A viskó magyarországi fogadtatása

Kövér, fekete asszonyság az Isten?

Az Isten és az ember kapcsolatáról szóló regény 2007-es megjelenése óta, több mint tízmillió példányban fogyott el, és Stephenie Meyer vámpírtörténeteinek sikerével vetekszik.
Anélkül, hogy a rajongók vagy a megbélyegzők táborához csatlakoznék, le kell szögeznem: kevés keresztény könyv kel el ekkora példányszámban, vagy kavar ekkora vihart. Három év alatt közel negyven nyelvre fordították le, értekezések, prédikációk születnek mellette és ellene. Egyesek rajonganak William Paul Young művéért, mások tévtanításnak, eretnekségnek bélyegzik. A kérdés elsősorban az, hogy mi az oka A viskó rendkívüli hatásának? Mi ez a mű tulajdonképpen, teológia vagy szépirodalom? Regény vagy világértelmezés?

Teológia kontra szépirodalom

Spirituális tartalmat fikciós formában közreadni nem újkeletű dolog, elég csak az ír C.S. Lewis könyveire gondolni. A fikció egyrészt nagyobb olvasóközönséget vonz, másrészt menekvésül szolgál a szerző számára, hiszen a műben állításait a narrátor és a szereplők mondják. A spirituális tartalom viszont megbocsáthatóvá tesz nyelvi és stiláris hibákat, hiszen elsősorban világnézetet kíván közvetíteni. Éppen kettőssége miatt, A viskó is, - mint keresztény regény-, egyaránt lehetővé tesz teológiai és szépirodalmi olvasatot, ezáltal fogadtatása is e szempontok szerint alakul.
A teológiai szempontú kritikák elsősorban azt tárgyalják, hogy A viskó Szentháromságképe távol áll a Bibliától, „univerzalista”, azaz olyan teológiát vall, mely szerint „Isten elsődleges jellemzője a szeretet, ami olyan erős, hogy a síron túl is képes üdvözíteni azokat, akik életükben visszautasították Jézust”. A legtöbbet az Evangéliumi Hitvédelmi Blog (hitvedelem.blog.hu/) foglalkozik vele. „Elképesztő, hogy milyen mértékű sértésekkel kell a szent Isten tulajdonságait lebutítani, hogy egy hívő keresztény megnyugodjon tőle.” - írja ironikusan Kéry Zsuzsanna, a blog szerzője. „A könyv Szentháromságra vonatkozó részei egyenesen eretneknek számítanak” - véli Sipos Ete Zoltán református lelkész neten fellelhető szövege. Elfogadhatatlannak tartja, - ahogy több más kritikus is, - hogy az apja által kisgyermekként bántalmazott főhős előtt az Atyaisten, a „Papa” nagydarab, afro-amerikai asszonyként jelenik meg, (hasonlóan a Mátrix című film Orákulum-figurájához) hiszen amíg képtelen a saját apjának megbocsátani, addig Istenben sem tudná a szerető Atyát meglátni.

A műnek szépirodalomi kritikusa is akad.  „Maga az író az, aki ebben a történetben a Mindenható szerepében tetszeleg, miközben a stílusa és érték-közvetítése számomra olykor megmosolyogtatóan szánalmas. Kinek ajánlom a regényt? Jó szívvel senkinek. Mert álságos, vontatottan szájbarágós, közhelyes és fárasztó. Mert fojtogató szeretetet, bárgyú örömöt sugall, és egy durván lebutított Szentháromsággal manipulálja az olvasót. (...) Szánalmas lenne, ha a magyar olvasó egy nem titkoltan térítő szándékú amerikai sikerkönyvből nyerne hitet, vagy erősödne meglévő hitében. Vagy tán attól kéne önvizsgálatot tartani és alélt örömmel hasra esni, hogy Demi Moore sorsfordító erejű olvasmányként ajánlja a Twitteren? Oh My God!” - állítja Majoros Sándor Regénytár című blogjában (regenytar.hu/). A legdifferenciáltabb Tóth Sára bejegyzése, amely a történet erősségét a már-már élet- és világértelmezéssé előlépett lélektani szempontban látja. „A bűn és a megváltás moralizáló és jogi felfogása ma a legtöbb embert meglehetősen hidegen hagyja. Nem úgy viszont egy olyan Isten, aki maga a szuper pszichoterapeuta, a lélek csalhatatlan gyógyítója.” – írja az elmondo.blog.hu/-n.

Keresztény sztereotípiák

A regény egyik legfőbb erénye valóban az, hogy szembesít a keresztény sztereotípiákkal, ezt azonban sajnálatos módon olyan stílusban teszi, mely éppen ezeket a sztereotípiákat erősíti.
Amiben mind a teológiai, mind az irodalmi nézőpontot magukénak valló kritikusok egyetértenek: a történet és a stílus giccses és felszínes. Egy se nem keresztény szellemiségű, se nem szépirodalmi irányultságú blogger a regényt egyenesen cukrozott takonynak nevezi, tejszínhabbal. Ő veszi észre azonban a keresztény könyv keresztény elutasításának paradoxonát: „Noha a könyv egyértelműen protestáns mű, a protestáns blogokon részletes elemzéssel különféle teológiai hibákat szúrnak ki benne, és végül inkább károsnak minősítik a könyvet. A katolikus oldalakon viszont, - megdöbbentő módon a jezsuita blogon is! - inkább pozitív a reakció.” - olvasható a dysthymia.blog.hu/-n.
Géczi Károly, a magyar kiadó előbb olvasta a könyv angol nyelvű kritikáját, mint a regényt, és több hónapnyi gondolkodás után döntött a kiadás mellett. A félreértések elkerülése végett rányomatta a hátsó borítóra: „Vigyázat, regény! Nem teológiai értekezés. Nem Szentírás!”. Ennek ellenére kapott néhány olyan levelet, melyben névvel vagy névtelenül a könyv kiadásával kapcsolatos felelősségének súlyára emlékeztetik. „Sajnálatos módon az egyházban léteznek efféle tévtan-vadászok, akik elfelejtik, hogy Isten humorérzéke végtelen, és nemcsak a Biblián, hanem bármi máson keresztül is képes megszólítani az embert.” - mondja Géczi a mindennapi.hu-nak. A magyarországi megjelenés mellett szólt, hogy a regény megbocsátás-történet. „Ebben az országban, ahol az egyik legnagyobb rákfene a gyűlölködés, az egymásra acsarkodás, a féltékenykedés, a sokat emlegetett török átok, nem lehet eléggé hangsúlyozni a megbocsátás jelentőségét - véli a kiadó.
 

Kiss Judit Ágnes 

 

• Cimkék:
viskó könyv bestseller keresztény teológia

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére