„Ahogy a nagypapa fölvette a fehér, vasalt ingét”

Szvorák Katalin néma apácáknak énekelt

– A honlapján az „Emlékfoszlányok” között találtam egy érdekes megjegyzést: „koncert német némaságot fogadott apácáknak”. Mesélne erről kicsit?

– A kilencvenes években nagyon sokat koncerteztem Nyugaton. Egy bajor zenész társaság hívott meg Reutbergbe. Azt kérték, hogy menjünk el zenélni a szomszédos kolostorban némasági fogadalomban élő apácákhoz is. Vajon hogyan fognak reagálni, ha mi ott a vidám zenénket, a csárdás dallamainkat eljátsszuk?– gondoltam, de a barátaink megnyugtattak. Mindenféle korú apáca élt a kolostorban, kicsit szívszorongató volt 20 éves lányokat is látni közöttük. Vonós bandával voltam kint, akkoriban felföldi népdalokat énekeltem, gömöri táncdallamokat játszottunk. Az apácák a tetszésüket azzal fejezték ki, hogy a lábukkal dobogtak. A helyzet csak nekünk volt furcsa, számukra nem jelentett semmiféle problémát!

– Változott-e istenképe az élmény hatására?

–Megerősödött bennem a tudat, hogy a Teremtő szeretetéért mire képes az ember, és elképzeltem magam az apácák helyében, hogy vajon én meddig bírnám némasággal?

– A népdallal kezdte a pályafutását, aztán a népéneken keresztül jutott el az egyházi énekekig…

– A népdalok között is nagyon sok olyan éneket találtam, amelynek egyházi kapcsolata van. Búcsújáró helyeken olyan egyházi énekeket, népénekeket is énekeltek, amelyeket a templomban nem. Népzenekutatóink egy ideig nem nagyon foglalkoztak ezekkel. Erdélyi Zsuzsanna könyve, a „Hegyet hágék, lőtöt lépék” fölnyitotta a szemünk, hogy micsoda kincsek vannak a nép emlékezetében! Fantasztikus hatása volt.

– Az egyházi énekek hogyan kapcsolódtak az ön hitéhez, neveltetéséhez?

– Egy kis katolikus faluban gyerekeskedtem, Pincen. Nagyanyámnak jó hangja volt, előénekes volt a templomban, minden búcsújáró helyre elment. Mindig előttem van, ahogy a nagypapa fölvette a fehér, vasalt ingjét, és nemcsak a testét, a lelkét is felöltöztette ünnepibe. Nekem ez volt a természetes. Aztán egy kicsit eltávolodtam ettől, de felnőttként rá kellett döbbennem, hogy  már a születésünk a Teremtő ajándéka, mindnyájan keresztények vagyunk azáltal, hogy világra születtünk.

– Úgy gondolja, hogy már a születésünk eltörli az eredendő bűnt?

– Isten kegyelméből küldetésünk van ezen a földön, nem véletlenül vagyunk itt: „ az ember a Teremtés legfelsőbb bimbója,” mert benne van a lehetőség, de a kockázat is, vajon kinyílik-e Isten virága? Az eredendő bűnt lényegében születésünktől magunkban hordozzuk, de az életünknek pont arról kéne szólnia, hogy megtisztulva és megvilágosulva távozzunk a földi vándorlásunkból. Előbb-utóbb rá kell döbbennünk, hogy nekünk van az Úrra szükségünk, és nem neki ránk. Volt több jelzésszerű pillanat az életemben, hogy vissza kell kanyarodnom Hozzá. Úgy érzem, a lemezeim is ezért születtek. Ebből a belső indíttatásból.

– Az éneklés istentisztelet is az ön számára?

– Az Isten és az Ő alkotásának a dicsőítése. Ami nagyon jó érzés! Templomban énekelni hatalmas lelki ajándék, az énekek egészen másként szólnak ott. De máshol is meg lehet teremteni a templomi hangulatot. És a mindennapokban is megtaláljuk azokat a mozzanatokat, amikor megérezhetjük a kegyelmi állapotot!

– Minden hely lehet szent?

–Igen! Tőlünk függ, mennyire vagyunk nyitottak mások fele, mennyire érezzük meg, hogy kinek van szüksége a segítségre. Nemrégiben fölkértek, hogy legyek az arca „A Rák ellen, az emberért, a holnapért” alapítványnak. Nagyon megdöbbentem, merjem-e vállalni a feladatot? Tíz éve gyógyultam ki a betegségből. Soha nem beszéltem nyilvánosság előtt erről. Szerencsére sikerült a Duna TV-ben az élő műsor. Azóta már többen kerestek. Senkinek az élete nem egyenes út. Ez azért is van, hogy próbára tegyen bennünket az Úr: mire vagyunk képesek? Sokszor krízishelyzetben olyan energiákat összpontosítunk magunkban, amire nem is gondolunk, hogy képesek vagyunk. Az imának is hihetetlen gyógyító ereje van. Értem is imádkoztak. Reformátusok, katolikusok.

– Ön katolikus maradt?

– Igen. De nyitott vagyok mindenfele. A lányom például reformátusokkal, baptistákkal is nagyon jól érzi magát. Az a lényeg, hogy olyan közösséget találjon, ahol barátokra, önzetlen segítőkre talál.

– Egy az Isten?

– Igen, ebben hiszek. Isten annyira szereti a teremtményeit, minket, hogy egyszülött fiát feláldozta értünk. Nekünk ez nagy kihívás és teher, de egyben ajándék is.

Kóczián Mária

• Cimkék:
Szvorák Katalin apácák teremtés dicséret népdal

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére