„A száj Isten-bizonyíték”

Gyilkosság az éjféli misén

A Rotary Irodalmi Díjjal kitüntetett, jobbára irodalomtörténész-kritikusként alkotó Szilasi László Szentek hárfája című regényében minden klasszikus kellék adott, ami egy rendes krimihez kell. Van gyilkos, egy fiatal gimnazista, és áldozat is, egy tehetős gazda, akivel hat lövéssel végez a tettes. Minden egyéb azonban már rendkívülinek számít. A csaknem rituális gyilkosságot például negyedfél ezer ember szeme láttára követik el. A nagy kavarodásban aztán nem csak a tettes, de a holttest is eltűnik. Arról nem is beszélve, hogy mindez az árpádharagosi nagytemplomban történik az éjféli misén, 1924 karácsonyán. Na de az evangélikusoknál nincs is éjféli mise!? A bűnügyben néhány évvel, majd több évtizeddel később kutakodók pedig „a nyomozhatóság feltételeinek lassú elszivárgása” miatt nem jutnak dűlőre. A „megoldáshoz” talán egy kortörténeti kutatás vezethetne el, amit egy bölcsész, mellesleg az író korábbi alteregója (épp a rendszerváltás évében) el is végez. A legújabb „nyomozás”, mely cáfolja és korrigálja a korábbi hipotéziseket, további megválaszolatlan (vagy megválaszolhatatlan) kérdéseket vet föl.

Az egymást követő fejezetekből kibontakozó kép azonban csak az olvasónak állhat össze. Mint egy kirakós játék vagy sakkparti, lépésről-lépésre. És ha már sakk, akkor a szerző be is mutat egy valódi játszmát. Az orosz Bronstein és az ír Alexander 1953-as partijának lehelet finom iróniával taglalt elemzésével mintegy ellenpontozza a bűnügy megértésére tett nyomozói erőfeszítéseket. Egy olyan sakkpartiéval, amelynek ismertetését a 36. lépés után kezdi meg, miután sötét az utolsó tisztjét is elveszítette. És „azóta egy hosszúra nyúlt, bonyolult végjátékká züllött a party”, mondja a narrátor, mintha csak a nyomozásról beszélne.

Az egyes lépések elemzése persze az előzmények pontos ismerete nélkül érthetetlen, és lóg a levegőben. Ahogyan a gyilkosság(ok) okait és értelmét más-más korban kutató elbeszélők magyarázataiból is mindig hiányzik valami. Hol egy titokzatos festmény ismerete, hol az egyik résztvevő-szemtanú írásos tanúságtétele, hol pedig egy másik bűnügy elkövetőjének személye és indítékai. Csupa olyan „tudás”, ami mindig máskor és másvalakinek tárul fel, mint aki nyomozott utána.
A Szentek hárfája persze csak annyira krimi, mint amennyire történelmi regény is. A fikció és a valóság szálai ugyanis kibogozhatatlanul fonódnak egybe a regény lapjain. A történtek helyszínéül szolgáló délkelet-alföldi megyeszékhely, Árpádharagos nevét az olvasó hamar átfordíthatja a valóságosra. Arról azonban, hogy a könnyű beazonosíthatóság talán mégsem jelent teljes azonosságot, arról Békéscsaba nevének kihagyása árulkodik a regény mottójául választott ottliki mondatból („Buenos Airest nem, Hongkongot nem, Szevasztopolt nem.”). Finom figyelmeztetés. A város és története tehát csupán díszlete lehet a regénynek.

Ha a valós terek és személyek festettek, a festettek is valóságosnak tűnnek. Mint a méter magasra emelt református templom arrébbköltöztetése, vagy az 1956-os első és második haragosi menet eseményei, és persze a meg nem valósult árpádharagosi földalatti vasút története is. Ugyanígy kerülnek „helyükre” a regény szereplői is: az eltűnt vagy elhallgató tanúk, az egykori kém, majd ávós, aki forradalmi hőssé lép elő. És a bűnügyet felgöngyölítő, majdnem mindent megfejtő-megértő, s ezért lábait vesztő tanár. Mint minden valaha élt vagy kitalált személy. Utóbbiak között, egyébként, - hogy azért az olvasó se bízza el magát! - feltűnik egy valóságos is. Az 1956-os megtorlásokban kivégzett Mansfeld Péter vallomásában szereplő, fiktív Schoherin József figurája, aki itt Dantét idéző élő lelkiismeretként lép fel a regény egyik hátborzongatóan valószerű epizódjában.
Az árpádharagosi (békéscsabai) evangélikus templom kultúrtörténetének virtuóz összefoglalója, vagy az épület építészeti-esztétikai elemzése önálló tanulmányként is megállná a helyét. Szilasi azonban az előbbit a gimnázium pedellusával mesélteti el, utóbbit pedig az ávós/56-os hős veti papírra, unalmában.

A folyamatos ellenpontozás, a személyek, tárgyak és az események belső ellentmondásait, mint megannyi „oxymoront” feltáró és ábrázoló írástechnika azonban nem szétfeszíti, hanem könnyeddé és lebegőssé teszi, s mintegy megemeli a regényt.
 

Még akkor is, ha az irodalmi allúziók, az idézetek és vendégszövegek széles spektrumon mozognak, és olykor talán fölöslegesen is terhelik a szöveget. Az írásképpel kiemelt Ovidius, Dante vagy Marlowe idézeteket például reklámszövegek, dedikációk, szoborvésetek, pop- és sanzonszöveg töredékek és grafittik fűszerezik, hol elrejtve, hol összekoccantva egymással. Az olvasó kedvére nyomozhat, ha épp arra támad kedve. Csak egy példa erre, hogy a szintén mottóul választott Talleyrand idézetre (Talán jobb lett volna szenvedni), a sokat idézett antalljózsefi bon mot (Tetszettek volna forradalmat csinálni) reflektál.
„Voltaképpen hogyan történt, miért van, miképpen szükségszerű, hogy a mai magyar irodalomban, szinte minden egyebet háttérbe szorítva, a mondat (szépsége) a legfontosabb” – tette föl a (költői?) kérdést vagy három éve egyik internetes lapszemléjében Szilasi László. Úgy tűnik, hogy első regényével egyértelműen állást foglalt a szép mondatok mellett. A Szentek hárfája néha barokkosan burjánzó vagy finoman cizellált mondatait végletekig lecsupaszított, kristálytiszta tőmondatokkal tartja egyensúlyban.

„A szállongó porszemeken, mint megannyi miniatűr Münchausen, a Semmi kicsiny lovagjai utaztak”, fest fényűzően tékozolva például egy jelentéktelen összekötőmondatot. Máshol viszont film noir szerűen fojtott mondatokba sűríti két intellektuálisan egymásnak feszülő figura, a deklasszált gróf és a népi demokrácia rettegett rendőrtisztje párbeszédének feszültségét:
„Mondja, főhadnagy úr, olvassa maga a Bibliát?
Néha. Igen.
És? Segít?
Néha. Igen.”
A Szentek hárfája többszólamú, ám könnyen befogadható, kissé megemelt mai nyelven írt regény. Az egyes szám első személyű elbeszélők alaphangja a gyónás, belső monológ.
Ahogy a hátoldalra kiragadott szövegrészlet írja: „A száj Isten-bizonyíték. A már majdnem kész felületet, hogy tökéletessé tegye, utólag hasította fel, fájdalommentesen, akárha rajzolna, a Teremtő ujja.”

Szeredy András


Szilasi László: Szentek hárfája, Magvető Kiadó 2010.
kiadok.lira.hu/kiado/magveto/index.php

• Cimkék:
szilasi lászló szentek hárfája rotary irodalmi díj

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére