Az a szép az osztrák Jessica Hausner Lourdes című filmjében, hogy sok minden belemagyarázható. Finomabban: többféle értelmezésre ad lehetőséget.
Az ipari szintre emelt remény-szolgálat, a „disneylanddé” degradált kegyhely személytelen ridegsége, az ésszel fel nem fogható misztérium bukott magyarázat-kísérlete (már amennyiben a csodákra bármiféle reális magyarázat lenne), a csodavárás reményteli reménytelensége is belelátható. Benne van a hit, és benne van a szkepszis. Agónia és extázis.
Hausner keserédes drámája nyitott. Nem támadja (sem szemből, sem hátulról) az egyházat, pláne a vallásos hitet. Ironizál, de visszafelé is táncol közben, nem foglal állást: kimért távolsággal mutatja be a zarándoklat állomásait, és semlegesen mutatja be a vallási rítusokat. Tisztes távolságból közelít szereplőihez is, kisebb epizódokból, tablószerűen építkezik, már-már híján minden személyességnek. Holott Hausner voltaképp az emberi természetről készített játékfilmet, amelyhez - ízlés, nevelés, hit kérdése, ki hogy látja: - csak kulissza a világ leglátogatottabb Mária-kegyhelye. Akár Manilán is játszódhatna a film - Hausnernél ugyanis nem a „csoda” leleplezése a cél, de még csak nem is a belső megtisztulás és a testi gyógyulás ábrázolása, esetleg Isten útjainak kifürkészése. A Hausner-opus legérdekesebb mozzanata a zárt csoport - csodaváró zarándokok és segítőik - lélektanának, emberi gyarlóságuknak, a mikroközösség működési mechanizmusának bemutatása. (S ha már az alkotó származása szóba került: a szintén osztrák Michael Haneke, vagy Ulrich Siedl filmjei hasonlóképp a nyugat-európai középosztály tűpontos kor- és kórképei. S hasonlóan Hanekéhez, Hausner is inkább megnyitni szándékozik egy vitát, mintsem eldönteni nézője helyett, mit gondoljon.)
Lourdes, te csodás
Hogy a hit ereje gyógyítani képes - akárcsak egy röpke percre is - tiszta sor, nem kell ehhez Lourdes-ba zarándokolni. Nincs miről lerántani a leplet, a csoda ugyanis nem magyarázható, a hely szellemétől (vagy épp egy Cippolától) megrészegült elme különös dolgokra képes, de hogy valóban csoda történt-e, azt gyakran az arra hivatott-felhatalmazott egyházi személyek és szakértők is csak hosszas vizsgálódás után képesek eldönteni. (A Gave folyónál Mária-jelenést megélő, halála után is ép testű Bernadette Soubirous szentté avatása is évtizedekig tartott).
S tán még a vallásos áhítat sem számít. A Lourdes főhőse, a szklerózis multiplexben szenvedő, nyaktól lefelé béna, kerekes székbe kényszerült, a Máltai Rend önkéntesei által gondozott Christine (a pazarul játszó Sylvie Testud) esetében például nem lehet eldönteni, vallásos meggyőződésből zarándokol, vagy mert ezek a kirándulások jelentik számára az egyetlen lehetőséget, hogy társadalmi-kulturális életet éljen. Mindenesetre épp ő, a különösebb vallási érdeklődést nem mutató, de a kegyhely atmoszférájától megérintett fiatal nő lesz a kiválasztott: Szűz Máriával álmodik, majd a gyógyító fürdő utáni éjjel felkel ágyából.
A Lourdes ettől a ponttól, a film utolsó harmadában, kezd igazán izgalmassá válni. Megborul a csoporton belüli erőegyensúly és látszatharmónia - a Máltai Rend jóképű férfi önkéntese érdeklődni kezd a nő iránt, az addig hű szobatárs elveszti pártfogoltját. Van mosoly, taps és álcázott öröm, és a mélyben keserű irigység: az egyik szereplő a paphoz fut, hogy rákérdezzen, miért épp ez a nő, miért nem egy másik beteg... A kérdést Christine is felteszi - de ez egyedül az ő szájából hangozhat hitelesen. (S bár a filmbéli pap a lehető legkorrektebb választ adja a Teremtő kifürkészhetetlen szándékairól, felötlik bennünk egy másik válasz is az egyik legszebb vallásos stúdiófilmből, a Nobel-díjas Pär Lagerkvist regényéből készült Barrabásból. „Istenhez gyakran az áll a legközelebb, aki a legtávolabb áll tőle” - figyelmezteti Barrabást Szent Péter a római katakombákban Richard Fleischer 1961-es filmjében.)
Elsősorban a léleknek kell meggyógyulnia, hangzik el a filmbéli gyónáskor - márpedig a Lourdes a beteg lelkek panoptikuma. Több külföldi kritika feltette a kérdést, kapott-e a rendezőnő engedélyt, hozzájárulást az egyháztól. Hausner nem egy interjújából kiderül: konzultált érintett személyekkel, teológusokkal, így Lourdes püspökével is. Számukra is egyértelmű, hogy a csodák mibenléte ellentmondásos a „józan ész” számára, és a kegyhelyek ambivalens érzelmeket váltanak ki. Tekinthetünk Lourdes-ra népszerű zarándokhelyként és kegyeleti nagyüzemként, a tömeges remény kiszolgálása elidegeníthet és hiszterizálhat is.
A jó ritmusérzékkel, lenyűgöző színszimbolikával (elég csak Christine Mária-képeket idéző kék ruhájára, vagy a „máltaiak” már-már kihívó vörös fityulájára-mellényére gondolni) megkomponált alkotás kétségkívül a szkepticizmusnak kedvez. Holott a Lourdes legnagyobb erénye, hogy ábrázol és csak finoman jellemez - kérdéseket tesz fel, és nem a választ sulykolja.
Az a szép az osztrák Jessica Hausner Lourdes című filmjében, hogy sok minden belemagyarázható. Finomabban: többféle értelmezésre ad lehetőséget.
