A Princeton professzora szerint Európa a krízis gócpontja

Ez a válság rosszabb lesz, mint a 2008-as

„Miközben a kormányok és a jegybankok kapkodva keresik a megoldást, működésbe lépett egy mélyen gyökerező pszichológiai mechanizmus, ami a fegyelmezett adósságrendezés útjában áll, nevezetesen, hogy irtózunk attól, hogy elismerjük az idegenek felé irányuló kötelezettségeinket” – állítja Harold James, a Princeton gazdaságtörténész professzora.

2007-2008-ban ingatlantulajdonosok voltak azok, akik nem tudtak fizetni, nem kormányok, de a kölcsönt biztosító fél mindkét esetben távoli és névtelen volt. Amerikában a jelzáloghiteleknek már nem a helyi bankok voltak a tulajdonosai, hanem rejtélyes pénzügyi eszközökbe forgatták, és a világon mindenhol áruba bocsátották őket. Hasonlóképpen a görög kormányzati adósság ma nagyrészt külföldi tulajdonban van.

A pusztítás mögött a nemzeti temperamentum

Egyesek szerint a nemzeti temperamentum valamilyen módon áthatja a fizetésképtelenségre hajlamos országokat: ők abból indulnak ki, ahogy Spanyolország és Franciaország rendre elhanyagolta hiteleinek visszafizetését a korai újkorban, Görögország pedig 1830-as politikai megszületésétől fogva tartósan vagy sorozatosan fizetésképtelen. A francia és spanyol királyság ismétlődő és látványos kora újkori államcsődjei leginkább a külföldiek felé való tartozásokat érintették. A XVI. századi Habsburgok nagyon magas kamatra vettek fel kölcsönt firenzei, genovai és augsburgi kereskedőktől, akárcsak az ancien régime Franciaország.

Hollandia és Nagy-Britannia azonban más utat követett. Ezek az országok sokkal kevésbé függtek a külföldi hitelezőktől, mint a hazaiaktól. A holland modellt 1688-ban exportálták Nagy-Britanniába, együtt a politikai forradalommal, mely elűzte II. Jakabot, és a holland protestáns Orániai Vilmost ültette az angol trónra. Az alkotmányos monarchia megnyirbálta az udvari luxus (és a kockázatos hadügyi kalandok) pazarló kiadásainak költségvetését, melyek a korai modern autokrata monarchiák jellemzői voltak.

Röviden, a modern világ pénzügyi forradalma egy olyan politikai rendszerre támaszkodott, amelyben a hitelezők politikai osztályt tudtak alkotni (és ami az egyetemes demokráciára való teljes átalakulás előzményét jelentette). A modellt számos ország átvette, és ez lett az az alap, amire a modern stabil pénzügyi rendszer felépülhetett.

Egy az út

Az 1945 utáni időszakban a gazdag ipari országok kormányzati pénzügyei kezdetben túlnyomórészt nemzeti kézben voltak, és még mindig az 1688-as feltételek voltak érvényben. Aztán történt valami. A globális pénzpiacok 1970-es években kezdődő liberalizációjával elérhetővé váltak a külföldi hitelforrások. Az 1980-as évek közepére az Egyesült Államok nettó adós lett, és egyre inkább függővé vált az adósságát finanszírozó külföldiektől.

Az európai országok is ezt az utat járták be. Az 1980-as években az európai integrációra való új törekvés egyik ígérete az volt, hogy megkönnyíti majd a kölcsönök felvételét. Az 1990-es években a pénzügyi unió legnagyobb vonzerejét az jelentette az olasz és spanyol vezetés számára, hogy az új valuta lecsökkenti a kamatokat, és külföldi pénzeket tesz elérhetővé az állami hitelek olcsó finanszírozására.

A késő 1990-es évekig és a monetáris unió megérkezéséig az Európai Unióban a legtöbb államadósság hazai tulajdonban volt: 1998-ban a szuverén adósságok mindössze egyötöde volt külföldi kézben. Az euró bevezetése után az arányok gyorsan megváltoztak: 2008-ban, a gazdasági válságot közvetlenül megelőző időszakban, már a portugál államadósság háromnegyede, a spanyol és a görög tartozás fele és az olasz államadósság több, mint 40%-a külföldi tulajdonban volt.

Mert megérdemlik

Ahogy növekszik az „idegenek” részesedése az adósságban, úgy erősödnek azok a politikai szándékok, amelyek ennek az adósságnak a költségeit az ő nyakukba akarják varrni. Az 1930-as években, a nagy gazdasági világválság alatt és után, széles körű fizetéselmaradáshoz vezetett az a meggyőződés, hogy a hitelezők törvénytelen és erkölcstelen élősködők.

Maga Franklin Roosevelt amerikai elnök is derűsen fogadta, amikor a Reichsbank (német birodalmi bank) elnöke, Hjalmar Schacht közölte vele, hogy a náci Németország beszünteti külföldi hiteleinek törlesztését, beleértve az amerikai bankok felé fennálló tartozásokat, és így kiáltott: „A Wall Street-i bankárok megérdemlik!” Nem fér hozzá kétség, hogy ma Európában a türelmetlen görögök részben Angela Merkel német kancellár és Nicolas Sarkozy francia elnök a bankárokat ostorozó kritikáiból merítenek bátorítást.

Az a közgazdász közhely, hogy a pénzügyi unióhoz költségvetési unióra van szükség, csak része az adósságról és kötelezettségről való mélyebb igazságnak: az adósság ritkán fenntartható, ha hiányzik a közös felelősség érzése. Ez foghatná vissza a hitelek „kisajátítására” irányuló szándékokat és tenné biztonságossá és olcsóvá az adósságokat.

Mindent összevéve, egy egységes, a terheket megosztó Európa az egyetlen kiút a jelenlegi válságból. De ez a politikai felelősségre vonhatóság és ellenőrzés lényegesen nagyobb központosítását kívánja meg annál, amire ma az európai országok képesnek tűnnek. És ez az, amiért előfordulhat, hogy holnap közülük sokaknak már jóval többet kell fizetniük a hitelért. 

-mi- (forrás:project-syndicate.org)

• Cimkék:
Harold James gazdaság Európa Wall Street

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére