Egy lelkész-blogger véleménye

Mi köze az egyháznak a palacsintához?

Futótűzként terjedt nemrég a hír, hogy az IHOP nevű amerikai palacsintázó üzletlánc (International House of Pancakes) beperli a szintén IHOP néven futó, kansasi székhelyű, de kiterjedt hálózatú Nemzetközi Imaházat (International House of Prayer). Az egyiknél kiváló a rákpogácsa, és a palacsinták úgy meg vannak pakolva, hogy már nem is biztos, hogy palacsintáról van szó, a másik pedig vallási révületet kínál a transz-élményt kiváltó zenés istentiszteletein.
A Nemzetközi Imaház tíz éves, és létrejötte óta használja az IHOP nevet, de a palacsintázó valamiért csak most perelte be a negyven éve birtokukban lévő IHOP rövidítés szellemi tulajdonjogának megsértése miatt.

Nem tudják a palacsintások, hogy a keresztényeknek nincsenek eredeti ötleteik? Hogy úgy próbálnak hitelesnek és menőnek tűnni, hogy rátelepednek a már bevált, népszerű dolgokra? Hogyan is szerezhetne magának érvényt az imaház, ha nem hívhatja magát IHOP-nak, azaz nem számíthat a juharszirup és Jézus közti tudatalatti asszociációra?

Túl szexi az egyházhoz

A The Sunday Morning Show nevű népszerű reggeli műsorban nemrég leadtak egy történetet Katy Perryről, a szókimondó dalairól ismert amerikai tinibálványról (a nyitóképünkön szereplő énekesnő október elsején Budapesten adott koncerten). Katy a gyerekkoráról mesélt, ahol kiderült, hogy a szülei „újjászületett lelkészek”.
Hát persze, hogy Katy az új Amy Grant, a keresztény-pop új királynője akart lenni, miután kapott egy gitárt a gyülekezetétől. Ám az első albumát kiadó keresztény lemezcég csődbe ment, mert a lemezeket senki sem vette.

Természetesen, mint mindenkinek, akit „újjászületett lelkészek” neveltek, le kell dobnia kereszténység béklyóit, hogy megismerhesse a valódi zenét, és megírhassa I kissed a girl címmel a tét nélküli biszexuális kísérletezés himnuszát, és felléphessen a Szezám utcában hatalmas dekoltázsával Elmo társaságában. (A klipet végül csak az interneten lehetett megnézni, adásba nem került, mert elhasalt a kisgyerekes anyukákból álló csoport előtti tesztvetítésen.) Katy szülei is áldásukat adták lányuk karrierjére, amikor legújabb videójában szerepet vállaltak. Még jó, hogy nem ellenzik, hiszen dollármilliókat hoz a konyhára.

Ezzel a táblával reagált a Havens Corners Church nevű ohio-i gyülekezet Katy Perry slágerére.
 

Honnan is közelítsek? Zenészek és színészek tucatjai nevelkedtek keresztény otthonokban. Majdnem minden második hírességről, akire rákeresek, ezt találom a Wikipédiában, aztán folytatódik az ismerős történet arról, ahogy sztárunk felfedezi a valódi világot, és elhagyja a gyülekezeti élet biztonságos börtönét.

Az bosszant ebben, hogy a keresztény kultúra elkülönül minden mástól. Részműfaj vagyunk, és hacsak nem mi forgatjuk A passiót, esélyünk sincs annyi bevételre, amennyit szeretnénk keresni, inkább nem említjük Jézust, és kicsit többet mutatunk a dekoltázsunkból. Megőrjít, hogy a „keresztény” szó nemcsak részműfajt, de egy alárendelt, vesztes műfajt jelent. Részünkről rendben van a középszerűség. Rendben van az utánzás. Szinte nem is létezik már keresztény művészet, de ez nem érdekel minket különösebben. Meglepődünk, ha valaki minőségi keresztény filmet készít, hiszen ki akarna komolyan beruházni egy ilyen alkotásba. Ugyanakkor boldogan ajánlunk bármilyen nevetséges filmet gyülekezetbeli barátainknak, mert az keresztény és nekünk szól. Bosszant, hogy a keresztények megszállottan próbálják óvni gyerekeinket, de úgy tűnik, ezzel egyedül azt érik el, hogy a fiatalok megőrülnek mindenért, amiről azt próbáljuk papolni nekik, hogy ördögtől való. Katy Perry történetében jellemző, és az átlagostól csak annyiban tér el, hogy néhány millió dollár is szerepel benne, amit a szülők zsebre vághatnak.

A vesztes részműfaj

Katyn és a palacsintán gondolkodva hirtelen belém hasított: A keresztények valaha kultúrát teremtettek. A legmonumentálisabb épületek, a legszebb műalkotások, a legmegindítóbb zene mögött a kereszténységnek volt teremtő ereje. Mi voltunk a világ közepe.
Ma a „keresztény kultúra” azt jelenti, hogy a pólónkon Starbucks logónak tűnő minta van, és csak közelebbről látszik, hogy sellő helyett Jézus szerepel rajta. Olyan dolgokat nézünk, hallgatunk és hordunk, amelyeken szerepel a hal jelkép, így elmondhatjuk: „benne vagyunk a kultúrában, de nem mi vagyunk a kultúra”.

Közben próbálunk „hitelesek” lenni, de nem akarjuk bepiszkítani a kezünket a nem keresztény kultúrával, és úgy próbáljuk hitelességünket kifejezni, hogy utánozzuk a „fősodratú” kultúrát, lenyúlunk belőle, kiparodizáljuk, templomainkat gyorséttermek után nevezzük el. Kreativitásunk hiányának azonban ára van. Biztos vagyok benne, hogy lesz egy kis csoport, amely jó keresztényként kiáll majd az ügy mellett, és a palacsintázó bojkottjára fog felszólítani. Őszintén hiszem, hogy az Imaház megérdemli, amit kap, nekünk pedig le kellene vonnunk a történet tanulságait.

Ezért vagyunk lemaradva. Nem próbálunk eredeti gondolatokkal előállni, inkább kivárjuk, amíg másnak támad jó ötlete, amit aztán Jézus nevében lemásolhatunk. Közben megelégedéssel szemléljük, hogy valódi tehetségeink a pop-iparban kamatoztatják adottságaikat, hiszen keresztényként nyilván nem vagyunk elég értékesek ahhoz, hogy egy Katy Perry köztünk keresse a sikert. Valószínűleg sok Katy Perry van még, akinek nem kellett volna elhagynia hitét - vagy legalábbis titkolnia a nyilvánosság előtt-, ha a keresztények ugyanannyira komolyan vennék a kultúrateremtést, mint mindenki más. A keresztény kultúra egyelőre azonban túl kicsi ahhoz, hogy „egy maroknyinál több” tehetséggel kezdeni tudjon valamit.

Matt Appling, tanár és a Levi's House lelkésze Kansas Cityben
www.levishousechurch.com/

Fordította Kugler Judit

• Cimkék:
matt appling revelife katy perry

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére