Szubjektív
2011-05-23 21:03:00
A hitbuzgó önkéntesek keveset tesznek a társadalomért?
A brit Guardian publicistája, Stewart Dakers érvelése szerint a keresztény egyházközségek önkéntesei buzgóbbak a templomok körüli teendők ellátásában és az adományok gyűjtésében, mint a valódi, világ felé irányuló karitatív tevékenységekben.
Angliában a Keresztény Segítség hetében járunk, amikor világszerte tízezrek járnak házról-házra, hogy adományokat gyűjtsenek a nemes cél érdekében: „segíteni a szegényeket abban, hogy kijussanak a nyomorból”. Az eseményt kellően ünneplik, míg azzal egy időben óvatos zúgolódás is hallatszik amiatt, hogy a kormányzat a szociális tevékenységek hatékonyságát jogtalanul delegálja a hívők intézményeinek. Míg a kutatások eredményei sugallják, hogy ez a szektor jelentős számú önkéntest ad, a valóságban éppen az ellenkezője igaz.
Sokan vannak, de nem hatékonyak
Tény: a keresztény egyházközségek híveinek a többségét korosodó hölgyek adják. Habár nem az egyháztagok életkora miatt alkalmatlanok a gyülekezetek a feladatok ellátására, inkább az látszik bebizonyosodni, hogy a sok „önkéntes óra” hatékonysága igen csekély. A hívő önkéntesség elsősorban tanúságtétel, amit mindenkinek a saját karitatív lelkisége határoz meg.
Vegyünk egy átlagos egyházközséget, ami kiállít egy önkéntesekből álló csapatot. Csak a tanácsülések száma fél tucatra tehető minden egyházközség és körzet esetén évente, ami ülésenként legalább kétórányi elfoglaltságot jelent húsz embernek, ez a szám egy kombinált gyülekezet esetenként akár hatvan fő is lehet. Ezeken a találkozókon persze munka folyik, többnyire a közösség bútoraival, egyéb kellékeivel kapcsolatos javítási teendőket végzik el.
Karbantartás, pénzgyűjtés, takarítás
Úgy tűnik, hogy ez a ház körüli karbantartó tevékenység valamiféle egyházi megszállottság. Míg a közösségnek szentelt ingatlanok fenntartását néhány idősebb közösségi tag önkéntesen is elvégezheti, a kertészeti munkák, az épületekkel és a szobrokkal, síremlékekkel kapcsolatos egyéb munkálatokat professzionális szakembereknek kell elvégezniük, hiszen a legtöbb templom műemléki érték.
A hívek másik szenvedélye az adománygyűjtés. Kéthetente kávézással kezdik a napot, majd süti-árusítással és tombolával igyekeznek forrást előteremteni, illetve minden év elmaradhatatlan, három legfontosabb, adományokhoz kötődő alkalma a „pajtatánc”, a teke-este és az egyházközségi hétvége virágfesztivállal és növényvásárral.
Végül az önkéntességi tevékenységek sorába illik az egyházközséghez tartozó, alapvető háztartási teendők elvégzése, a takarítás, az istentiszteletek adminisztrációja, a lelkészi ruhák elrendezése, a gyertyagyújtás, gondoskodás a virágokról, a kórusról, a temetésekről, esküvőkről, fesztiválokról, húsvéti csokrokról, a karácsonyi jászolról. Mindezek megvalósításához felekezetenként önkéntesek százaira van szükség.
Egyszerűen nem jut idő a karitászra
Mindez a tevékenység összegezve szó szerint több ezer órányi tevékenységet emészt fel – csupán egyetlen egyházközség egy éves működése során. Ám amennyiben őszinték vagyunk, ezek sem nevezhetőek közösségi beruházásnak, hiszen a feladatok nagy részét a „hívő szektor” professzionális résztvevői is el tudnák végezni, az önkéntesek mégis energiáik nagy részét az egyház „szent szükségleteinek” ilyen jellegű feladataira fordítják. Mindezek mellett érthető, hogy igen kevés erőforrás marad a világ felé irányuló karitatív tevékenységekre és a misszióra.
Ki kell mondani: a valóságban a hívő szektor nem alkalmas a számára megelőlegezett, karitatív célok ellátására. Végtére is az Ige szent rendelése alapján a keresztények nem szolgálhatnak egyszerre két úrnak: Istennek és a mammonnak…
(forrás:guardian.co.uk)
|
