Habermas: Több vagy kevesebb Európa kellene?

A kérdésre, milyen alkotmánya legyen Európának, attól függően adhatunk választ, milyen aspektusból nézzük Európát. A jelenlegi válságot, a politikai vezetők „bénázását" vagy az elmúlt ötven évben kialakult intézményeket és szerződéseket, Európa „alkotmánytörténeti tőkéjét” tekintjük-e fontosabbnak. Az első esetben hosszasan lehet csámcsogni az „Európa-projekt” teljes kudarcán, míg a második nézőpontból akár büszkeséget, sőt reményt is érezhet az ember. Az európai intézményrendszerben még mindig több bölcsesség maradt, mint a jelenlegi politikai szereplőkben és az okoskodó értelmiségiekben együttvéve.

Az európai alkotmányosság terén sokkal többet értünk már el, mint képzelnénk. Ez az Európa nemhogy nem pusztán túl nagy, hanem túl értékes is ahhoz, hogy hagyjuk megbukni.
Habermas úgy véli, a jelenlegi krízisben állandóan azt a kérdést teszik fel, főként a szegényebb államoktól szabadulni igyekvő Németországban, miért ragaszkodnánk továbbra is az Európai Unió mélyebb politikai integrációjához, amikor az eredeti célt – hogy egy újabb európai háborút megakadályozzunk – már elértük.

A kérdést, hogy a célt valóban elértük-e, Habermas nyitva hagyja. Nehéz volna megjósolni, hová zuhanhat még vissza Európa, ha a politikai huzakodás során az eredeti szerkezet javíthatatlan károkat szenved. De nem is erről szól Habermas írása, hanem egy utópiáról, amelyet Kant Örök béke című esszéjében „a teljes világra kiterjedő jogrendnek” nevezett.Habermas merész állítása a következő: „Az EU létrehozása meghatározó lépés volt a politikailag is integrált világközösség felé”. Amikor az úgynevezett feltörekvő országoknak – Kínának, Brazíliának – könyörgünk, hogy mentse meg a valutánkat – és általában minket –, nagyon is időszerű átgondolni ezt a kérdést. 

A lisszaboni szerződés már létrehozta egyszer a nemzetek feletti demokráciát, csak éppen rossz irányból. Államközi szerződésekre és nem az állampolgárok által közvetlenül legitimált alkotmányra épített – 2004-ben ez a kísérlet véglegesen megbukott. Lisszabon mégis fontos lépés volt, csak éppen jelenlegi gondolkodásmódunk nem engedi, hogy nagyobb távlatban, alkotmányelméleti és -történeti alapon értelmezzük az európai közös alkotmány javaslatát. Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a népszuverenitás csakis szuverén államokban valósulhat meg, az EU nemzetek feletti intézményei fenyegetőnek tűnnek.

Ezt a görcsös gondolkodásmódot félre kell már vetni. Európában valójában többszintű szuverenitás létezik. Az európai polgár és a tagállamok egyaránt a demokratikus legitimáció forrásai. Az európai polgárok jelenleg csakis kettős állampolgárként képzelhetők el – az európai „állampolgárság” mellett állampolgárai saját nemzetüknek. Nem leküzdhetetlen ellentétet kell ebben látnunk, nem az a megoldás, ha egy európai szövetségi államban gondolkodunk. A kettős szuverenitást el kell fogadnunk, és ennek alapján hozhatjuk létre a nemzeteken átívelő demokrácia modelljét. 

Az európaiak egyszerűen nem értik Európát. Ezért többek közt a politikusok felelősek, akik néhány csúcstalálkozón szövögetik a terveiket Európa megsegítésére, és a „több Európa” jelszavával olyan kormányzati federációban gondolkodnak, ami rögtön előhozza az európai népekből az EU-ellenességet. A média sem tett semmit azért, hogy valóban európai nyilvánosságot teremtsen, márpedig ez az előfeltétele annak, hogy az európai polgárokban kialakuljon az összetartozás és a szolidaritás érzése. Különösen nagy csalódás, hogy még az úgynevezett „minőségi” lapok és csatornák sem próbálkoztak ezzel.
 

Habermas - Die Welt - mindennapi

• Cimkék:
Habermas EU Kant Lisszaboni-szerződés

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére