Magyar Anna Frankok

Nők a haláltáborban: apró örömökbe kapaszkodtak

A hollandiai Anna Frank bestsellerré vált naplóját amiatt nem tudja megunni a holokauszt után felnőttek immár két nemzedéke, mert a szerző emberi, mindennapi gondjairól és örömeiről számol be. Ilyen naplók, visszaemlékezések, memoárszerű-regények nálunk is vannak, ám valahogy nem kerültek be a köztudatba.

Pedig rögtön a háború után megjelent számos személyes beszámoló, ráadásul egy valódi „Anna Frank napló” is. Éva lányom címen Zsolt Béla író-újságíró (akinek Kilenc bőrönd című memoárszerű regénye nemrégiben Németországban zajos siker lett) felesége, Zsolt Ágnes 1947-ben adta közre a nagyváradi gettóval és nagyszüleivel együtt Auschwitzba került, és tizenhárom évesen elpusztult lánya véletlenül megmaradt gettónaplóját. A könyv a napokban jelent meg újra.

Gács Teri A mélységből kiáltunk hozzád című 1946-ban megjelent autentikus beszámolója a Vadász utcai ún. Üvegházról szól, ahol több mint ötezer zsidót bújtattak. Fedor Ágnes, Wesselényi Miklós báró feleségének Különös karnevál című 1947-es riportregénye családjának sorsát mutatja be: miként bujkáltak hamis papírokkal, éltek álneveken.


Külföldre került magyar memoárok

A magyar visszaemlékezők közül többen külföldön arattak sikert. Ilyen volt a ma Amerikában élő, beregszászi születésű Aranka Siegal. Eredetileg csupán tanúskodni kívánt, amikor emlékeit nagy kínnal – angol nyelven – papírra vetette, de a kárpátaljai gyerekkoráról, a gettóról, a deportálásról, Auschwitzról és Bergen-Belsen-ről, majd a háború utáni hányattatásairól írt két könyve Amerikában is, és számos országban is valódi könyvsiker lett, a szerzőt pedig kikiáltották „a magyar Anna Franknak”.

Aranka Siegal egyik könyve 

A szintén magyar származású, Izraelbe alijázott, majd Olaszországban letelepedett és híressé vált írónő, Bruck Edith önéletrajzi ihletésű regényében, a magyarul is megjelent Ki téged úgy szeret című műben a zsidó falusi világot dokumentálja. A mű a szegény, félparaszti sorban tengődő zsidó családban növekvő kislány gyerekkorával kezdődik, és a deportáláson, majd a hazatalálás lehetetlenségén át, az izraeli hányódásáig tart.


Azonosságok és különbségek a férfiírókkal

A nők által írt visszaemlékezések másmilyenek mint a férfiak által írt történetek – állítja Pécsi Katalin irodalomtörténész Női élmények és elbeszélésmódok a holokauszt emlékezésekben című 2003-as átfogó tanulmányában. Egyrészt – és ez persze magától értetődő – a tapasztalatok másmilyensége miatt.

„A nácik faji és nemi felsőbbrendűsége folytán (az ideológiában és a propagandában egyaránt) a zsidó nők duplán célponttá váltak. Nemcsak zsidóként, de anyaként és szexuális lényként egyaránt a gyűlölet tárgyai voltak. A zsidó gyerek hangsúlyozottan „ellenség” volt, így terhesnek lenni bűn volt a Birodalommal szembe” – olvasható az említett tanulmányban, mely így folytatódik: A terhesség, a kényszervetélés, a sterilizáció, az elmaradó menstruáció vagy a szülés a táborban olyan élmények, amelyek még hozzáadódtak a mindenki által elszenvedett borzalmakhoz. A nők abban a pokolban, amelybe kerültek, hamar megszűntek „nők" lenni – és tudunk nem egy olyan túlélőről, aki egész hátralévő életében nem tudta már visszaállítani a pozitív viszonyt a „benne levő nővel”.

A női elbeszélőkre jellemző, hogy e nőiességüket is veszélyeztető fogolysorsban bele tudtak kapaszkodni az apró örömökbe. Számos női memoárban olvasható (többek közt Bruck Editnél), hogy mekkora kincsnek számított egy fejadagért elcserélt színesebb fejkendő, hogy volt, aki kihímezte rabruhája gallérját, mások kipirosították a szájukat a közösen megtartott ünnepeken, a barakkban. A memoárokból Pécsi Katalin szerint kiderül, hogy a nők a férfiakétól eltérő stratégiát alakítottak ki: egymással inkább kooperáltak, és társaikkal szorosabb lelki kötelék fűzte össze őket, az egymásra utaltságban létrejöttek például „anya-lány-nővér” kapcsolatok.

A napokban megjelent Zsolt Ágnes-könyv 

Azonosnak látszik azonban a férfiakkal, hogy a nők is ugyanúgy megszerezték, amire szükségük volt. „Amikor valaki nagyon beteg volt, azt mondtuk neki: Add ide az ennivalódat, holnap úgyis meghalsz!” – írja Bruck Edith.


Ami kimaradt

A túlélő nők azonban többnyire csöndben maradtak egész életükben: hallgattak a megaláztatásokról, a megerőszakolásról, a kényszer-prostitúcióról, ezeket az írók mindig mások tapasztalataként adták közre. Egyes traumákról – állítja az említett tanulmány – nincsenek írt emlékek: hogy milyen volt például gyermekük nélkül visszajönni a lágerból.

S.D.

• Cimkék:
holokauszt visszaemlékezés napló Anna Frank Bruck Edith Zsolt Ágnes

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére