Egészséges családok, erős közösségi háló: olcsóbban működtethető ország

Ökológiai rombolás a jelenlegi újraosztási rendszer

Nem csekély külső pénzügyi-gazdasági nyomásra, de (ismét) egyeduralkodó gazdaságpolitikai paradigmává látszik válni a minél kisebb állam modellje. Minél alacsonyabb a jövedelemközpontosítás, annál jobb. Annál jobb?

Az újraelosztás problémája voltaképpen alapvető társadalomszervezési elvekről szól. Arról, hogy mely közösségek, intézmények milyen szerepet töltenek be egy meglehetősen komplex modern társadalomban, s funkcióikat milyen erőforrásokra támaszkodva látják el. Az újraelosztásról folyó viták résztvevői – álláspontjuktól függetlenül - hajlamosak állam és piacok dichotómiájában gondolkodni, figyelmen kívül hagyva az élet egyik legfontosabb színterét, a családot és a kisebb, sokszor informális közösségeket.

Ennek az az egyszerű oka, hogy ezeknek a mikroközösségeknek a teljesítménye pénzben nem fejeződik ki, mivelhogy az „üzemanyaguk” az önzetlen segíteni akarás, a szeretet. Pedig a társadalmak működése szempontjából ezek a közösségek alapvető fontosságúak, hiszen nagyobbrészt itt „terem” az ember. 

Az egészséges családok teljesítményének értékét voltaképpen nem is olyan nehéz „monetarizálni”, hiszen ha funkciójukat kényszerűségből, részben vagy egészben más, piaci vagy állami intézményeknek kell pótolniuk, az bizony horribilis összegekbe kerül – ld. gyermekotthonok, bölcsődék, óvodák, napközik, közétkeztetés, stb. Ráadásul ezek az intézményi megoldások sokszor láthatóan csak pótmegoldások. Hasonló a helyzet az önkéntes, közösségi célú tevékenységgel is, ami kis közösségek esetében találékony, hatékony megoldást eredményez, míg ugyanez pénzért sokszor meg sem szervezhető.

Nyilvánvaló, hogy egészséges családok, erős közösségi háló esetén alacsonyabb állami költségszinten működtethető egy ország (nincs szükség pl. annyi közbiztonsági, településfenntartó vagy köztisztasági külső szolgáltatásra). Másrészt, ahol hiányoznak ezek az egészséges társadalmi alapszövetek, ott a normális létezéshez az államnak – akár rosszabb hatékonysággal, de – több területen kell aktívnak lennie, ami magasabb elvonási szintet tesz szükségessé. Ide sorolható a társadalmi egyenlőtlenségek kérdése is: az erős középosztállyal, mérsékelt jövedelmi és vagyoni különbségekkel, alacsony szegénységi rátával jellemezhető társadalmak (a skandináv országok vagy Japán) kevesebb konfliktussal, harmonikusabban működtethetők, mint azok, ahol a hivalkodóan gazdag kevesekkel leszakadók tömege áll szemben.

Léteznek olyan kultúrájú országok, ahol az öntevékenység szintje magas, így a közösségek és a gazdaság működése viszonylag alacsony újraelosztás mellett is képes létrehozni az egységes, stabil társadalmat; Európában azonban ez többnyire összekapcsolódik a színvonalas, ámde nem olcsó állammal.

Ez is jelzi, hogy az elvonás-újraelosztás ügye egyszerűen értékelhetetlen a cserébe nyújtott állami-(önkormányzati) szolgáltatások figyelembevétele nélkül. Némileg leegyszerűsítve össztársadalmi szintű költség-haszon elemzésre van szükség ahhoz, hogy e kérdésben értelmes választ adhassunk. Már csak a létező és egyaránt sikeres, ám kulturális hátterüket és gazdaságfilozófiájukat tekintve is lényegesen különböző működő rendszerek léte is jelzi, hogy többféle megoldás lehetséges – ám a sikerességhez elengedhetetlen a társadalmi-gazdasági-kulturális feltételek és az alkalmazott makropénzügyi megoldások koherenciája.

Gigantikus, akár robbanásveszélyes társadalmi feszültségekhez vezethet a társadalmi szintű alulfinanszírozás – akár a leggazdagabb államokban is (gazdasági világválság, „Weimar”), míg másrészt az érdekeltségi viszonyok sérülése folytán gazdasági stagnálást (sőt, motivációhiány következtében akár mentális konfliktusokat is) okozhat az indokoltnál magasabb szintű állami elvonás – ld. a „megvalósult szocializmus”, de a nyugat-európai jóléti állam néhány (nem túl sok) „vadhajtása” is.

Nem könnyű a gazdasági szereplőket (kivált ha a döntéshozó központjuk idegen országban található, s különösen ha méretük folytán hiányzik belőlük a személyes tulajdonlás emberi arca), s nem könnyű az állampolgárokat sem (különösen ha krónikus bizalomhiány alakul ki állam és polgárai között) meggyőzni, hogy jövedelmük jelentős részéről közcélokra lemondjanak. Ennek szükségességére sokszor csak az állami szolgáltatások hiánya vagy kritikusan rossz minősége képes rádöbbenteni őket – mint pl. nemrégiben hazánkban is, amikor a gazdasági összeomlás közvetlen veszélye viszonylag megértővé tette a különadóktól sújtott ágazatok menedzsmentjét – igaz, csak a hazai menedzsmentjét.

A „rádöbbentő” szituációk azonban – ha egyáltalán - csak olyan torzulások esetén kezdenek hatni, amelyek már nehezen korrigálhatók – akár nagyobb források birtokában is. A tárgyilagos diskurzus esetleg segíthet elkerülni e válsághelyzeteket, rámutatva pl., hogy a környezet- és természetvédelmi intézményhálózat alulfinanszírozása a minimális megtakarításnál akár nagyságrenddel nagyobb természeti, egészségi károkat okozhat – már rövid távon is.

Az állami újraelosztás azért is szükséges, mert több évszázad súlyos gyakorlati tapasztalata jelzi, hogy az egyéni érdekeltségre alapozó gazdasági rendszer a gyakorlatban még a saját működését alapvetően érintő intézményeket is képtelen piaci automatizmusokkal működtetni. A legfontosabb termelési tényező, a munkaerő, főként a manapság megkívánt szofisztikált munkaerő újratermelését, az ehhez szükséges oktatási, egészségügyi rendszerek működtetését képtelenség a tőketulajdonosok előrelátó, józan belátására bízni. De még ha meg is fizetnék a munkaerőnek az újratermelés teljes költségét, arra sincs biztosíték, hogy a munkavállalók azt erre a célra fordítanák. Még csekélyebb az esélye annak, hogy a tőke önként megfizesse a természeti erőforrások használatának valós költségeit; mi tagadás, ezt még állami kényszer hatására sem teszi meg, ami mára igen súlyos, az emberi létezés feltételeit veszélyeztető ökológiai romboláshoz vezetett.

Manapság már kezd egyértelművé válni, hogy e kockázatok kezelése messze előretekintő, tervszerű és összehangolt, igen komoly forrásigényű cselekvést igényel, ami megint csak nem megy jövedelem-újraelosztás nélkül. Világossá kell válnia, hogy napjaink pénzügyi válságát már középtávon sem lehet megoldani a mélyfolyamatokban meghúzódó erőforrásválság és ökológiai válság (klímaváltozás, biodiverzitás-csökkenés, felborult biogeokémiai ciklusok) egyidejű megoldására való céltudatos törekvés nélkül.

Ennek híján az emberiség kilátásai ugyancsak borúsak. A megoldandó feladatok nagyságrendje és bonyolultsága nem engedi, hogy ilyen vagy olyan ideológia szimpla exportjával határozzuk meg tennivalóinkat. Évtizedekre előretekintve, demográfiai, kulturális, közösségi, energetikai, természeti erőforrásainkat számba véve kell kitűzni céljainkat, s ezek eléréséhez elfogulatlanul, a célszerűséget szem előtt tartva választani az eszközöket. Működő minták figyelembevételével meghatározni azt az állammodellt, amely a nemzeti újjáépítés alkalmas kerete lehet.

Krómer István

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére