Viskótlan-e a jó keresztény? (1)

William Paul Young A viskó című regényének megjelenése számos tekintetben meglepő hatást eredményezett. Rövid idő alatt tízmilliónál is több példány fogyott el belőle; az addig három munkahelyen dolgozó szerző mesés bevételhez jutott; százak és ezrek nyilatkozták, hogy a mű megváltoztatta életüket; különböző egyházi személyek és vezetők hol magasztalták, hol elmarasztalták, hol egyenesen ártalmasnak nevezték a vállalkozást. Egyesek Augustinus Vallomásaihoz vagy John Bunyan nagysikerű művéhez, A zarándok útjához hasonlították, mások féltő aggodalommal óvták az olvasót a műben felsorakozó veszedelmes eretnekségektől.
A vita hazai területen is megindult több nyilatkozat, interjú és előadás is elhangzott, amelyek keretében egyházi személyiségek részben elismerően, de inkább bíráló hangnemben szóltak a könyvről. A viskó című interjú, amelyet Géczy Lajos 2010. november 26-án készített Bogárdi Szabó István dunamelléki református püs­pökkel, fontos kérdéseket válaszolt meg, de ugyanakkor újabbakat is szült. A legvehemensebb bírálat Sípos Ete Zoltán tollából származik, aki keményen elmarasztalja Young művét. Az előbbiek mellett Kéry Zsuzsanna keresztes hadjáratra emlékeztető elszántsággal küzd a regény ellen az Evangé­liumi hitvédelmi blog oldalain.
 

A viskó műfaja

Kiindulásképpen meg kell határoznunk A viskó műfaját, hiszen az értelmezéstudo­mány (hermeneutika) szabályai szerint az értékelést csakis a műfajnak megfelelően végez­hetjük helyesen. Ha pl. Petőfi János vitéz című költeményét kifejezetten természettudomá­nyos szempontból értelmezzük, akkor rendkívül elmarasztalóan fogunk nyilatkozni a X. ének alábbi sorairól:
Franciaország és India határos,
De köztök az út nem nagyon mulatságos.
India közepén még csak dombok vannak,
De aztán a dombok mindig magasabbak,
S mikor a két ország határát elérik,
Már akkor a hegyek fölnyúlnak az égig.
 

A fentiek alapján viszont csak akkor lehetne azt állítani, hogy Petőfi teljesen tudatlan volt földrajzból, ha e sorokat tudományos céllal jelentette volna meg valamelyik természettudományi folyóiratban. Sípos Ete Zoltán úgy kezeli A viskót, mintha valamilyen megrögzött eretnek tanító dogmatikai művét tartaná a kezében. Pedig a kötet hátlapján álló szöveg így hangzik: Vigyázat, regény! Nem teológiai értekezés! Valóság és fantázia. Kijelentés és keresés. Egy kétségbeesett, kételyekkel teli ember keresése. Nem Szentírás! Egy megrázóan izgalmas mese!

A mű értékelésénél figyelembe kell vennünk a szerző személyiségét, életkörülményeit és élettapasztalatát, hiszen ezeknek ismerete kö­zelebb vihet a munka céljának és üzenetének jobb megértéséhez, és megfordítva: az ilyen irányú információhiány meghamisíthatja a szerző szándékával, eredeti mondanivalójával kapcsolatos elképzeléseinket. Erre vonatkozó kutatást minden esetben illik végezni, akár Platón Állam című dialógusáról, akár Augustinus Vallomásairól, Mozart Requiemjéről, Jeremiás próféciáiról vagy éppen Pál apostol Rómabeliekhez írt leveléről van szó.
 

A viskó című regény keletkezésének beszédes kortörténete”van. William Paul Young életrajzának ismeretében rengeteg részlet és epizód érthetőbbé válik: a kanadai származású, Új-Guinea egyik missziós telepén, a fehér hittérítő fiaként felnövekedett William már kisiskolás korában kemény próbatételeken ment keresztül. A törzs férfitagjai és az iskolai bentlakásban a nagyobb diákok részéről elszenvedett szexuális zaklatások és egyéb családi tragédiák, majd később házasságának saját maga által okozott válsága mindenképpen hozzájárult ahhoz, amit –saját szavai szerint önnön viskójának építése jelentett. Mielőtt rátérnénk a mű tárgyalására, hadd álljon itt kor- és szövegtörténeti megvilágításul a szerző egyik televíziós interjújában elmondott vallomása:
A viskó metafora. A lélek házát jelenti: azt, amelyet belülről építesz. Az embe­rek segítenek neked ennek megépítésében azáltal, hogy megsebeznek, tesznek valamit veled, te pedig elszenveded a visszaéléseket és így tovább. Vannak szobáid, ahol a titkaidat őrzöd, más szobákban a hazugságaidat, és ismét másutt a függőségeidet. Kívülre pedig olyan homlokzatot emelsz, amely jól fest: legalábbis úgy véled, hogy mások szépnek látják majd. De őket nem engeded be, mert akkor megtalálnák a dolgaidat. És úgy gondolod, azt reméled, hogy Isten talán hatalmas bakugrással fog eljuttatni téged az újjászületéstől a majd­nem tökéletes állapotig és nem kell majd szembenézned a viskóddal. Mintha valamiképpen megkerülhetnéd azt. De Isten meg akar gyógyítani bennünket.

A viskó művészi színvonala és mondanivalója

Annyi mindenképpen meg­állapítható az angol eredeti alapján, hogy Young a lehető legközvetlenebb stílusban szól korunk nem feltétlenül olvasáshoz szokott közönségéhez. Kerüli a bonyolult mondatokat, és igyekszik minél közérthetőbben, élőbeszédszerűen fogalmazni. Ez a megoldás módfelett csökkenti az igényesebbek esztétikai élményét, amelyet a magyar olvasó esetében sajnos csak tovább ront a meglehetősen alacsony művészi színvonalú, germanizmusoktól sem mentes fordítás.
 

A főhős, Mackenzie Allen Phillips (Mack), aki gyermekkora óta retteg saját szigorú, iszákos és kegyetlen apjától, most ötgyermekes apaként és férjként óriási megpróbáltatáson megy keresztül: amikor három kisebb gyermekével kirándulni megy, a legkisebbet, Missyt elrabolja egy sorozatgyilkos. A kislány eltűnése az utolsó csepp a pohárban: Macket beborítja A Nagy Szomorúság (The Great Sadness). Noha külsőleg működőképes marad, valójában sem a környezetével, sem Istennel nincs igazi kapcsolatban.

Évek múltán rövid levelet kap Istentől, aki ugyanazzal a Papa névvel illeti önmagát, mint amellyel Nan, Mack felesége szokott Istenre hivatkozni. A meghívás értelmében Mack visszamegy a hegyi kunyhóhoz (viskóhoz), ahol kislányának azon a végzetes napon nyoma veszett. Itt egy teljes hétvégét tölt el Isten közvetlen társaságában, aki a maga Hármas-Egy mivoltában mutatkozik meg számára: az Atya  aki Papa névre hallgat leggyakrabban testes, afrikai-amerikai hölgyként (és egy kulcsfontosságú jelenetben férfiként) jelenik meg; Jézus közel-keleti farmernadrágos ácsmester és asztalos; a Szent Lélek pedig ázsiai fiatal hölgy és a Sarayu nevet viseli. Ez utóbbi a szél szava hindu nyel­ven, mégpedig olyan szél, amely meglepetésszerűen ér. Mivel a Sarayu ugyanakkor folyó­név is Indiában, a meglepetésszerű szél és a víz e sajátos összekapcsolódása vezette a szer­zőt arra, hogy a regény ázsiai karakterű, légies nőalakját, az emberközelbe jött Háromság harmadik személyét Sarayunak nevezze. Minderről ő maga több alkalommal is beszámolt televíziós szereplései rendjén, és mindkét elemet kapcsolatba hozta János evangéliumának 3. részével.

Papa közelében

Isten közvetlen társasága egyrészt felemelő élmény, másrészt kemény próbatétel Mack számára, akinek le kell tennie iszonyatos terhét Isten előtt, méghozzá úgy, hogy megtanul megbocsátani. A megbocsátás különböző formáit is megismeri, hiszen egészen másképpen bocsát meg apjának (akit nyilvánvalóan bánt az, amit fiával korábban cseleke­dett), és másképpen lánya gyilkosának, aki nem jelenik meg, tehát Mack nem tudhatja, va­jon megbánta-e tettét. Ez az epizód külön is kiemelendő, mivel e vállalkozáshoz Papa méltóságteljes, érett korú, de izmos ősz férfiként jelenik meg, és így szól Mackhez: „Ma délelőtt egy apára lesz szükséged. Szedd össze magad, és induljunk!”” Érdemes legalább szemelvényesen idéznünk a megbocsátás jelenetének legfontosabb mozzanatát, amely Papa alábbi szavaival indul: „Ma a gyógyulás ösvényét járjuk, hogy lezárjuk (élet)utadnak ezt a részét: nem csupán a te érdekedben, hanem mások miatt is. Papa! kiáltotta Mack. Hogy bocsáthatnék meg valaha is annak a roha­dék­nak, aki meggyilkolta az én Missymet?! Tudom, hogy nem helyes, de azt akarom, hogy úgy szenvedjen, mint amilyen szenvedést ő okozott nekem, ha már igazságszolgáltatásban nem részesülhetek, a bosszúról akkor sem akarok lemondani.
– Mack, az, hogy te megbocsátasz ennek az embernek, a részedről azt jelenti, hogy átengeded őt nekem, és lehetővé teszed, hogy megváltsam őt.
–  Megváltani?! Őt?! […] Nem akarom, hogy megváltsd őt! Azt akarom, hogy okozz neki fájdalmat, hogy büntesd meg, juttasd pokolra…– Hangja elakadt.
Papa türelmesen várta, hogy az érzelmek lecsillapodjanak.
– Elakadtam, Papa. Nem felejthetem el csak úgy, amit tett, nem igaz? –  esdekelt Mack.
– A megbocsátás nem felejtést jelent, Mack. Azt jelenti, hogy elengedjük a másik ember torkát.
– De én azt hittem, hogy te elfelejted a bűneinket.
– Mack, én Isten vagyok. Nem felejtek el semmit. Mindent tudok. Tehát a fe­lejtés számomra azt jelenti, hogy úgy döntök, korlátozom magam. Fiam! – halkult el Papa hangja, Mack pedig feltekintett rá, egyenesen bele mély, barna szemébe. – Jézus miatt ma nincs törvény, ami azt követelné meg, hogy az emlékezetembe idézzem a bűneidet. Ezek elmúltak, és nem zavarják többé a kapcsolatunkat.
– De ez az ember...…
– De ő is az én fiam. Meg akarom váltani.
Az egyik legnagyobb lecke tulajdonképpen az, hogy az Istennel létesítendő igazi kapcsolathoz elengedhetetlenül fontos az ő kétségtelen jóságába vetett bizalom. Ha fikarc­nyit is kételkedünk Isten jó voltában és abban, hogy ő feltétel nélkül szeret bennünket, sem vele, sem embertársainkkal nem leszünk képesek kapcsolatba lépni. Ennek a feltétlen biza­lomnak pedig nincs alternatívája. Ez a könyv talán egyik legfontosabb teodiceai (Istent igazoló) üzenete. Ahogy a szerző egyik interjújában fogalmazott: A kegyelem győzni fog. Ez azt jelenti, hogy Istennek nincsenek vetély­társai.

A mű ellen felhozott fontosabb kifogások

Sípos Ete Zoltán bírálata a műfajra jellemző értékelési szabályokat és a hermeneutikai alapelveket semmibe vevő, tehát tudományosan igazolhatatlan eljárás, amely eleve a következőt sugallja: az olvasó teljesen félrevezethető és gyermeteg, aki egyetlen művészi alkotáshoz sem közeled­het anélkül, hogy előzőleg meg ne hallgatta volna teológiai szaktanácsadója véleményét, hiszen ő maga képtelen megérteni azt. Ezen az alapon pl. minden lelkiismeret-furdalás nélkül el lehetne tiltani a magyar keresztyéneket akár Madách Imre főművétől is, hiszen ha nagyon akarom Az Ember tragédiája a gondviselés aktív jelenlétét tagadó 19. századi deizmust képviseli.
 

Sípos Ete Zoltán A viskó elleni legnagyobb vádat, Isten személyének meghamisítását helyezi előtérbe. „Ha valamelyik istenkép akár csak egy ponton is nem vág egybe a bibliaival, akkor az hamisítvány. Ezért nincs mögötte fedezet, így értéktelen. Lehet, hogy irodalmilag ötletes, retorikailag elkápráztató, érzelmileg felkavaró, megható, szép, jól sikerül s az eredetire szinte a megszólalásig hasonlító, mégis érték­telen. Nyugodtan elfordulhatunk attól az istenségtől.”
Isten viszont annyiféle módon és cselekvésben jelenik meg a Szentírás lapjain, annyiszor döbbenti meg a vele kapcsolatba lépő embereket, hogy az ő tökéletes, a legapróbb pontig”történő ismeretének puszta feltételezése is merész állásfoglalás, illetve a mindenható és szuverén Isten teljes szabadsá­gának megengedhetetlen korlátozása. Emberi szavakkal soha nem lehet minden részletében tökéletes istenképet alkotni a Szentháromság Istenről. Márpedig valamihez óhatatlanul viszonyítanunk kell azt, ami akár csak egy ponton is eltér az elfogadottól. Ennek az elfogadott istenképnek pedig szükségszerűen merevnek és statikusnak kellene lennie, mint minden viszonyítási alapnak.
 

Sípos Ete Zoltánnal együtt vallom, hogy a Kr. u. 325-ben tartott niceai egyetemes zsinatra összegyűlt atyák helyesen döntöttek, amikor az ott elfogadott hitvallásba bevették azt az állítást, miszerint a Fiú azonos lényegű (görögül ὁμοούσιος, latinul consubstantialis) az Atyával. Ezzel együtt azonban azt is tudjuk, hogy ez a kifejezés nem bibliai eredetű, és Nicea előtt alig használta valaki. Arról is meg lehetünk győződve, hogy a Bibliától ide­gen kifejezés használata ellenére a Niceai Hitvallás elfogadói Istenről biblikusabban gon­dolkodtak azoknál, akik az Atya alá rendelték a

Fiút és a Szent Lelket, és megkérdőjelezték Krisztus valóságos istenségét.
Az egylényegű vagy azonos lényegű terminus az egyetemes egyház bibliai alapú hitét fejezte ki ugyan az Atyában, Fiúban és Szent Lélekben megismert egy Istenről, viszont a kifejezés nyomán kialakult niceánus istenkép kétség­telenül árnyalta, vagy legalábbis egyértelművé tette azt a bibliai istenképet, amelyet az egyház tanítói addig őriztek. Csupán ennek az epizódnak az ismeretében is felelőtlenség a keresztyén teológia történetének és fejlődésének figyelmen kívül hagyásával sommásan bibliai istenképről”beszélni. A bennünk élő bibliai istenkép kétezer év óta szüntelenül ala­kul, noha tudjuk: Isten maga nem változik.

A Biblia Istene: Három különálló isteni személy?

Sípos Ete Zoltán meglehetősen nagyvonalú abban a tekintetben, hogy a negyedik századi keleti egyházatyák Szentháromság-hasonlatainak némelyikét olyan rossznak tartja, hogy az általa bemutatott Isten a szigorú monoteizmust követő zsidók és muzulmánok szemében joggal tűnt három istennek.[28] Annyit talán bátorkodhatunk elöljáróban meg­jegyezni, hogy a muzulmán vallás csaknem 250 évvel később jelent meg a 4. századi keleti atyák kora után, képviselőinek pedig kisebb dolguk is nagyobb volt annál, semhogy Athanasziosz, Nagy Baszileiosz vagy éppen Nüsszai Gergely szentháromságtani fejtegeté­seit olvasgassák. A fenti súlyos anakronizmus mellett Sípos Ete Zoltán még a következőket is tudni véli a 4. századi keleti atyákról:
 

„Ezek a keleti teológusok nem tagadták Isten egységét, de inkább három személy közös céljairól és szándékairól, mint közös lényegéről beszéltek. Ezzel sok emberben azt az érzetet keltették, mintha a valóságban tényleg három Isten lenne. Ezek egysége három különálló lény tökéletes összhangja és egyetértése. Az egyik kappadókiai teológus még olyan hasonlattal is élt, hogy az Atya, a Fiú és a Lélek lényegének egysége olyan, mint Péter, Pál és Barnabás közös részesedése az emberi természetben. Ezek a megközelítések éppen azt a szentháromság-hitet kérdőjelezték meg, amelyet illusztrálni akartak, és inkább egy triteista szemléletet hintettek el.”
 

A személyeskedés legcsekélyebb szándéka nélkül vagyok kénytelen megállapítani, hogy a szerző nélkülözi a szentháromságtan kialakulására vonatkozó alapvető ismereteket. Ennek legnyilvánvalóbb bizonyítéka, hogy a helyes tanítást képviselő atyáknak tulajdonítja a triteizmus eret­nekségét. Szerzőnk tudni véli, hogy az egyik kappadókiai teológus még olyan hasonlattal is élt, hogy az Atya, a Fiú és a Lélek lényegének egysége olyan, mint Péter, Pál és Barnabás közös részesedése az emberi természetben. A szóban forgó kappadókiai teológus Nüsszai Gergely, aki legkevésbé sem a„triteista szemlélet el­hintésén, hanem annak megakadályozásán fáradozik... Sípos Ete Zoltán az eredeti szövegkörnyezetéből kiragadott és hallgatósága, illetve olvasótábora számára odavetett parafrázissal olyan gondolatot tulajdo­nít neki, amely homlokegyenest ellenkezik a híres egyházatya mondanivalójával.

Az Atya szenved A viskóban?

Az észak-amerikai kritikusok nyomán Sípos Ete Zoltán is patripasszianizmussal vádolja A viskó szerzőjét. A patripasszianizmus szakszó a latin Pater passus est”(Az Atya szenvedett) gondolatból származik: a keresztre feszített Fiúban az Atya (is) szenvedett. A régiek visszautasították ezt a gondolatot. A visszautasítás oka azonban jóval mélyebb, mint amire bírálónk gondol: ez ugyanis az isteni szenvedésmentesség (ἀπάθεια) tanából fakad. De Isten szenvedésmentessége egyáltalán nem jelent szenvtelenséget vagy érzéketlenséget. Isten apatheia-ja egyáltalán nem apátia, sőt! A szenvedés, mivel időben megvalósuló esemény, azért nem köthető Istenhez, mivel ő az idő fölött áll. Isten szenvedésmentessége az ő változhatatlanságának (ἀτροπία, immutabilitas) következménye. Az Ő szenvedéstől való mentes­sége tehát egyáltalán nem részvétlenség, ahogy ma sokan értelmeznék: a gondviselő (értsd: gondjainkat, terheinket hordozó) részvét ugyanis Isten változhatatlan lényegéhez tartozik.

Noha Krisztus isteni természete a maga isteni mivoltában nem szenvedett a kereszten, az ő emberi és isteni természetének egyetlen személlyé történt egyesülése értelmében mégis Krisztusról, mint személyről mondjuk, hogy értünk szenvedett. Maga Pál apostol is a dicsőség Urának”megfeszítéséről beszél (1Kor 2,8), hiszen a megváltás csodáját emberi szavakkal nem lehet szabatosan leírni.

A viskó analogikus mivoltát teljesen figyelmen kívül hagyó elemző szerint: „A viskóban a modalizmusnak patripassziánus felfogásával találkozunk, hiszen a regényben többször (103., 169. old.) esik szó arról, hogy a Papán megtalál­ha­tók Jézus sebei. ” Ismét a szövegkörnyezetből kiragadott értékeléssel van dolgunk. A mű 11. fejezeté­ben, Ímhol a bíró címmel Mack, a főhős, Isten megszemélyesített bölcsességétől, a Sophia névre hallgató női szereplőtől lehetőséget kap arra, hogy a lányát ért borzalmakért egyenesen Isten felett ítélkezzen. A drámai beszélgetés során a lánya gyilkosának megbüntetését követelő Mack egy adott pillanatban kimondja, hogy a szörnyűségért végül is Isten a hibás (166. old.).

Sophia rávezeti arra, hogy ha Isten felett ítélkezik, akkor egészen biztosan meg tudja ítélni az egész világot. Ez Isten szemszögéből a saját gyermekei feletti ítélkezést jelenti. Mack végül eljut oda, hogy inkább önmagát áldozná fel, semhogy bármelyik gyermeke is a kárhozatra kerüljön. Sophia megdicséri, hiszen Mack ugyanúgy döntött, ahogyan Jézus. Az egyetlen fennmaradó kérdés: vajon a Papa”szíve is ugyanolyan-e, mint Jézusé? Vagy csak Jézus az, aki a teljes önfeláldozásig menően így tud szeretni, az Atya pedig nem, mert ő az ítélőbíró? Sophia arra döbbenti rá a főhőst, hogy nem magával Istennel, hanem az ő istenképével van gond. Erre következik az a jelenet, ahol kiderül, hogy a Papa, aki a világban nem akadályoz meg mindent, ami számára is fájdalmat okoz – miért viseli magán a Jézus sebeit. A világ nyomorúságait látva Mack ezt kérdezi Sophiától:
– Akkor [a Papa] miért nem tesz semmit ez ellen?
– Már megtette.
– Arról beszélsz, amit Jézus tett?
– Hát nem láttad, hogy a Papán is ott vannak a sebek?
– Nem értettem azokat a sebeket. Hogy lehet az, hogy Ő...
– A szeretet miatt. Ő a kereszt útját választotta, ahol a kegyelem – a szeretet miatt – diadalmaskodik a jogos ítélet fölött.

A Papán tehát azért vannak a sebek, hogy Mack is megértse: az Atya szeretete nem különbözik a Fiúétól. És ebben a legszigorúbb dogmatikai elemzés sem találhat kivetnivalót. A művészi szabadság felhasználásával megírt analogikus (!) jelenet központi üzenete a követ­kező: Istenből semmit nem ért meg az, aki nem hisz és nem bízik az ő feltétel nélküli jóságában.
 

Triteizmus és modalizmus egyszerre?

Sípos Ete Zoltán két, egymással homlokegyenest ellenkező váddal, triteizmussal és modalizmussal (szabatosabban: modalista monarchianizmussal)  is illeti A viskó szerzőjét. A triteizmust, azaz a három Istenről szóló tévelygést, mint láttuk, az általa teljesen félre­értelmezett keleti és kappadókiai atyák tanításából vezeti le.m Ezt követően pedig bemutatja a modalizmus tévtanítását is: „Az ún. patripassziánus tanítás szerint az Atya és Fiú személye egy s ugyanaz, ezért Jézusban az Atya is szenvedett a kereszten. E patripassziánus tévtan mö­gött az ún. modalizmus tévtanítása rejlik. Eszerint Isten egy személy, akinek az Atya-Fiú-Szentlélek, csak három megjelenési formája, vagyis ezek nem külön személyek, hanem ő, aki egy, hol így, hol úgy jelenik meg Ha a két kritikai észrevételünket egymás mellé tesszük, akkor ki kell mondanunk, hogy A viskóban két eretnek teológiai téveszmével találkozunk: egyik a triteizmus, a másik a patripasszianizmus/modalizmus ősi tévelygése. Úgy tűnik, hogy a könyv írója vagy szerkesztői arra gondoltak, hogy a két eretnekség felidézésé­vel tudják érzékeltetni az Isten lényegi egységét és három-személyűségét. Kérdés azonban, hogy a bibliai igazságot lehet-e azzal kifejezni, hogy egymás mellé tesznek két egymásnak ellentmondó eretnek elképzelést. Megítélé­sem szerint nem.”

Az ún. modalista monarchiánusok szerint az egy isteni létező önmagát Atyának, Fiúnak ”és Szent Léleknek jelentette ki, de ezek a nevek csupán ideiglenes cselekvési módokat jelölnek, és nem az istenségen belüli örökkévaló entitásokat. Fentebb már rögzítettük, hogy a regény eredeti szövegkörnyezete alapján meglehető­sen erőltetett az a vád, hogy A viskó a modalizmusból táplálkozó patripasszianizmust hirdeti. Young nem annyira az Atya és a Fiú személyi azonosságát hangsúlyozza, hanem az emberiség iránti szeretetük azonosságát. Nem álarcait cserélgető háromnevű egy személyről beszél: a személyek valóságosak és egymástól megkülönböztethetők.

Az érem másik oldala a triteizmus fentebb már idézett vádja. Young művészi szabadságával élve – valóban három személyt jelenít meg ebben a történetben, de ezt éppen annak érdekében teszi, hogy a keresztyén emberben felmerülő kételyeket kivetítve szembesíthessen bennün­ket saját istenképünkkel. Úgy is mondhatjuk, hogy A viskóban megjelenő Szentháromság”személyei nemcsak önmagukat jelenítik meg, hanem legalább ugyanolyan mértékben a mi saját istenképünk három oldalát is: El tudom-e hinni az Atyáról, hogy ő jó? Ugyanolyan jó, mint az ő Fia, Jézus? Ugyanúgy szeret engem, mint Jézus? Hiszem-e, hogy van Szent Lélek? Azt is, hogy hatalma van? Azt is, hogy ő most is működik? Az én életemben is? Akkor is, ha nem észlelem? stb.
Amennyiben ez az analógiákban és metaforákban bővel­kedő elbeszélés valóban három Istenről akarna szólni, akkor semmi szükség sem volna arra, hogy Mack rögtön az elején megtanulja: akár Papával, akár Jézussal, akár Sarayuval beszélget négyszemközt, mindig az Eggyel társalog. A másik kettő ugyanis mindig napi­renden van azzal, amit a harmadikkal beszélt. Sarayu pl. így emlékezteti Macket a Papával folytatott „négyszemközti” beszélgetésére:
Sarayu átnyúlt az asztal fölött, és megfogta [Mack] kezét.
– Mackenzie, emlékszel a korábbi beszélgetésünkre a korlátozásról?
–  A mi beszélgetésünkre?! –  Mack Papára nézett, aki helyeslően bólintott.
–  Nem tudsz úgy megosztani valamit egyikünkkel, hogy azt ne oszd meg mindegyikünkkel – mondta Sarayu, és elmosolyodott.
Ez a gondolat messze nem valamiféle tökéletes egységben működő bizottság”képét tárja elénk, ahogyan azt Sípos Ete Zoltán látja.  Amint már korábban is tapasztaltuk: az Atya szeretete azonos a Fiú szeretetével. Világosan látszik, hogy Isten határtalan mivoltát semmilyen véges emberi szó nem képes kifejezni. Tehát még a teológia formális szaknyelve is szükségszerűen analogikus: amúgy minduntalan erre az analogikus jellegre figyelmeztetnek bennünket a Sípos Ete Zoltán által oly sommásan elintézett keleti atyák is. Nüsszai Gergely például így indítja a Szentháromság egységét és három­ságát talán legjobban kifejező híres szivárvány-hasonlatát: „Soraimat vegyétek példának és az igazság árnyképének, ne magának a dolgok igazságának. A példával szemléltetett dolog ugyanis nem felelhet meg teljes egészében annak, aminek megvilágítására a példához kellett nyúlnunk.
 

Gergely, a formális dogmatika kifejezéstárának kidogmatika kifejezéstárának kiváló ismerője még a szaknyelv esetében is óva int attól, hogy szövegének csak a szó szerinti értelmét kutassuk. Ekképpen több mint másfél évezreddel megelőzi Alister E. McGrath észrevételét, aki Ludwig Wittgenstein filozófusra hivatkozva szembesít mindnyájunkat, a teológia tanulmányozóit és művelőit a nyelv (és benne a teológiai szaknyelv) kifejezőerejének problémájával: ha az emberi szó képtelen leírni a kávé különleges aromáját, hogyan tudna megbirkózni olyan bonyolult problémával, mint Isten?[54]  A viskó mindehhez képest nem dogmatikakönyv, hanem regény, de az emberi szavak kifejezőerejének és saját műfajának határain belül igenis állja a próbát.
Még egy „viskójelenetet”érdemes a triteizmus vádja kapcsán felhozni. Miután a bemutatkozás megtörtént Papa, Jézus, Sarayu és Mack között, az első találkozás záróakkordjaként a következő párbeszéd hangzik el:
– Akkor hát – kérdezte Mack küszködve – melyikőtök Isten?
– Én vagyok – szólaltak meg mindhárman egyszerre. Mack egyikről a másikra nézett, és bár képtelen volt felfogni mindazt, amit látott és hallott, valamiképpen mégis hitt nekik.[55]
Noha az idézett szöveg a munka metaforikus jellege ellenére jó néhány dogmatikatankönyvhöz képest is valóságos tanácsi előterjesztés, [56] őszintén kíváncsi vagyok arra a művészre vagy jelenkori teológusra, aki emberi szavakkal szabatosabban tudná kifejezni a hármat az egyben és az egyet a háromban. Az emberi nyelv határait érzékelő Young több ízben is beszél Istennek a mi érdekünkben történő önkorlátozásáról (self-limitation).[57] Ez különben nem kis mértékben cseng össze Kálvinnak azzal a gondolatával, miszerint a megváltás művében Isten hozzánk mérsékelte önmagát.[58] A regényben a megváltás és Isten Jézusban történő önkorlátozása kapcsán az egy” és a három”témája Mack Papához intézett alábbi kérdésével indul:
– Ez tehát azt jelenti, hogy te is korlátok közé voltál szorítva, amikor Jézus a földön járt? Úgy értem, hogy Jézusra korlátoztad önmagadat?
– Távolról sem! Bár Jézusban korlátozott voltam, önmagamban soha nem vol­tam bekorlátozva.
– Hát ez az, ez az egész Szentháromság-ügy, ahol elvesztettem a fonalat.
Papa akkorát, és olyan mélyről jövően nevetett, hogy ettől Macknek is nevethetnékje támadt. […]
– Hát először is az, hogy nem tudod megragadni az én természetem csodáját, inkább jó dolog. Ugyan ki akarna imádni egy olyan Istent, akit képes teljes mértékben felfogni? Nem lenne benne túl sok titok(zatosság).
–  De mi az értelme annak, hogy hárman vagytok, és így együtt egyetlen Istent alkottok? Jól mondom?
–  Elég jól –– szaladt szélesre a mosolya. –– Mackenzie, ez a legfontosabb! – Úgy tűnt, hogy Papa élvezi a helyzetet. – Nem három isten vagyunk, és nem is arról van szó, hogy van egy háromféle szerepkört betöltő isten, mint az a férfi, aki férj, apa és munkavállaló egy személyben. Én egyetlen Isten vagyok, és három személy, és mindhárom személy teljes mértékben és tökéletesen egy.
A mi van?!, amit Mack eddig elnyomott, most teljes erejében buggyant ki belőle.
– Ne is törődj vele! ––folytatta Papa. – A lényeg ez: ha egyszerűen csak Egy Isten lennék és csak Egy Személy, akkor a teremtett világból hiányozna vala­mi, ami csodálatos, sőt nélkülözhetetlen. És akkor teljesen más lennék, mint aki így vagyok.
– És akkor hiányozna az életünkből...? – Mack nem tudta, hogyan is fejezze be a kérdést.
– A szeretet és a kapcsolat. Minden szeretet és kapcsolat csak azért lehetséges a számodra, mert már létezik bennem, magában Istenben. A szeretet nem a korlátozás; a szeretet maga a repülés. Én szeretet vagyok.

A botránykő: Isten női aspektusa”

Mind az észak-amerikai fundamentalista körök szerzői, mind Sípos Ete Zoltán és Kéry Zsuzsanna égbekiáltó merényletként értékelik Youngnak azt a döntését, hogy Papát afrikai-amerikai telt nőként mutatja be. Ezzel szemben Szabó István püspök sokkal kiegyensúlyozottabb álláspontra helyezkedik: „Nahát, mégsem olyan megbotránkoztató gondolat, hogy Isten tulajdonképpen fekete és nő, és a Szentlélek pedig egy intelligens koreai hölgy, és persze Jézus öröktől fogva farigcsál valamit a maga ácsműhelyében. Mindez eddig rendjén is volna, ettől nem kell annyira kétségbeesni. Azt viszont nagyon nehéz eldönteni, hogy mi itt az ostya és mi a belétett gyógyszer. Vajon mit veszünk be, mit bensőségesítünk, amikor ezt a regényt olvassuk? A regény története egzisztenciális, megszólító, egy édesapa gyász-munkáját követjük végig. Ám mit veszünk be, amikor ebben a gyász-munkában amerikai pasztorál-teológusként jelenik meg a Szentháromság Isten?”
 

Sípos Ete Zoltán viszont így ír: „A viskó istene (értsd: a szerzőjének istene) két nőből és egy férfiből áll: egy elnőiesített isten. Tehát az istenség, akinek a regényben biblikus kijelentések is elhagyják a száját, egy férfi nevű nőből (!), egy férfiből és egy valódi nőből áll. A könyv olvasóinak nem véletlenül juthat eszébe az ún. feminista teológia, amelyik szerint Isten nő is. […] Azt gondolom, hogy Istent olyannak kell látnunk és hinnünk, ahogy ő a Bibliában kinyilvánította magát. Se többnek, se kevesebbnek, se másnak. Az Atya férfi-neműként jeleníti meg magát és nem nőként, Jézus férfiként jelent meg, nem nőként, a Szentlélek pedig a Bibliában semlegesnemű névvel jelöli magát. Jó lett volna, ha A viskó írója egyszerűen meghajol Istennek a Bibliában adott kijelentése előtt, és nem tesz úgy, mintha a Biblia Istenről szóló kijelentései a férfidominanciát valló régi korszak lecsapó­dásai lennének, amiket időszerű és jogos is megváltoztatni egy olyan korban, amiben a nők egyenrangúsítása megtörtént. Persze, lehetséges, hogy a könyv írója csak azt akarta érzékeltetni, hogy Istenben van gyengédség is. Ezt azon­ban nem kell és nem is lehet a bibliai kijelentés meghamisításával bemutatni.”
 

A könyv egészének kontextusában teljesen irreleváns az ún. feminista teológiától, illetve annak olyan radikális ágától való félelem, amit a kritikus sugall. Ha a dolog mélyére szeretnénk látni, észre kell vennünk, hogy Isten Atyamivol­tá­nak alapvetően nincs köze a nemiséghez, illetve a (földi) atyai szerephez kötődő szexuális funkciókhoz. Noha Istenről emberi analógiáink szerint Atyaként beszélünk, ez semmiféle nemi meghatározottságot nem jelent, hiszen a Teremtő fölötte van a nemiségnek, és „az embert” (tehát nem csupán a férfit!) teremtette a maga képére és hasonlatosságára (1Móz 1,27).[68]
 

A Szent Lélekkel kapcsolatban Sípos Ete Zoltán szintén nehezményezi, hogy Sarayu is nőalakban jelenik meg. Ehhez az újszövetségi görög pneuma”(lélek) főnevet hívja segítségül, amely valóban semlegesnemű. Erre bibliai alapon akár azt is lehetne válaszolni, hogy az Ószövetségben viszont Isten Lelke  az a ruakh, aki a teremtés hajnalán ott lebeg, sőt: ott kotol a vizek felett, nos ez a Ruakh”a héber nyelvben nőnemű. Ez a vita azonban sehová sem vezetne, ugyanis megint olyan minőségeket szeretnénk Istennek tulajdonítani, amelyeknek ő fölötte áll, és bizonyos fokig mégis illenek rá. NB: bizonyos fokig!
 

A Szent Lélek a Szentírás egészében egyszerre kiáradó és befogadó erő, azaz egy­szerre férfi” és női”princípium, hiszen bármennyire is igyekszünk elvonatkoztatni embe­ri nyelvünktől, mégis csak ezen a tökéletlen nyelven kell beszélnünk Istenről: ez alól a Szentírás sem kivétel. Analógiáit azonban ugyanúgy nem lehet kizárólag egy az egyben olvasni, mint ahogyan az irodalmi szövegeket, sőt, mint láttuk, magának a formális dogma­tikának a meghatározásait sem.[69]
Egyébként A viskóban a Szentháromsággal való találkozás jeleneteiben van valami, ami emlékeztet Andrej Rubljov Szentháromság-ábrázolására. A híres középkori orosz festő alkotásának figurái szintén nemiség felettiek: bármelyiküket el lehetne képzelni akár férfi, akár női szerepkörben. Ugyanakkor a fej- és testtartásuk jelzi, hogy közöttük valami­féle kölcsönös tiszteletadás működik, de nincs nyoma semmiféle alá- és fölérendelésnek. Valahogy olyan módon, mint a regény alábbi soraiban, ahol Jézus többek között ezt mondja Macknek:
– Ez a legszebb  amit te is látsz az Abbával és Sarayuval meglevő kapcsola­tomban. Mi valóban alávetjük magunkat egymásnak, és ez mindig is így volt, és mindig is így lesz. Papa ugyanúgy aláveti magát nekem, mint én őneki, vagy Sarayu nekem, vagy Papa neki. Az alávetettség nem a tekintélyről szól, és nem is az engedelmességről; ennek teljes mértékben a szeretetből és tiszteletből származó kapcsolatok jelentik a lényegét.

Isten Báránya, vagy Isten Fókája?

Úgy tűnik, Isten nemek fölötti valóságának és a Szentháromság belső harmóniájának kérdésén túl, itt valami egészen másról, valami mélyebbről fakadó, és a kritikusok részéről csak részben kimondott aggályról van szó. Ezt a problémát hadd nevezzem Isten „inkulturációjának. Szabó István egyik aggodalma az, hogy a Szentháromság-Isten ame­rikai pasztorál-teológusként jelenik meg, majd később hozzáteszi: „A regény gyökér-, hagyomány-, környezet- és társiasság-nélküli. Lehet, hogy ez kell a sztorihoz, de nem vagyok biztos, hogy az olvasóban is azt munkálja, amit feltehetően a szerző el akar érni.

Igen, a regény gyökér-, hagyomány-, környezet- és társiasság-nélküli. Szabó István azt is helyesen veszi észre, hogy a mű teljesen beleilleszkedik az amerikai keresztyén pop-kultúrába, abban él, mozog, abból táplálkozik. A 21. század valóságából, sőt annak amerikai valóságából született, és az eredeti szándék szerint 21. századi amerikai gyerme­keknek és ifjaknak (a szerző gyermekeinek) készült. Nyilvánvaló, hogy magán hordozza kora és keletkezési környezete jellemző jegyeit, hiszen ebben a valóságban élő keresz­tyénekhez szól. Ilyen értelemben Isten számunkra gyakran furcsa „inkulturációjának” is megvan a szerepe: talán ezért (is) jelenik meg hol fekete asszonyságként, hol pedig a komoly személyes áldozatot (a gyilkosnak történő megbocsátást) elváró apaként, ezért hallgat funk zenét, ezért nevet jóízűen, ezért nincs rejtegetnivalója Mack előtt, noha világosan jelzi: ez még nem a teljes ismeret és nem a színről színre látás állapota.
Igen, ez valóban amerikai” vagy amerikanizált Isten, illetve istenkép. Részben kü­lönbözik a mi hagyományos istenképünktől, de sokban hasonlít is rá és talán nem csupán a fiatalabb nemzedék istenképéhez. Nem véletlen, hogy az ifjabb korosztály tagjai szívesen olvassák A viskót. Jelen eszmefuttatás fő oka (kortörténete) éppen abban rejlik, hogy a könyvet kolozsvári tanítványaim ajánlották számomra elolvasásra. (Valóban jó érzés, ha nemcsak a tanító ad bibliográfiát a tanítványnak, hanem ez fordítva is megesik.)

A keresztyénség inkulturációjáról szintén könyvtárnyi anyag áll rendelkezésre. A Biblia eszkimó nyelvre történő fordításakor Keresztelő János híres felkiáltását (Jn 1,29) így próbálták visszaadni: Íme Istennek ama fókája. Ezen senki sem botránkozik meg, és nem tartja feltétlenülistenhamisításnak, mivel bárányt azon a vidéken nemigen láthatnak, és a bárányhoz legközelebb álló szerepet ott a fóka tölti be. Ezzel persze korántsem sikerül minden felmerülő kérdést megoldani.

Az inkulturáció kérdésénél maradva: ki rótta fel valaha teológiai szempontból Michelangelónak, hogy az ő híres Dávidja körülmetéletlen, illetve, hogy a Pietà-szobor Máriája nem az első századra jellemző ruhát visel? Számtalan művész megfestette, meg­rajzolta, kőbe, fába véste a bibliai történetek szereplőit: szinte mindenik a saját korának öltözetét adta rájuk, és az alkotások hangulata mindig tükrözi azt a világot is, amelyben a mű létrejött. Ez a jelenség azonban – amennyiben erre teológiai szempontból egyáltalán reflektálni kell nemcsak művészi szabadság, hanem kontextualizáció kérdése. Ha ugyanis a 17. századi szemlélő Rembrandt festményén a Jézust imádó pásztorok öltözetében saját korának divatját ismerte fel, ezáltal önmagát is könnyebben odaérthette a történetbe. Ugyanez a helyzet, ha azt a képet nézem, amelyen Júdás visszaadja a vérdíjat a főpapok­nak: noha öltözetük kortörténetileg nem hiteles, maga a munka jelzi számomra, hogy ez nem csupán kétezer éves esemény, hanem legalább annyira rólam is szól.
 

Egyébként a mi magyar keresztyén istenképünk sem mentes önnön nemzeti és felekezeti (!) hagyományainktól, és nem steril értelemben bibliai. Erdélyi párhuzammal élve, A viskó Istene (istenképe) nem feltétlenül azonos pl. A csíksomlyói passió istenképé­vel, és nem csupán azért, mert az előbbi funk-zenét, az utóbbi pedig magyar dalokat hallgat vagy éppen a székely verbunkosban gyönyörködik. Legalább egy tekintetben viszont nagyon hasonlítanak, és ez éppen a rendkívül fejlett humorérzék. A Mackkel kedvesen elcsevegő, de az élet komoly kérdéseit meg nem kerülő amerikai pasztorál-teológus” képe lassan éppúgy részévé válik az egyete­mes keresztyén istenképnek, mint A csíksomlyói passió némely változataiban Mojzesre kacsintó Úr, vagy a gyermekkorom legkedvesebb olvasmányai közé tartozó székely népmesék Krisztusa, aki a földön jártában-keltében eligazítja a nagyurak és a szegények dolgait. Őszintén remélem, hogy a már elhangzott eretnekségi vádak valamelyike alapján a szigorúan bibliai talajon álló „műértők” nem kívánják kiebrudalni a magyar irodalomból szülőföldem nagy mesemondóját, a székely és magyar néphagyomány Krisztus-meséit is összegyűjtő, bibliás Benedek Eleket.
 

Egyébként kár afölött töprengeni, hogy melyik irodalmi vagy néphagyománybeli istenkép bibliaibb”: az analogikus figurák, amennyiben működő analógiára épülnek, egyszerűen közelebb hozzák Istent az adott kulturális közösséghez, ahogyan a jelek szerint Young műve is közelebb hozta Istent saját közegének emberéhez, sőt –nem utolsósorban a globalizációnak köszönhetően egy egész nemzedék gondolkodásához. Efölött lehet sajnálkozni (és részben a fölött is, hogy miért nem tudjuk az elmúlt századok könnyebb megoldását választva index alá tenni vagy bezúzatni a művet), de meg lehet látni benne a lehetőséget is, noha ez nem azt jelenti, hogy holnaptól nem a dogmatikakönyv, hanem A viskó alapján magyarázom a szentháromságtant. Nem fogom. De van és lesz annyi bizalmam a hallgatókban és az olvasókban, hogy tudom: A viskó olvasásakor érteni fogják a metaforákat, az analógiákat és az allegorikus utalásokat. Ha csupán annyi haszna lesz a műnek, hogy megtanít Istenről elvontan és átvitt értelemben (is) gondolkodni, már megérte a fáradságot.

folytatjuk

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére