Porig rombolták a jeruzsálemi templomot

Ma van a legnagyobb zsidó gyásznap

Augusztus 8: a hónapokat a Hold, az éveket pedig a Nap járása alapján meghatározó zsidó naptár szerint Áv 9. Ez a hónap a zsidó hagyományok a gyász hónapjaként őrizték meg: a Talmud tanítása szerint Áv beköszöntése után csökkentik az örömet és a vigasságot. Áv 9.-én döntött Isten arról, hogy a „pusztai nemzedék” nem juthat be az ígéret földjére, ezen a napon gyújtotta fel Nebukadnecár az Első Szentélyt, és ezen a napon rombolták le a rómaiak a Második Szentélyt, ugyancsak ezen a napon pusztult el Betár vára. Spanyolországból pedig ezen a napon űzték ki a zsidókat.  Áv hó 9. a legnagyobb zsidó gyásznap.

Az első Templom

A zsidó vallás régi tanítása szerint amikor eljön a Messiás, a többi között újra felépíti az elpusztult Templomot – addig nincsen templomuk a zsidóknak.  Ez a templom Jeruzsálemben az ókori zsidó vallás központja volt: egyrészt királyi szentély, aminek a főpapját a király nevezte ki és a főpap tagja volt a koronatanácsnak is, másrészt pedig Izrael népének nemzeti szent helye. A templomot, az Első Szentélyt Salamon király építtette i.e. 950 körül, a Palesztinában és Szíriában ismert mintára alapozva egy tíruszi építész vezetésével. Salamon, aki Dávidot követte a trónon, a birodalom megszilárdulását szerette volna elérni, ami sikerült is neki – ennek köszönhetően az uralkodása alatti békés időkben a technikai haladás eredményeképpen az ország gazdasága, mindenekelőtt a mezőgazdasága nagyszerűen fejlődött. Az Első Szentély kétségtelenül az ókori világ egyik legjelentősebb alkotása volt. A keletre néző homlokzatú épület téglalap alakú volt, az első részében pitvar, azután pedig a szentély helyezkedett el, ami után pedig a szentek szentélye volt található, ahol a szövetség ládáját őrizték és ahol a zsidók hite szerint két hatalmas kerub között trónolt a láthatatlan Jahve.

Évszázadokkal később a babilóniai uralkodó, Nebukadnecar elfoglalta Jeruzsálemet és fogságba ejtette a királyt, akit – többek között a jeruzsálemi előkellőségekkel, udvari hivatalnokokkal, kézművesekkel együtt – Babilóniába hurcolt, kifosztotta a Szentélyt és a királyi palotát. Júdea azonban, a zsidók országa nem lett babilóniai tartomány, inkább egyfajta alárendeltségbe került: a babilóniai uralkodó részére a zsidóknak hatalmas adókat kellett fizetniük. Ennek ellenére, Júdeában nyugalom volt – mígnem i.e. 589.ben Cidkiját, a Babilóniába vitt zsidó király fia úgy döntött, hogy a zsidók nem fizetnek több adót Babilóniának. Ez tulajdonképpen jeladás volt a felkelésre. Az egyiptomiak a júdeaiak segítségére siettek, ám Nebokadnecar legyőzte és visszavonulásra kényszeríttette őket. Nebokadnecar elfoglalta Jeruzsálemet is, a Szentélyt pedig felgyújtatta és porig égettette. A zsidó királynak, Cidkijátnak végig kellett néznie fiainak kivégzését, ezt követően Nebokadnecar megvakíttatta és láncraverve Babilóniába vitette – nemkülönben Jeruzsálem egész lakosságát fogolyként hurcoltatta Babilóniába.

A Második Szentély

A babilóniai fogságnak is egyszer vége lett. A hazatérők pedig nagy lelkesedéssel elkezdték újra felépíteni a Második Szentélyt. Ez persze nem volt egyszerű: a júdeaiak távollétében, az üresen maradt területeken a szamaritánusok telepedtek le. A két nép között azonban már régóta „származási” vita zajlott: a Szamaria vidékről származó szamaritánusok ugyanis Izrael népéhez tartózónak, a száműzött tíz, elveszett törzs képviselőinek vélték magukat – a zsidók viszont ezt a vélekedést nem fogadták el. Ráadásul, a szamaritánusok részt akartak venni a Szentély felépítésében. A zsidók ez ellen határozottan tiltakoztak, mondván: a szamaritánusok más isteneknek is szolgálnak.

A Szentély mindezek ellenére épült, bár a szamaritánusok – akik attól sem riadtak vissza, hogy a zsidók rossz hírét keltsék a perzsák között: a zsidók a perzsa király ellen akarnak hadakozni – időről időre megzavarták az építkezést. A perzsa király, pontosabban a távollétében a hivatalnokai hivatalosan is igyekeztek megakadályozni a Szentély felépítését. A perzsa király halála után, az új uralkodó azonban már nem emelt semmiféle kifogást az építkezéssel kapcsolatban. Egyre több jeruzsálemi bizonytalanodott el: vajon felépül-e egyáltalán a Szentély?

Az építkezés félbemaradt – mindaddig szünetelt, ameddig Dáriusz trónra lépésének második évfordulóján, Haggáj próféta nem emlékeztette a júdeaiakat: „Itt az idő a számotokra, hogy ti emeletes házakban lakjatok, míg az Ő háza romokban hever? Menjetek fel a hegyre, hozzatok fát, építsétek föl a házat, hogy tetszést és megbecsülést nyerjek benne – így szól az Örökkévaló.”
Újra építkeztek hát a zsidók és i.e. 516-ban Zeubábel és Józsua főpap vezetésével felszentelték a Második Szentélyt – Júdea minden részéből jöttek a zsidók Jeruzsálembe, hogy 70 év után ott lehessenek az új Templom új kapuinak megnyitásánál. 

A Második Szentély pusztulása

Sok idő telt el a Második Szentély felavatása óta, Júdea a Római Birodalom része lett. A zsidók – a zelóták és a szikariánusok támogatásával – i.sz. 66-ban fellázadtak a rómaiak ellen. A római császár, Vespasianus a „probléma” megoldását fiára, Tituszra bízta, aki i.sz. 70 pészachja után kezdte el Jeruzsálem ostromát, első lépésben a kiéheztetéssel próbálkozva. A városban lévők megerősítették a falakat és tornyokat építettek a Szentély köré. A rómaiak első támadását visszaverték a jeruzsálemiek. Titusz erre válaszként töltést emeltetett a város köré, hogy onnan a védők élelemért és más szükségletekért ne tudjanak kijönni. Jeruzsálemben egyre több nehézséget okozott az éhínség, a kitörési kísérleteket a rómaiak rendszerint visszaverték.

Titusz a várost övező töltésről hadi gépeivel lerombolta a város falait és amikor i.sz. 70. Áv hó 9.-én a rómaiak megrohamozták a Szentélyt, a külső előterek és a termek már romokban hevertek. Titusz pedig azon törte a fejét, hogy a Szentély romjait, mintegy győzelmi jelként meghagyja-e, vagy pedig porig rombolja le. Végül is egy légionárius oldotta meg Titusz dilemmáját: éjszaka égő fáklyát hajított a Szentélybe. A Szentély két napig égett – azután pedig a nyugati fal kivételével, semmi sem maradt.

A Nyugati Fal

A megmaradt Nyugati Fal: a Kótel Hámáárávi – ahogyan sokan ismerik: a Siratófal. A rabbinikus értelmezés szerint, az Örökkévaló nem hagyta el az ő népét, a Második Szentély pusztulása után is a falak között maradt. A török időkben marakói muzulmánok telepedtek le a fal előtti téren, s évszázadokig ott is maradtak a muzulmánok, noha a XIX. században lehetőség lett volna arra, hogy a zsidók visszavásárolják ezt a területet: az egyik legnagyobb zsidó jótékonysági és kulturális egyesület vezetője, Albert Cohen és a török szultán, Abdul Azíz megállapodtak a visszavásárlásban. A dolgot talán az is megkönnyítette, hogy Cohen és Abdul Azíz egykoron iskolatársak voltak egy londoni oktatási intézményben. A gazdag londoni zsidók és a jelentősebb zsidó közösségek vezetői azonban – az oszmán birodalom kifogásolható pénzügyi és jogi helyzete okán – nem támogatták az ügyletet.

A II. világháború után megalakult a zsidó állam, Izrael. A zsidó-arab háború következményeként Jeruzsálem, amely a zsidó államot életre hívó ENSZ-határozat szerint nemzetközi terület lett volna, kettészakadt: az egyik része Izraelhez tartozott, a másik része pedig Jordániához – a Siratófal a jordániaiaké lett és egyetlen „külföldi” zsidó sem mehetett oda. Az izraeli katonák a hatnapos háborúban, 1967. június 7-én, délelőtt 10 órakor tűzték ki a Siratófalra az izraeli zászlót – azóta ismét a zsidóké a Nyugati Fal.

Simon F. Nándor

• Cimkék:
szentély jeruzsálem zsidó Messiás Nebukadnecár siratófal

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére