Kik vagyunk? Mit akarunk? Kik állnak mögöttünk? Partnereink Kapcsolat

A mindennapi.hu portál a tartalmait jelenleg nem frissíti, az eddigi tartalmak továbbra is megtekinthetőek.

Mai morzsa

Amikor elegem lett belőle, megölelt

Videók

Cigányok között az egykori neonáci (riport)

Így lőtték a keresztényeket: tudósítás a helyszínről

Alex szívében templom van (videó)

Akiket nem gyászol senki: magányosok temetője (videó)

A papi hivatás piszok nehéz (videó)

Hajléktalan megasztár

Föld alatti inváziós alagút: exluzív videó

Hajléktalan megasztár

Egyház

2011-01-07 19:10:00

Elszakadt a keresztény hit sarokpontjaitól

Antony de Mello, az eretnek misszionárius

Divat az öntörvényű jezsuita szerzetes, Antony de Mello írásait olvasni világszerte, így Magyarországon is. Nem szűnnek a viták arról, hogy gondolatai eltávolítanak a kereszténységtől, vagy közelebb visznek Jézushoz.

Idén lenne 80 éves Antony de Mello, ha 1987-ben, ötvenhat éves korában nem viszi el egy szívroham. A Bombay-ban (ma: Mumbai) született de Mello alig tizenhat évesen lépett be a jezsuita rendbe. Nagyon sokoldalú képzést kapott a noviciátusa után. Barcelonában filozófiát, Chicagóban teológiát és pszichológiát, Rómában lelkiségi teológiát tanult. Volt a rend fiatal tagjainak lelki vezetője, misszionárius, lelki vezetők képzője, terapeuta. Előadásaival, lelkigyakorlataival bejárta a világot. Lelkigyakorlataira és tanításaira oly nagy hatással volt a keleti vallások, hogy később a Biblia tanításához ragaszkodó hívek kritizálták, s a Vatikán is károsnak nyilvánította.

Jézusi példázatok?

Híressé tették lelkigyakorlatos kézikönyvei mellett azok a művei is, melyekben rövid történetek segítségével próbálta elmélkedésre, eszmélődésre indítani olvasóit. De Mello jó humorérzékű ember volt, aki a nevetést igen nagyra tartotta; több kis írása szól arról, hogy a nevetés közelebb vihet Istenhez. Jézus példabeszédeinek mintájára gyűjtött össze történeteket, meséket köteteiben. Úgy vélte, „az igazságot visszautasítjuk, de képtelenek vagyunk ellenállni egy rövid kis történetnek”. Ezeket sok esetben nem is ő írta, hanem csak felhasznált keleti meséket, szufi, zsidó anekdotákat, adomákat, sőt nem ritkán a városi folklór vicceinek fordulatait alakította úgy, hogy céljait szolgálják.

Bár élete végéig a jezsuita rend tagja volt és minden egyes könyvét egyházi engedéllyel adta ki, néhány kései művében már meglehetősen „szabadon” értelmezte a katolikus teológiát és a keresztény alaptanításokat. Miután egész életében lelki vezetőként dolgozott (alapvetően Indiában), nem keresztény környezetben, úgy érezte, sok mindent újra kell értelmeznie ahhoz, hogy a kereszténység lényegét meg tudja értetni a más vallású emberekkel. De Mello művei halála után egyre ismertebbekké és népszerűbbekké váltak. New Yorkban a Fordham Egyetemen róla nevezték el a helyi Lelkiségi Központot. Tanításaitól azonban az egyházon belül is nem kevesen elhatárolódnak. Ezért tarthatta fontosnak a de Mello szerzői jogait birtokló indiai központ, hogy minden egyes kiadott könyvében feltüntesse néhány sorban, hogy a szerző vallásilag vegyes környezetben, nem a katolikus hitet magyarázó könyvekként írta műveit.

A hittani kongregáció álláspontja

„Az indiai jezsuita pap, Anthony De Mello atya (1931-1987) jól ismert számos publikációja alapján, amelyek, különböző nyelvekre lefordítva, széles körben elterjedtek a világ számos országában, jóllehet ő nem adott felhatalmazást ezen szövegek mindegyikének közzétételére. Művei, amelyek majdnem mindig rövid történetek formáját öltik, tartalmazzák a keleti bölcsesség bizonyos érvényes elemeit. Ezek segítségül szolgálhatnak az önuralom megszerzésében, a kötelékek és érzelmek áttörésében, amelyek visszatartanak bennünket a szabadságtól, és abban, hogy derűsen nézzünk szembe az élet különböző viszontagságaival. Különösen korai írásaiban, de Mello atya, miközben bizonyos buddhista és taoista lelki áramlatok hatását árulja el, a keresztény lelkiség határain belül marad. Ezekben a könyveiben az imádság különböző formáit tárgyalja: a kérést, a közbenjárást és a dicsőítést, valamint a Krisztus életének misztériumain való szemlélődést, stb.

Csakhogy már ezeknek a korai műveinek bizonyos szakaszaiban, s még nagyobb fokban későbbi publikációiban, észrevehető egy fokozatos eltávolodás a keresztény hit lényegi tartalmától. A kinyilatkoztatás helyébe, amely Jézus Krisztus személyében jött el, Istennek egy forma és kép nélküli intuícióját teszi, egészen addig a pontig, hogy Istenről mint tiszta ürességről beszél. Hogy Istent lássuk, elég közvetlenül a világra tekintenünk. Istenről nem lehet mondani semmit; az egyetlen tudás a nemtudás. Már a létezése után is értelmetlen kérdezni. Ez a radikális apofaticizmus (tagadáselvűség, negatív teológia) egészen annak tagadásáig vezet, hogy a Biblia érvényes kijelentéseket tartalmaz Istenről. A Szentírás szavai csak jelzések, amelyek arra szolgálnak, hogy az embert a csöndhöz vezessék. Más részletekben a szent vallási szövegekről való ítélkezés, nem zárva ki a Bibliát sem, még szigorúbbá válik: azt olvassuk róluk, hogy megakadályozzák az embereket saját józan eszük követésében, érzéketlenné és kegyetlenné teszik őket. A vallások, beleértve a kereszténységet, az igazság fölfedezésének legnagyobb akadályai közé tartoznak. Ezt az igazságot azonban a szerző soha nem határozza meg pontos tartalma szerint. Számára egyszerűen fanatizmus azt gondolni, hogy saját vallásunk Istene az egyetlen Isten. „Isten” itt kozmikus valóságot jelent, amely határozatlan és mindenütt jelen van; Isten személyes természetét a szerző nem veszi tudomásul és gyakorlatilag tagadja.

De Mello atya elismerést nyilvánít Jézus iránt, az ő „tanítványának” vallja magát. De Jézust csak egy mesternek tekinti a többiek mellett. Az egyetlen különbség más emberektől az, hogy Jézus „fölébredt” és teljesen szabad, míg mások nem azok. Jézust nem tekinti Isten Fiának, hanem egyszerűen olyan valakinek, aki arra tanít bennünket, hogy mindnyájan Isten gyermekei vagyunk. Zavart okoznak továbbá a szerző kijelentései az ember végső rendeltetéséről. Egy helyen a személytelen Istenben való „feloldódásról” beszél, ahogy a só feloldódik a vízben. Különböző alkalmakkor azt olvassuk, hogy halál utáni sorsunk kérdése jelentéktelen; csak a jelen élet érdekes. Ezen élet iránti tisztelet jegyében, minthogy a rossz csupán tudatlanság, nincsenek objektív szabályai az erkölcsiségnek. Jó és rossz egyszerűen elménk értékelése, amelyet ráerőltetünk a valóságra.

Az idézettek alapján érthetővé válik, hogy a szerző szerint minden hit vagy hitvallás, akár Istenben, akár Krisztusban, csak akadálya lehet az igazság személyes megközelítésének. Az Egyház, mivel bálványt csinált Isten szavából a Szentírásban, végül kizárta Istent a templomból. Ebből kifolyólag elvesztette felhatalmazását, hogy Krisztus nevében tanítson.

Jelen Közleménnyel, a keresztény hívők javának védelmében, Kongregációnk kijelenti, hogy a fent ismertetett álláspontok összeegyeztethetetlenek a katolikus hittel, és súlyos károkat okozhatnak.

II. János Pál pápa az alulírott bíboros prefektusnak adott kihallgatáson jóváhagyta ezt a Közleményt, amelyet Kongregációnk rendes ülése fogadott el, és elrendelte közzétételét.Kelt Rómában, a Hittani Kongregáció irodájában, 1998. június 24-én, Keresztelő Szent János születésének ünnepén.”

De Mello történetek:

"Mivel a mesternek beszédes kedve volt, a tanítványok igyekeztek megtudni tőle, hogy istenkeresésének milyen szakaszain ment keresztül.
– Isten először kézen fogott – mondta –, a cselekvés földjére vezetett, és ott lakoztam néhány évig. Aztán visszatért, és a szomorúság földjére vezetett. Ott éltem mindaddig, amíg szívem meg nem tisztult minden rendetlen ragaszkodástól. Ekkor a szeretet földjén találtam magam, aminek égő tüze elpusztította belőlem mindazt, ami az énemből még megmaradt. Ez a csend földjére vitt engem, ahol csodálkozó szemeim előtt feltárultak az élet és halál misztériumai.
– Ez volt keresésednek az utolsó állomása? – kérdezték.
Nem – válaszolta a mester. – Egy nap Isten így szólott: „Ma elviszlek téged a templom legbenső szentélyébe, magába Isten szívébe.” És elvezetett a nevetés földjére.” (Szárnyalás 176.o.)

„A tanítvány a Mester iránt érzett tisztelete miatt úgy nézett rá, mint a megtestesült Istenre.
– Mondd meg nekem, Mester – kérte – miért jöttél a földre?
Azért, hogy az ilyen hülyéket tanítsam arra, hogy ne vesztegessék az idejüket a mesterek imádásával – kapta rá válaszul.” (Abszurd egypercesek 84.o)

„Írországban, Belfastban, egy protestáns tiszteletes, egy katolikus pap és egy zsidó rabbi heves teológiai vitába gabalyodott. Hirtelen ott termett egy angyal közöttük, és ezt mondta nekik:
– Isten áldását küldi nektek. Kívánjatok valamit, hogy béke legyen, s a Mindenható
teljesíti kéréseteket.
A tiszteletes ezt mondta:
– Minden katolikus tűnjön el szeretett szigetünkről, s a béke fog uralkodni.
A pap így szólt:
– Ne legyen egyetlen protestáns sem a szent ír talajon. Akkor majd béke lesz a szigeten.
– És te, rabbi? – kérdezte az angyal. – Neked nincs semmi kívánságod?
– Nincs – mondta a rabbi. – Csak teljesítsd e két úriember kívánságát, én azzal nagyon megelégszem.”

„Kisfiú: –Te presbiteriánus vagy?
Kislány: – Nem, mi más gyűlölethez tartozunk.”
(Szárnyalás 110.o)