Kultúra
2011-03-12 12:48:00
Ezt a filmet már párszor leforgattákA rítus: Sátán-marketing
Hiába a megtörtént eseményekre épülő sztori hangoztatása, a legújabb, a napokban bemutatott exorcista opus kitaposott ösvényen halad.
Nem lenne különösebb baj Mikael Häfström filmjével, ha ez lenne az első ördögűzős mozi. Csakhogy mióta William Friedkin 1973-ban elkészítette Az ördögűző című klasszikust, keveseknek sikerült hozzátenni az abban lefektetett alapokhoz. Így van ez az amerikai A rítussal is, illeszkedik az elmúlt közel negyven év alatt szép számmal készült exorcista darabok sorába, amelyek legnagyobb erénye, hogy igaz úton járó papokat szerepeltetnek. Ez persze különösen manapság fontos: a pedofil-botrányok miatt sokakban megrendült a bizalom a klérus felé.
Nem mintha az exorcista darabok elsődleges missziója a katolikus egyház fényezése lenne. Az ördög és minden alvilági démon szerepeltetése nézőcsalogató fogás. A sztori persze kiszámítható: a Jó győzedelmeskedik a Gonosz felett. Az viszont nagyon nem mindegy, hogy milyen úton jutnak el a történet-ábrázolásban az alkotók a végkifejletig.
Balul sikerült ördögűzés
A rítust éppenséggel az teszi közhelyessé, hogy (apróbb eltérésekkel) ezt a filmet már párszor leforgatták. Ifjú, hitében megrendült papnövendék utolsó esélyként lehetőséget kap, hogy kitanulja Rómában az ördögűzés tudományát. A szeminárium vezetője egy gyakorló exorcistához, a szigorú Lucas atyához (a megtéréséről nemrég valló Anthony Hopkins) irányítja hősünket. A jezsuita atya bevezeti a kételkedő Michaelt (Colin O’Donoghue) az ördögűzés rítusába, míg végül az ifjúnak sikerül felülemelkednie kételyein, ellene mondani a gonosznak és felvállalnia rendeltetését. Egy balul sikerült “kezelés” után ugyanis a magába roskadó Lucas atyát megszállja az ördög, és csak tanítványa segíthet rajta.
Szilárd elkötelezettség és megrendült hit, mester és tanítványa, modern orvostudomány kontra ősi rítus – az 1973-as Az ördögűző óta ezek a kellékei a katolikus dogmatika jegyében fogant exorcista műveknek. Ahogy az üzenet is végső soron ugyanaz: erős hittel úrrá lehet lenni a gonoszságon.
Hiába hangsúlyozzák jelen opus alkotói, hogy filmjük megtörtént események alapján készült, és ettől igazán hiteles. Isten és a Gonosz létében, valamint az ördögűzés rítusában kételkedőket aligha ez fogja meggyőzni: nekik ez nem több ügyes marketingfogásnál, amivel egyébként már az 1973-as ősopus is élt.
A kételkedőket a bizonyosság győzi meg – a papnövendék számára sem elegendő bizonyíték az eltorzult arccal szenvedő megszállottak közelsége, és pár felköhögött szög látványa. Ha nem ragaszkodtak volna a megtörtént események hitelességéhez az alkotók, talán érdemesebb lett volna a főhőst Michael helyett Garynek (Gary Thomas atya után, akinek története volt a film előképe) keresztelni, az sem tette volna kevésbé didaktikussá a darabot.
Költői ugyan a kérdés, de nem ördögtől való: mivégre készítenek Hollywoodban középszerű újrázásokat, ha a klasszikusok újraforgalmazása annyiba kerülne, mint az új mű marketingje. Persze, tudjuk: ismételni üzlet, a régit népszerűsíteni (horribile dictu: moziba vinni) misszió.
Schreiber András
Kapcsolódó cikkünk:
kiderult-anthony-hopkins-kereszteny-csak-nem-szolt-rola-eddig/2011-03-10/1975
megszallja-a-demon-a-keresztenyeket-/2011-03-10/1901
|