rabszolga lett, hogy mi szabadok lehessünk. Tényleg annyira bibliátlan gon­dolat lenne ez?

Young Isten-kapcsolata

Ennek megvilágításához a szerző egyik televíziós interjújának utolsó mondatait idézném magyar fordításban, hiszen nemcsak a fenti kérdést, hanem a mű szándékának egészét is megvilágítja:
[Riporter:] Ön szerintem meglepő dolgokat is állít. Úgy vélem, hogy az embe­rek meglepőnek tartják majd, amit a 149 oldalon ön Jézus szájába ad: az én életemet nem utánzásra/másolásra való mintának szántuk. Mi pedig olyan kar­pereceket hordunk, amelyeken azt írja: Mit tenne Jézus?, és ott van a sok kis jelszavunk és cselekedetünk, amelyek biztonságos érzést keltenek bennünk. Mit akart üzenni a fenti mondattal?
[W. P. Young:] Ha önnek egy MTJ feliratú karperece volna, és megkérdezné a gyermekeimet, hogy az mit jelent, ezt mondanák: Mit tesz Jézus? [illetve Mit fog / mit akar tenni Jézus?], és nem azt, hogy Mit tenne Jézus?. Ha múlt időt [illetve feltételes módot] használok, mintát teremtettem. Számomra az Új Szövetség központja [központisága] nem ez: Jézus eljött, hogy nekünk adja a Szent Lelket, aki segít minket hasonlóvá lenni őhozzá. Számomra Jézust követni, Jézus-követőnek lenni nem azt jelenti, hogy megpróbálunk olyanok lenni, mint ő, hanem engedjük, hogy ő önmaga legyen a mi saját személyi mi­voltunk egyediségében. Ez számomra az Új Szövetség, hogy ti. ő valóban azért jött el, hogy mibennünk éljen. Tudja, Jézus az egyetlen reménység: nem csupán számunkra, egyénekként, hanem ő a világ egyetlen reménysége is.
[Riporter:] Ez lenyűgöző és egyedülálló története és módja annak, hogy friss és szélesebb képet nyújtson számunkra Isten kilétéről. Talán inkább sajátos, sem­mint szélesebb képet. Ön mit kíván, az emberek mivel maradjanak A viskó elol­vasása után?
[W. P. Young:] Ez valóban nagyszerű kérdés. Azt akarom, hogy tudják, vagy valamiképpen érezzék: Isten sokkalta nagyobb, mint gondolták. Ő egyáltalán nem beskatulyázható, és noha viselkedését nem lehet előre kiszámítani hi­szen a háromban valóságos személlyel, a tulajdonképpeni Eggyel van dol­gunk , és annak ellenére, hogy viselkedése bizonytalan e bizonytalanságokkal teli világ­ban, a jelleme viszont nem az. Isten jelleme teljesen bizonyos. Éppen ezért a köz­ponti kérdés a következő: Jó-e Isten? Részt vesz-e [az életünkben / törődik-e velünk]? Ha ezekre igennel tudok válaszolni, akkor van hely, ahol megvethetem a lábam: olyan hely, amely nem egyébként nem állna rendelkezé­semre.

Isten nem a haverunk?

Nemcsak a fenti interjú, hanem az egész mű alapján megalapozatlannak tűnik Sípos Ete Zoltán azon elmarasztaló megjegyzése, amellyel kifogásolja az Isten és az ember kap­csolatának bemutatását:„Isten nem a haverunk, akivel egy szinten állva bratyizhatunk. Az, hogy Jézus Krisztus emberi természetünket felvette istenségére, nem jelenti azt, hogy el­tűnt az Isten és teremtmény közti különbség.”

Mindezzel tökéletesen egyet lehet érteni: csupán az nem világos, hogy miképpen vonatkoztatható mindez A viskóra? A könyvben nem esik szó arról, hogy akár Jézus, akár más teljesen eltüntette volna a teremtő és a teremtmény közötti különbséget: a közösség megteremtése ugyanis nem egyenlő a különbségek eltörlésével. Jézussal nyilvánvalóan nem lehet bratyizni, de barátkozni igen. Főleg abból következően, hogy ő, aki a rab­szolgaságig megalázta magát értünk, barátainak nevezett bennünket, és kiemelt a szolgai sorból, hogy tudjuk és értsük, mit cselekszik és miért (vö. Jn 15,15). A regényben Mack sehol nem bratyizik Jézussal, Papával vagy Sarayuval: az időnként humoros epizódokkal tarkított baráti beszélgetések a legmélyebb egzisztenciális kérdéseket érintik. Egyáltalán nem haverok tivornyázása ez: különösen a 16. fejezet fájdalmas reggele nem az. A beszélgetések valóban baráti légkörben, noha nem feszültségektől mentesen zajlanak. Ez barátok között egyébként nemcsak megengedett, hanem a bizalom alapján egyenesen elvárt dolog. De amikor komolyra fordul az ügy, nincs apelláta. Feltételezem, hogy egyetlen figyelmes olvasó sem tekinti bratyizásnak azt a jelenetet, amikor a minden szempontból atyai valóságot és tekintélyt magára öltő Isten egyenesen arra kéri Macket, hogy bocsásson meg lánya gyilkosának. Aki pedig a regényből sugárzó baráti légkör alapján úgy véli, hogy A viskó szerzője túlságosan könnyű, mondhatni haverok közt vagy kéz alatt elintézett egérutat biztosít főhőse számára a saját nyomorúságaiból való szabaduláshoz , az olvassa újra figyelmesen a 11. és 16. fejezeteket.

A viskó bibliapótlék?

Több irányból elhangzik az a bírálat, illetve félelem, hogy A viskó a Szentírásban járatlan olvasó számára külön kijelentés forrása lehet, illetve a Biblia helyére léphet. Azt hiszem, inkább felkelti az érdeklődést a Szentírás­sal való foglalkozásra. Young nem ismétli ugyan fejezetenként, hogy olvasd a Szentírást, viszont egyfolytában olyan kérdéseket tárgyal, amelyeknek megvilágosításához a Bibliához kell fordulnia mind a keresztyén, mind pedig a nem keresztyén olvasónak. Hiszen az Éden kertjéről, a jó és go­nosz tudásának fájáról, Jézusról, Szent Lélekről (a magyar fordításban: Szent Szellemről), Isten bölcsességéről, a Példabeszédek könyvéről, Jézus kereszthaláláról, feltá­madásáról, Istennek a világgal való megbékéléséről, végítéletről, mennyről és pokolról, megbocsátás­ról és Istennel való szeretetkapcsolatról beszél. Nem igazán tudom, hogy a regény műfaján belül mit kellene még tennie, hogy azokat se riassza el, akik a Szentírás puszta említésére is allergiásak. Mert ilyen olvasó is akad bőven: és ők mégis elolvassák A viskót.

A pozitív visszajelzésekből és internetes hozzászólásokból egyébként nem úgy tűnik, hogy az olvasók amolyan külön kinyilatkoztatásként, mintegy ötödik, deuterokanonikus evangéliumként tekintenének a regényre, mint Biblián kívüli hiteles forrásra, hanem legtöbbjük igenis elkezdte olvasni a Szentírást. Sokan olyanok is, akik addig soha nem vették a kezükbe. A kulcskérdés pedig újfent az, hogy kerül-e majd e sok szerecsen komornyik mellé elegendő, a Filepéhez hasonlítható hitű Jézus-tanítvány, akik melléjük ülve segítenek abban, hogy értsék, amit olvasnak immár a Szentírásból?

A szent és a profán kérdése

Ezt a kérdéskört sem hanyagolhatjuk el a szent és a profán kategóriáit emlegető bí­rá­latok miatt, noha véleményem szerint Sípos Ete Zoltán Isten profanizálására vonatkozó alábbi aggodalmának gyökere az előző részben már tárgyalt inkulturáció mentén (is) keresendő:
 

„A viskó istene (értsd: a szerző istene) egy elvilágiasított, profanizált isten, amolyan jópofásított isten, posztmodernizált, szalonképesített isten, aki a mai emberek szája íze szerint állandóan főzőcskézik, eszik-iszik, itt-ott elront valamit, viccelődik: kedélyeskedik, huncutul kacsintgat, magáról is furcsákat beszél, de olykor különös módon szólítja meg a főhőst is (pl. picinyem), egyál­talán nem félelmetes, nem alázatra indító. Elismerem, hogy a könyv jópofa istene nagyon tetszhet az élvhajhász, szentséget nem ismerő, maga feje után élő posztmodern embereknek és az elvilágiasodott keresztyéneknek. Mindazáltal, amikor Isten közel lépett az emberekhez, nem profanizálta magát, hanem meg­maradt teljes szentségében, s így dicsőségben. A Bibliában szent Istennek je­lentette ki magát, és úgy is jelent meg Jézus Krisztusban a földön. A Bibliában az Istenről helyesen beszélő próféták vagy apostolok soha nem profanizálták Istent. Azért sem, hogy az emberekkel elfogadtassák őt. E cél érdekében ne­künk sem kell és nem is szabad ezt tennünk: nem szabad Istent profanizálni, a Szentet szentségtelenné tenni, megfosztva attól a dicsőségtől, ami őt jel­lemzi!”
 

Sípos Ete Zoltán határozottan szembeállítja a szentet a profánnal. Ez a szembeállítás azonban már általános értelemben is nagyon művi, biblikus alapon pedig eleve helytelen kísérlet, és mint ilyen, a képmutatás melegágya. Úgy vélem, hogy nemcsak Jézus samáriai asszonyhoz intézett szavai alapján sem a szent, sem a profán nem köthető helyhez vagy műfajhoz, sőt gyakran még tartalomhoz sem. Mert bizony számos alkalommal hangzik el profán prédikáció a készületlen lelkipásztor szájából éppen a szent helyen, a templomban. És ugyanígy megszentelő erejű érzés valakinek a könyörü­letességét látni pl. a legprofánabb külvárosi környezetben. Ha nevetésünknek, főzőcskézésünknek, evés-ivásunknak semmi köze nincs a szentséghez, mert ez csakis a profán és elvilágiasodott élvhajhászat köré­be tartoz­hat, akkor jó keresztyénekként pl. egyáltalán ne nevessünk? Arról nem is beszélve, hogy az utolsó vacsorán maga az Úr Jézus a lehető legprofánabb emberi cselekvést, az evést és ivást emeli a legmagasabb szentség szintjére, és elrendeli, hogy az ő emlékezetére cselekedjük, amíg eljövend.A Biblia Istene mind a szellemre, mind az anyagra, mind a szentre, mind a profánra korlátlan igényt tart.
 

A megváltás művének említése kapcsán Sípos Ete Zoltán azt is kiemeli, hogy amikor Isten közel lépett az emberekhez, nem profanizálta magát, hanem megmaradt teljes szentségében, s így dicsőségben. A szent és a profán művi különválasztása ismét akadályozza az evangéliumi igazság kifejtését. Hiszen tökéletesen igaza van János evangélistának, aki saját bevallása szerint látta a köztünk lakozó (sátrat verő) Úr dicsőségét (Jn 1,14).

Az evangélisták viszont bőven beszámolnak arról is, hogy Jézus számos, az ő korában hihetetlenül profánnak és szentségtelennek minősülő dolgot követett el, még­hozzá szándékosan: először is Istenként emberré lett, anyagi testet és értelmes emberi lelket vett fel; vámszedőkkel és bűnösökkel ült asztalhoz; megengedte, hogy a bűnös asszony megérintse; pogányokkal társalgott, sőt közülük többeket meg is gyógyított vagy éppen példaképpé emelt; megtörte a szombatot, felülírta a válásról szóló ószövetségi rendelkezést, sőt ostorral csapkodott a legszentebb helyen: a templomban. A főtanács előtt lezajló perében pedig közbotrányt váltott ki azzal, hogy elismerte: ő valóban Isten Fia (Mk 14,6164). E profán cselekedetei nagy részével éppen arra figyelmeztet, hogy ő az igazi, minden tekintetben Isten színe előtt zajló élet szentségét kedveli, és egyben megveti az álszent képmutatást vagy kenetteljes prűdséget.

Jézus legprofánabb cselekedete azonban kétségtelenül a golgotai kereszthalál volt. Pál apostol egyáltalán nem túloz, amikor Jézusról, mint rabszolgaformát öltött Istenről beszél, aki a keresztfa haláláig alázta meg magát. Igen, megalázta, hiszen a kereszt csak a mi számunkra és keresztyén eleink számára jelképezte a megváltást. Abban a korban a legocsmányabb, legszégyenteljesebb halálnem volt, amit ember el tudott képzelni: negatív jelképisége súlyosabb volt még a mai bitófánál is. Az első nagypénteken semmilyen szent dolog nem történt a korabeli normák szerint, és ami történt, teljességében profán dolog volt. A szökött rabszolgáknak és lázadóknak kijáró büntetést mérték istenkáromlásért egy ártatlan ember fejére; a hozzá legközelebb állók elárulták, megtagadták és szétszalad­tak; véresre korbácsolták, és töviskoronával koronázták; helyette inkább egy rablógyilkost bocsátottak szabadon; megfeszítése után a feje fölé írták kárhoztatásának gúnyszövegét; ecettel itatták és köntösére sorsot vetettek; még meghalni sem engedték békességben: a szégyenfán függve is szidalmazták. A temetése is amolyan hirtelenmunka volt: még le se mosták vértől, verítéktől iszamos testét, csak sebbel-lobbal begöngyölték a lepelbe, és betették a sírboltba. A szombat Urának teste alávettetett a közelgő szombat törvényének. Ezen nincs mit szépíteni: akár római, akár zsidó szemmel nézem, az első nagypéntek szégyennel, szennyel és fájdalommal teli, a legparlagibb értelemben vett profán nap volt.

Éppen ebből a mérhetetlenül profán valóságból emelkedik ki és táplálkozik a feltá­madás legszentebb valósága és hitvallása. A vesztőhely szégyenfája így vált a legszentebb szimbólummá: botránkozásul a zsidóknak, bolondságul a görögöknek, és tegyük hozzá: borzadályként a rómaiaknak, akiknek minden bizonnyal évtizedek, sőt századok múlva is borsódzott a hátuk attól, hogy a leggyűlöltebb kivégzőeszközt, amelytől minden római undorral fordult el, valaki hitbeli jelképnek használja. Sípos Ete Zoltán azt nem látja be, hogy a prófétáknak és apostoloknak nem kellett profanizálniuk Istent, hiszen ő önként profanizálta önmagát azért, hogy bennünket a maga szentségébe emelhessen.

A gonosz problémája és a gnoszticizmus

A viskó szerzőjét komoly bírálat éri a rossz, a gonosz eredetének és értelmezésének kapcsán is. Az alábbi kritikát szintén Sípos Ete Zoltánnál találjuk: „A viskóban a Szentlelket megjeleníteni hivatott Sarayu-nak a Sátánnal kapcso­latosan az író a következő szavakat adja szájába: (…) mi a gonosz szót a jó hiányának leírására használjuk, ahogy a sötétség szót a világosság hiányának leírására, a halál pedig az élet hiányát jelenti. Mind a gonosz, mind a sötétség kizárólag a Jó és Világosság vonatkozásában érthető meg; egyébként nincs valóságos létezésük (…) (137141.old.). A Biblia Istene a Szentlélek által teljesen mást mond a Sátánról, hiszen úgy beszél róla, mint egy személyről és nem, mint a jó hiányáról, vagy mint személytelen valóságról. Az, hogy a Szentlelket megszemélyesítő Sarayu itt egy újabb igeellenes állítást tesz ahogy korábban is eretnekséget képviselt, megdöbbentő tény.

A fenti idézet valóban szerepel A viskóban, a magyar kiadás szerinti 139. oldalon. Elöljáróban le kell szögeznünk, hogy a könyv egyáltalán nem beszél a Sátánról. Mivel Young nem formális dogmatikát ír, semmi nem kötelezi arra, hogy hozzászóljon a hit­cik­kelyek mindenikéhez vagy bármelyikéhez. Arról nem is beszélve, hogy időhatározói céllal még Pilátus is benne van a Credóban, a Sátán azonban nincs, de ez jelenleg másod­lagos kérdés. A bemutatott történet kontextusában viszont a szerző külön érdeme és nem fogyat­kozása , hogy a Sátán, mint a gonosz megszemélyesítője, teljesen kimarad az események­ből. Ha ugyanis bármiféle szerephez jutna, ez óhatatlanul befolyásolná akár a Missy elrablásáról/elrablójáról, akár Mack iszákos és erőszakos apjáról stb. alkotott képet. Ez pedig Mack számára könnyen ellehetetlenítené a saját gondjaival történő világos és elkerülhetetlen szembesülést Sophia, illetve Papa előtt a 11. és 16. fejezetekben.

A bíráló a gonoszról, mint a jó hiányáról szóló gondolatot értelemszerűen az író eretnekségének tartja, aki ezt Sarayu szájába adva megdöbbentő módon terjeszti tovább. Azt azonban, hogy a saját bírálatában szerepeltetett mű és annak kétszer is hivatkozott szerzője ismeretlen legyen számára, egészen különös. A keresztyén teológiában maga Augustinus (Szent Ágoston) értelmezi a gonoszt a jó hiányaként, mégpedig az észak-amerikai és hazai Young-kritikusok által többször is A viskó ellenében felmagasztalt Vallomások című munkájában.

 A gnoszticizmus problémája már sokkal árnyaltabb kérdés. Egyrészt maga a kifeje­zés problematikus, mivel egy gyűjtőfogalom ernyője alá vesz számos olyan gondolkodást és közösséget, amelyek egymás között sem egyeztek sok mindenben. Másrészt a gnózis eredeti értelme szerint egyáltalán nem lexikális tudást jelent. Sokkal inkább olyan bensőséges Isten-ember kapcsolatot, amely csak a kiváltságosoknak adatik meg valamiféle külön kinyilatkoztatás által. A fenti mondat bibliai keretbe való ágyazása azonban nem erről tanúskodik: a regény nem valamiféle külön kinyilatkoztatás vagy titkos tudás érvényével kíván fellépni, és eleve mindenkit megszólít.
A legtöbb gnosztikus csoport nagyon tudatosan zárt közösséget alkotott, akik nagyon keményen osztályozták az embereket. A regényben viszont nyoma sincs az emberek efféle osztályozásának vagy bármilyen embertípus Istentől való eleve elkülönítésének.

Ha gnosztikus vonulatot képviselne, Young semmi szín alatt sem hagyhatná ki a gonosz, a Sátán aktív szerepeltetését, az anyag megvetését vagy éppen Jézus emberi mivoltának elszellemiesítését a történetből. Az a gondolat, amely a regényben Mack elégtelen tudására vonatkozik, sokkal méltányosabban értelmezhető a rész szerinti ismeret, illetve a tükör általi homályos látás páli párhuzamaival (1Kor 13,912). A lánya halála körül mindvégig maradnak olyan összefüggések, amelyeket Mack ebben a földi életben még nem láthat, nem foghat fel: ennek ellenére meg kell tanuljon megbocsátani. Az igazi gnosztikus viszont rá nem vehető ilyesmire a teljes gnózis, azaz minden isteni titokba való beavatás nélkül.
 

Elemzésünkből nem hagyhatjuk ki Sípos Ete Zoltán sommás végítéletét sem:  „Mivel A viskó írója nincs összhangban a Biblia Istenével, ezért számolnia kell azzal, hogy Isten majd felelősségre vonja, ugyanúgy, mint Jób barátait: Haragom felgerjedt ellened és két barátod ellen, mert nem szóltatok felőlem igazán. (…) Jób, az én szolgám imádkozzék értetek, mert csak az ő személyére tekintek, hogy rettenetest ne cselekedjem veletek, mivelhogy nem szóltatok felőlem igazán, mint szolgám, Jób. (Jób 42.) Pedig Jób barátai Istenről semmi hazugságot nem mondtak, csak egy adott helyzetet magyaráztak rosszul. Azért pedig, hogy ezt a könyvet magyarul is keresztyének adták ki terjesztve ezzel a téveszméket ugyancsak felelni fognak Isten előtt. Ugyanezzel kell számol­nia azoknak is, akik a könyvnek pozitív média reklámot csináltak a magyar keresztyénség körében, olykor megkérdőjelezhető hangnemben kritizálva azo­kat a keresztyéneket, akik bibliai szempontokat hangoztatva felemelték hang­ju­kat a művel szemben.”

A Jób 42,8 ilyen alkalmazása már azon oknál fogva is furcsa, mivel nemcsak Mack, a regény főhőse, hanem maga a szerző is Jóbhoz hasonlítható magatartást tanúsított az éle­te során őt ért veszteségek kapcsán: ennek ellenére a Jób jutalma helyett Sípos Ete Zoltán a nyomorult vigasztalóknak (Jób 16,2) kijáró súlyos fenyegetést juttatja osztályrészéül.

Végszó helyett

Több órát töltöttem el a szerző nyilatkozatainak, televíziós interjúinak végignézésével. Újraolvastam a könyvet. Angolul is. Kerestem az aknamezőt, a szándékosan rossz irányba igazított útjelző táblát, amely alattomosan eltérít a Megváltó Krisztusba vetett hitemtől. De a nyilvánvalóan gondolkodásra és önrevízióra késztető provokatív mondatok mellett ismét csak a megbocsátás hihetetlen hatalmának és a Jó Istennel való személyes találkozás nagyszerűségének a gondolatával maradtam, és újból felelevenedett néhány nagyon kedves istenélményem. Pedig egy alkalommal még funk-zenét is hall­gat­tam, noha valóban nem az esetem: hátha onnan derül ki a turpisság. Nem derült ki.

A viskót esztétikai és nyelvi szín­vonala ellenére, amely ebben a tekintetben számomra sem angolul, sem magyarul nem tudott megfelelő szintű élményt nyújtani, hasznos munkának tartom, és egyáltalán nem féltem tőle az olvasót. Egyik fajtát sem. A hitvalló keresztyént azért nem, mert hitvalló; a névleges keresztyént és a nem keresztyént pedig azért nem, mert Isten Szent Lelke számos utat-módot fel tud használni arra, hogy közelebb hozza őket magához. És ehhez meg fogja találni a megfelelő embereket is, akik Filep módján a saroglyába telepedve segíthetnek a hit útján az élet vize felé haladóknak.
 

Értem és megértem az egyházat, mint intézményt féltő aggodalmakat. Lehet, hogy a regény hatására többen eltávolodnak majd az egyháztól, noha eddig az ellenkezőjéről kap­tam híreket. De ha úgy is lesz: azt bizonnyal nem A viskó műveli majd, hanem a mi hitel­telen szolgálatunk. Fölösleges időveszteség mindenáron hibást keresni megoldás helyett. Ha egyebet nem, ennyit talán meg lehetne tanulni a vakon született ember meggyógyítá­sá­nak történetéből (Jn 9,141).
Értem és megértem a hitvédelem szent buzgalmát: a maga helyén, a maga műfajá­ban, kellő szaktudás mellett. De nagyon nehezen tudok megbékülni a tudományos mód­szerek helytelen alkalmazásával, a kettős mérce felállításával, a különböző szerzők gondo­latainak félremagyarázásával vagy éppen eredeti szándékuk homlokegyenest ellenkezőjére váltásával, élő szerzők holtként történő kezelésével stb.

Nem kívánok jóslatokba bocsát­kozni, hogy néhány éven belül mi lesz A viskó sorsa és hatástörténete a magyar társadalom egészében és református egyházunkban. Azt viszont tudom, hogy felelős megnyilatkozá­sa­ink elengedhetetlen feltétele a hitelesség, hiszen az is a hitből származik, és nem csupán nyelvtanilag. E megnyilatkozások pedig hatással lesznek a regény recepciójára is. A teológia gyönyörű tudomány, és valahányszor csak egy akár közepesen sikerült műalkotás is teológiai reflexióra késztet bennünket, abból mindig fakad áldás, ha Isten Szent Lelkének vezetésére bízzuk magunkat. Hiszen az apostoli elvárás szerint az az indulat kell legyen bennünk, amely az önmagát kereszthalálig megalázó Jézus Krisztusban is volt. Ha pedig valóban ő él és cselekszik bennünk, akkor más indulatunk bizony nem is lehet. A kegyelem pedig győzni fog, mert Istennek valóban nincsenek vetélytársai.
 

Pásztori Kupán István teológiai tanár

Kolozsvárott, 2011. március 22-én

A tanulmányt a szerző engedélyével rövidítettük és szerkesztettük. A teljes anyag itt található: 

http://www.proteo.hu/dok/PKI/PKI_2011_Viskotlanul.html
 

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére