Minden idők legnagyobb története(i)

Megváltó a filmiparban: jó üzlet a bibliai mozi

“Adj két oldalt a Bibliából és filmet csinálok belőle” – Cecil B. DeMille rendező-producer elhíresült mondása szerint a Szentírás bármely részéből nagyívű, közönségcsalogató filmet lehet készíteni, lévén a Biblia tartalmazza a legnagyobb és legigazabb történeteket. Noha DeMille rendezői karrierjét könnyed melodrámákkal és házassági komédiákkal alapozta meg, a közönség megbecsülését az erényt hirdető vallásos tablókkal vívta ki.

Fél évszázadon átívelő karrierjének két alapköve a Tízparancsolat néma- és hangos változata (1923 és 1956), az 1927-ben bemutatott Királyok királya pedig mind a mai napig előkelő helyen szerepel a Passió-filmek legjobbjait összesítő listákon. A némafilm a következő évtizedek Jézus-filmjeinek mércéjééül szolgált, leginkább azért, mert ez volt az első olyan hollywoodi mozi, amely már a klasszikus hollywoodi elbeszélőszerkezet jegyében, a modern filmnyelv eszközeivel, valóban filmszerűen, következésképpen átélhetően adta vissza Krisztus szenvedéseit és feltámadását.

Színházból mozi

A korábbi amerikai Passió-filmek ugyanis még rendkívül kezdetleges technikával készültek, leginkább filmszalagra rögzített színházi előadások voltak. A legkorábbi amerikai Jézus-filmet, az Oberammergau-i Passiójátékot például – a címmel ellentétben -- egy new york-i felhőkarcoló tetőteraszán vették el, 23 meglehetősen színpadias jelenetben elbeszélve a szenvedéstörténetet, a film látványossága így tulajdonképp kimerült a mozgó kép varázsában. Még a filmkánonba nagyhatású alkotásként bekerült, Sidney Olcott rendezte Jászoltól a keretszfáig (1912) is kezdetleges filmeszközökkel jelenítette meg Krisztus történetét, mai szemmel pedig igencsak filmszerűtlennek hat.

Az első megrázó Jézus-ábrázolás a filmnyelvet is megújító David Wark Griffith-nek köszönhető. A vágást és plánozást elsőként művészi szintre emelő alkotó 1915-ben ellentmondásos filmet készített az amerikai polgárháborúról. A háborút konföderációs (azaz a déli államok) szemszögéből bemutató Egy nemzet születése című opust a legtöbb kritikus rasszizmussal vádolta, miközben a film művészi nagysága vitathatatlan volt.

Részben a korábbi erkölcsi botlást jóváteendő, részben önmagát igazolandó Griffith egy évvel később elvontabb, mégis általános érvényű mozit forgatott Türelmetlenség címmel. A négy színen játszódó alkotás a felebaráti szeretet és a világégésekhez vezető türelmetlenség örök összecsapását hivatott bemutatni – egyik epizódja, az ún. Júdeai szín, a krisztusi történeten keresztül ábrázolja a türelmetlenségen úrrá lenni képes szeretetet.

DeMille később olyannyira a szeretet jegyében készítette Krisztus-opusát, hogy nem csak Isten áldását kérte a forgatási napokon, de forgalmazási részesedését karitatív célokra ajánlotta fel, és lehetővé tette, hogy a világ szegényebb országaiban ingyen nézhessék meg alkotását.

Passiójátékok, Krisztus nélkül

A hollywoodi Krisztus-filmek, noha általában az evangéliumok szellemében születtek, nem mindig tartották magukat a Szentíráshoz. A folyamat az ötvenes-hatvanas években kezdődött, amikor Hollywood ontotta magából a biblikus történeteket. Az olyan passiójátékok, mint a Nicholas Ray rendezte Királyok királya (1961) vagy a Világ legszebb története (George Stevens, 1965) apróbb “csúsztatásokat” tartalmaznak.

Utóbbiban Iskarióti Júdás például nem felakasztja magát, hanem tűzbe ugrik, ám sokkal érdekesebb, hogy a Királyok királya Ray-féle remakejében főszerep jut Iskarioti Júdásnak és Barabásnak, meghonosítva azt a szemléletet, hogy mindketten a megváltás pozitív hősei voltak.

Barabásnak egyébként egész opust szenteltek, a Richard Fleisher rendezte, olasz-amerikai produkcióban készült Barabás (1961) egész megváltás-történetet fabrikál a rablógyilkosnak. A korszak színes-szélesvásznú, profán-biblikus opusai közül nem ez volt az egyetlen, amely valamely , az evangéliumban épp csak megemlített szereplő háttértörténetét igyekezett kifehéríteni.

A sorindító A köpeny (Henry Koster, 1953) például a Krisztus kivégzését levezénylő, Jézus ruháját kockán elnyerő római katona megtérését meséli el. Jellemző ezekre az opusokra, hogy magát Krisztust csak percekre, vagy egyáltalán nem szerepeltetik, a korszak legnagyobb ívű, Oscar-díjakkal elhalmozott Ben Hur-ban (William Wyler, 1959) is csak egy rövid, ám annál fontosabb, a katarzist előkészítő jelenetben tűnik fel Krisztus.

A jó, a rossz és a blaszfém

A hetvenes években divat lett új megközelítésben, a rockzene erejével visszaadni a krisztusi történetet. 1973-ban három zenés Jézus-film is született az USÁ-ban. A Godspell (David Greene) és a Jézus Krisztus Szupersztár (Norman Jewison) egyaránt sikeres Broadway musicalek filmváltozatai, ám míg a modern New York-ba helyezett Godspell nem váltott ki különösebb ellenérzéseket, a Jézus Krisztus Szupersztár nem egy jelenete megbotránkoztatta a vallásos nézőket.

Ilyen például Júdás feltámadása, és a finálé, amelyből (hűen az eredeti Webber-musicalhez) hiányzik Krisztus feltámadása, ellenben a Szentföldről hazatérő színészek között nem látni a Jézust alakító színészt, azt sugallván, Jézus nem megváltó, hanem vallási szupersztár volt.
A keresztény és zeneszerető emberek számára kétségkívül sokkal pozitívabb fogadtatásban részesült Az üdvözülés útja: Jézus története című Robert Elfstrom mozi, amelyben a gitáros-énekes legenda Johny Cash muzsikájára, éneklő narrációjával kísérve elevenedik meg az Evangélium.

A nyolcvanas évek végére egyenesen divat lett elrugaszkodni a szentírástól. Az évtized filmes botrányát Martin Scorsese azóta is sokat vitatott opusa, a Krisztus utolsó megkísértése (1988) váltotta ki, a Nikos Kazantzakis azonos című regényéből (1960) készült filmben ugyanis túlontúl emberinek ábrázolják Krisztust, akit a keresztfán utoljára megkísért a Sátán, világi örömöket kínálva Jézusnak, ha megtagadja Istent, a film pedig ezt az ábrándot mutatja be, mi lett volna, ha Krisztus nem vállalja a kereszthalált.

A katolikus egyház majdnem kiátkozta a rendezőt – ez persze csak még nagyobb érdeklődést biztosított a botrányfilmnek, és az elmúlt idők “istenkáromló” opusait elnézve, a Scorsese-botrány óta mintha marketingfogás lenne szembemenni az egyházzal. Az olyan filmek ugyanis, mint a Dan Brown vallásos összeesküvéselméleteire alapozott A Da Vinci-kód (Ron Howard, 2006) népszerűségüket részben annak is köszönhetik, hogy a csekély vatikáni ellenállás azt a képzetet kelti az egyszeri nézőben, az Egyháznak valóban van takargatnivalója a Grál-legenda (azaz Jézus és Mária-Magdolna nemzetsége) ügyében.

Másfajta botrányt keltett Mel Gibson véres Krisztus-mozija 2004-ben. A Passiót már készítése alatt antiszemitizmussal vádolták, majd nem egy keresztény kritikus azért utasította el a filmet, mert túlságosan naturálisan ábrázolta Krisztus szenvedéstörténetét, ezzel pedig, véleményük szerint, épp a rendezői szándékkal ellenkező hatást váltottak ki a nézőből, azaz a horrorba hajló film nem segített átélni Krisztus szenvedését. Akárhogy is, hasonlóan a Krisztus utolsó megkísértéséhez, Gibson filmje a botrány miatt is hamar „népszerűvé” vált, több millió dolláros bevételével nem pusztán azt bizonyította, hogy sokan szeretnék átérezni a megváltáshoz vezető borzalmakat, de azt is, hogy biblikus filmet készíteni mind a mai napig jó üzlet.


Schreiber András
 

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére