Már életében klasszikus volt

Dömdödöm kimondta a kimondhatatlant

A nagy mesemondók soha nem halnak meg. Meséikben tovább élnek akkor is, ha névtelenek maradnak, mint a népmesék, balladák egykori szerzői. Ilyen nagy mesemondó volt Lázár Ervin, kinek történetei már a szerző életében klasszikusnak számítottak, értékei, gondolatai generációk tudatába épültek be, határozták meg gondolkodásmódját. Lázár Ervin korunk egyre kaotikusabbnak tűnő világában mutatta meg azt a rendet, amit csak a Négyszögletű Kerek Erdő lelkes állatai tudtak képviselni.

Az író búcsúztatásáról így írt Szeverényi János, a Magyarországi Evangélikus Egyház egykori esperese, ma missziói lelkésze 2006 decemberében: „A fiatal plébános (a temetésen) jól beszélt, de egy gondolatával semmiképpen nem értettem egyet. Azt mondta, hogy hiába keresünk Lázár Ervin írásai között vallásos tartalmút. Én úgy gondolom, hogy ő csak 'vallásos', az örök forrásból merített értékeket közvetített, hétköznapi evangéliumot mesébe csomagolva.”

Isten és az ufók

Bár Lázár Ervin tételesen soha nem vallott keresztény hitéről, ezt írta naplójában 1984-ben: „A szocializmus kísérlete többek között azért bukott el, mert száműzni akarta az istenhitet. Az emberek közötti megértés csak a hit által érhető el.” Istenbe vetett hitét valószínűleg megalapozták a gyermekkori, családi élmények, majd a nagy múltú székesfehérvári ciszterci gimnáziumban töltött évek is.

A Bogármese színpadon 

Ez az Isten-fogalom olyan alapokat kapott, hogy a múlt század divatos eszméi sem hatottak rá, legyen az materializmus vagy „ufó-hit”: „A felsőbb hatalom, természetesen, csakis az lehet, akit Istennek nevezünk – írta naplójában – Ezt fontos ideírni, mert jól tudom, hogy a ma divatos sci-fi Isten létezését megkérdőjelezi. Bármeddig megyünk vissza – ufó, földönkívüliek –, mindenütt az embert találjuk. A mindenható embert! Pedig tudnunk kellene, hogy a világűrben a Földön kívül nincs élet – nincs Isten által szentesített élet, lelkes élet… Emberi élet csak a Földön van. Jelenleg. Aztán ott lesz, ahova az út vezet.”

A kimondhatatlan nevű Isten

Isten nevét nem lehet kimondani. A kimondhatatlan név tudását évezredeken át hagyományozták át az izraeliták, megőrizve szívükben Isten nevének a helyét. Azután eljött az idő, amikor egy ember kimondhatta Isten nevét. Nem azt a nevet, ahogyan az emberek, a szomszédok vagy éppen a tanítványok hívták: az ács fia, a nazareti, vagy éppen Jézus, rabbi, mester. Isten lényegét nevezte meg a legkedvesebb tanítványa, amikor levelében leírja: Isten szeretet (1Jn 4,8). A szeretet kimondhatatlansága, Isten nevének, lényének (Vagyok, aki vagyok. 2Móz3,14) emberi szavakkal kifejezhetetlen valóságát a XIII. századi Eckhart mestertől, Kierkegaardon keresztül, Balassa Péterig sokan kifejtették.
 
Lázár Ervin Dömdödömje a példázatok egyszerűségével és tömörségével fejezi ki azt az abszurdot, amit a nyelv-, a szó hitelében megingott, Isten létét tapogatva kereső 21. századi ember érez. Hogy a szeretet mára csak kommersz termékké silányult, s ha a valódi, megváltó szeretetről szeretnénk szólni, akkor elakad a szavunk, csak dadogni tudunk. Mint Dömdödöm.
.

Lázár Ervin szeretet-evangéliuma

A szeretet e sajátos evangéliumának tanai is visszatérnek a napló gondolatai között: „A szeretet nem áldozatvállalás, hanem életszükséglet (nélkülözhetetlen az élethez). Fájdalom és öröm, együtt érző cselekedet. Szeretet. Az anyag megmaradásának törvénye szerint ez azt jelenti, hogy valamilyen magasabb rendűvé tudjuk átalakítani a kézzelfoghatót. Kézzel foghatatlanná. Istenhez közelítővé. Aki szeretetben él, megmarad. Aki csak magának él, elveszik. Visszahull az anyagba. Igyekszünk, hogy minél több fény legyen belőlünk. Közelítünk.”

Lázár-mesék bábokkal 

Az életszükségletszerű szeretet, a helyettes áldozatvállalás szép meséje többek között a Szegény Dzsoni és Árnika, ahol nem csak az elátkozott szerelmeseknek kell egymás bőrbe bújva látni a világot, hanem például a nagyon testvéreknek is. A nagyon testvérek tizenketten voltak (mint az apostolok) és nem csak átérezték, hanem valóban megszenvedték egymás fájdalmát, és érezték egymás örömeit is. Ők azonban ebben csak a bajt és a bánatot látták egészen addig, amíg Árnika le nem teremtette őket: „De hiszen a világ legboldogabb emberei lehetnétek – mondta nekik Árnika. – Akármelyikőtök beleesne a folyóba, biztos lehetne benne, hogy a többi tizenegy utánaugrik és kihúzza. Akármelyikőtök eltévedne, bízhatna benne, hogy máris keresik a többiek. Nagy bizalom és szeretet lehetne bennetek.”

A világ közepe Rácpácegres

Lázár Ervin számára nem csak az emberi kapcsolatok, hanem Isten minden teremtménye, de még a tárgyak is lélekkel teljesek, megszenteltek voltak. S ennek a megszentelt világnak a közepén állt Rácpácegres, amely valójában ugyanaz a vidék, ahol Illyés Gyula megkeseredett cselédei és napszámosai vívják a harcot a túlélésért. De amíg a Puszták népe a szociológiai mű pontosságával írja le a rácegresi puszta rideg valóságát, addig Lázár Ervin a Csillagmajor című kötetében a legszentebb helyként mutatja be szülőföldjét. Olyan vidékként, ahol az Úr újra megtestesülhet – hol egy cirkuszi trapézon ülő szőke fiúban, hol egy furcsa idegenben – ahol az angyalok ki-, be járhatnak a kapukon. Az alvilág erői sem ártanak, ha vigyáznak magukra, mert még megpatkolják őket a pusztaiak, mint az ördög lovával is tették.

Rácpácegres csodavilág, amelynek fia a betegség, a sokadik műtét után is a reménység hangján szól búcsúzó naplóbejegyzésében: „Elég rossz állapotban vagyok. Úgy két év óta. Elfogyott az energiatöltetem. Az ember belegondol: lassan hetvenéves, és küszködik, azért, hogy még három évig élhessen (szenvedhessen). Milyen hülyék vagyunk! Panaszkodunk, kapaszkodunk. Ahelyett hogy azt mondanánk: egy nehéz és fáradságos út végére értünk. Hurrá! Ott is várnak bennünket. Hát megjöttél? Örülünk, megöleljük egymást.”

Miklya Luzsányi Mónika 

• Cimkék:
Lázár Ervin mese könyv irodalom

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére