Mossuk meg egymás lábát!

Idős pap hajol fehér lavór fölé, ministránsok lábát mossa. A fiatalok feszengenek, pedig mindegyikük kínosan ügyelt rá, hogy még odahaza alaposan megtisztálkodjon. “Az én lábamat meg nem mosod soha!”

Kamasz ministránsként egyszerre volt természetes és szorongató érzés, hogy a pap, akit szolgálok feltűri az ingujját és megmossa a lábam. Természetes volt, mert a nagycsütörtöki katolikus liturgia részeként elfogadtam, hogy tizenkét ministráns kiül a padsorok közé elhelyezett székekre és mezitláb várja, hogy lelkivezetője megalázkodjon. És épp az atyai alázat miatt volt annyira szorongató. Holott a szimbolikus (és más felekezetek számára esetleg teátrális) lábmosással a katolikusok arra emlékeznek, amikor az utolsó vacsorán Jézus megmosta tanítványai lábát, és ezzel a jelképes cselekedetével szeretetének (és alázatának) legnagyobb jelét adta. Az Úr mosta meg a szolgák lábát. Az egyetlen, igaz Úr.

Ministránsként épp annyit értettem a dologból, mint a tizenkét tanítvány az utolsó vacsorán. “Ti engem így hívtok: Mester, és Uram És jól mondjátok, mert az vagyok. Azért, ha én az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait. Mert példát adtam néktek, hogy a miképen én cselekedtem veletek, ti is akképen cselekedjetek .Bizony, bizony mondom néktek: A szolga nem nagyobb az ő Uránál; sem a követ nem nagyobb annál, a ki azt küldte. Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket.” (Ján. 13, 13-17)

Akkoriban, amikor Jézus megmosta tanítványai lábát még szandálban, saruban vagy esetleg mezitláb jártak az emberek. Poros volt a lábuk, koszos, még ha másutt tiszták is voltak. A lábmosás az ókorban a vendégszeretet jele volt, no nem a házigazda végezte, hanem erre kijelölt, legalacsonyabb rangú szolgája mosta a vendég lábát. Ám az, hogy maga Krisztus mosta meg tanítványai lábát, az úr a szolgáét, az érthetetlen volt a még mindig a világi hierarchia logikája szerint gondolkodó tanítványok számára.

A Nagycsütörtök a húsvéti ünnepkörben az eukarisztia szereztetéséről szól. Az utolsó vacsora volt a legelső, az úrvacsora szentéségét maga Jézus rendelte el, egyúttal megjósolva, mi fog vele történni a keresztfán. Kenyeret és bárányt ettek és bort ittak pászka ünnepén, és ahogy a búzaszemet megőrlik, úgy töretett meg Krisztus teste, ahogy a szőlőt kipréselik, úgy ontatott ki Jézus vére. Krisztus és tanítványai bárányt ettek, mert a bárány vére óvta meg a zsidó elsőszülötteket Isten öldöklő angyalától, és érettünk, emberekért maga Krisztus lett az áldozati bárány. Krisztus megtöretett, mint a búzaszem, hogy kenyér formájában szétoszthassa magát közöttünk. Krisztus feltámadott harmadnapon, és feltámadott minden keresztény ember szívében – ez az eukarisztia lényege.

Az utolsó vacsora azonban a lábmosással kezdődik. Privát dolog, otthon magunk mosakszunk, egyszerű tisztálkodási szokás. Az azonban, ahogy Krisztus tette, és elvárja tőlünk is, több mint szimbolikus cselekedet. Csak a legnagyobb alázattal járulhatunk az Úrvacsorához, mert Krisztus is megalázkodott a tanítványai előtt, példát mutatva, hogyan viseltessünk egymással. Alázattal fogadjuk el az értünk hozott áldozatot, felszabadító fájdalommal, megrendüléssel és alázatos dicsőítéssel.

Az alázat és a szeretet legyen a legfontosabb tulajdonságunk. Szolgáljuk egymást, Krisztus nevében, és fogadjuk el, hogy az, akit többre tartunk magunknál épp olyan egyenlőnek lát minket, hogy képes előttünk, értünk megalázkodni.

Mossuk meg egymás lábát – és nem csak Nagycsütörtökön!
 

Schreiber András

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére