Egy zeneszerző-film hőse

Elhunyt Petrovics Emil: ami a nekrológokból kimaradt

Kerülöm a nekrológokat: egy nekrológból nem sokat lehet megtudni az elhunytról, a kegyelet és az ilyenkor szokásos, alapvetően méltányolható udvariasság, lefojtja az indulatokat, nem türemkedik ki az őszinte vélemény, a nekrológ, nagyon sokszor, nem is a tisztelt elhunytról, hanem az emlékezőről, jobb esetben emlékező és elhunyt viszonyáról szól. Most, hogy írnom kell a június 30-án elhunyt Petrovics Emilről, beleolvastam a róla megemlékezők írásaiba. Hamar Zsolt karmester arról ír, hogy hogyan hatott rá Petrovics, mit köszönhet neki, Fáy Miklós zenekritikus arról, hogy a tévében látta őt először, és később interjút készíthetett vele, mások, operaházi emberek, személyes élményeiket osztják meg, majd’ mindenki megemlíti a Ki mit tud?-ot, hiszen e műsor tette őt igazán ismertté, és a legfontosabb operáját, a C’est la guerre-t. De a nekrológok csöndes visszafogottságából, az érezhetően kínnal megfogalmazott mondatokból is kiderül, hogy Petrovics nehéz ember volt, abban az értelemben az, ahogy azok Kovács András Nehéz emberek című filmjének hősei.

Kíméletlen magával és másokkal szemben. Kérlelhetetlen kritikus, keményszavú ítész, olyan szerző, akinek kisujjában van az ellenpont, improvizatív készsége fenomenális, szakmai tudása megkérdőjelezhetetlen. Vagyis az elhallgatások is árulkodóak, ahogy az is, hányan hallgatnak róla. Még azok is, akik fel tudták mérni tudását és elismerték tehetségét, szavak, nyilatkozatok nélkül gyászolják. Aki ennek okát keresi, olvasson bele önéletírásába: ez az epés és szellemes írás, melyben úgy burjánzik a nyelv, mint egy Szentkuthy Miklós által írt zeneszerző-életrajzban, kellemetlen lehetett sokaknak. Füstje csípte a magyar zenésztársadalom szemét. Igaz lángja nem nagyon volt: Petrovics ekkor, mikor megjelent, már nem volt akkora zenei hatalmasság, mint majd öt évtizeden át.

Nem tisztem eldönteni, hogy ki a nagyobb szerző, az általa gyalázott Kurtág György és Ligeti György vagy ő: de ízlésem nem Petrovics felé húz. Kétségtelen nem csak hogy nem volt formabontó, kísérletező, megvetette, lenézte a formabontókat, kísérletezőket1. Nagyszerű zongoraversenye, amit Bogányi Gergely előadásban érdemes meghallgatni, konvencionális három tételes darab. Első tétele szonáta formájú, ahogy illik, főtémája erőteljes, a harmadik tétel robosztus zene, már-már egy buffone, egy röhögő bohóc zenéje. Hatalmas alkotó erő, önbizalom sugárzik e műből: az volt az érzésem, amikor először hallottam, hogy Petrovics bizonyítani kívánta vele, hogy lám, ha akar ilyet is tud, a régi mesterekével, Brahmséval, Schumannéval, és Chopinével összemérhető művet.

Pelenkás korban sivalkodó művészeti ág

Petrovics apja szerb volt, jól beszélt szerbül is, a szerb akadémia is tagja közé választotta, az anyja családjában voltak zenészek: nagyapja a nagybecskereki templom kántora volt. A II. világháborúban került a család Magyarországra. Petrovics még a szerb zene hazai apostolával, Vujicsics Tihamérral is összerúgta a port. Farkas Ferenc tanítványa volt, mint Ligeti, mint Vujicsics. Különösen filmzenéit hallgatva lesz világos, ő volt a leghűségesebb, a legodaadóbb tanítvány: neki érezhető a legjobban a művein a tanár hatása. Nem vagy csak alig említik az emlékezők, hogy egyike volt a nagy filmzeneszerzőinknek, hozzá hasonló nagyság ma már nincs is. Csak néhány filmcím: Mit csinált a feleséged 3-tól 5-ig, Dóra jelenti, Pál utcai fiúk, Fekete gyémántok, Új Gilgames, Kísértet Lublón.

A filmet persze azért „pelenkás korban sivalkodó” művészeti ágnak nevezi. Maár Gyulát ő avatta be a kvintkör rejtelmeibe. Szépeket ír róla, aztán mégis odacsap. Szinte érthetetlen, miért. Ráadásul megjegyzése személyeskedő, pökhendi. Ilyen egy lenyűgöző személyiség.
Mert az volt, ha nem is elsősorban, de mindenképpen az. A magyar zene hőse. Hős abban az értelemben, ahogy egy zeneszerző-film hőse az. Kevély. Kemény. Könnyen megjegyezhető alak. A zeneelméletben is kiváló volt, legyűrhetetlen a zeneelméleti vitákban. Zeneszerzőként szép I. vonósnégyesével tűnt fel, e zsengével nyerte meg a liege-i zeneszerző versenyt: kamaradarabjai életművének az operáknál kevésbé ismerté részei, de legalább olyan fontosak. Nem találkoztam vele, pedig voltunk együtt Zsennyén, az Alkotóházban. Csendre intettek az ebédlőben: a párnázott ajtó mögött ő aludt. Halálával, mintha valóságosabb lenne most nekem, mint akkor volt.

Kolozsi László

A kép innen.

• Cimkék:
Petrovics Emil nekrológ zene

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére