Aki Krisztuson kívül akar valamit, nem tudja, mit akar

Fordítva vette fel ruháit a bohóckodó szent (videóval)

Fülöpöt – aki 1515-ben született – gyermekkorában Pippo Bouno-nak becézték, hatalmas gyermeki fantáziával rendelkezett, barátkozó volt és mindig szívesen vett részt különböző tréfás dolgokban.Domonkos szerzetesek tanították és Savonarola írásait olvasva tanulta meg, hogy az egyházat csak a papok és a hívek életének közös megújításával lehet reformálni.

Mintha a sivatagban élnél

A szülővárosából, Firenzéből 16 évesen került nagybátyjához, a Monte Cassino közeli, San Germanóba, ahol – miközben a nagybátyja a kereskedelem rejtelmeibe próbálta őt beavatni – a bencésekhez járt iskolába, és a kikötő fölött álló hegyi kápolnában próbálgatta a hajdani remete-szerzetesek életmódját megismerni. Egy látomásában Keresztelő Szent János így szólt hozzá: ,,Isten akarata szerint a világba kell menned, Rómában kell élned, de úgy, mintha a sivatagban élnél…” Rómába ment hát, ahol az ágoston rendi szerzeteseknél tanult tovább, illetve a Sapienza egyetem előadásait látogatta. Ekkoriban ismerkedett meg Ignáccal, a jezsuita rend alapítójával is. Közben azonban úgy döntött, hogy abbahagyja az egyetemi tanulmányokat: Szent Tamás Summáját kivéve, eladta az összes könyvét és az értük kapott pénzt szétosztotta a szegények között. Ettől kezdve Fülöp az utcákat járta és apostolkodásnak szentelte a mindennapjait. Szeretett vidám beszélgetéseket kezdeményezni az emberekkel, az utcai kereskedőkkel és a csavargókkal, vagy éppenséggel a művészekkel. Szeretett népies és tréfás szófordulatokat használni.

– Aki Krisztuson kívül akar valamit, nem tudja, mit akar. Aki Krisztuson kívül vágyik valamire, nem tudja, mire vágyik. Aki Krisztuson kívül másvalakiért dolgozik, nem tudja, mit csinál…” – fogalmazódott meg benne a gondolat. Ekkoriban gyakorta volt látható a Szent Sebestyén-katakomba sírjainál. Rómában szentelték pappá harminchat évesen és egy elmélkedő-imádkozó közösség, a San Girolamo della Carità tagja lett. Nem sokkal később már az ő cellájában gyűltek össze délutánonként a közösségi tagjai és Szent Pál műveitől kezdve Szent Ágostonon keresztül Colombini-ig olvasással és elmélkedéssel töltötték az időt.

Felnyomták az inkvizíciónál

Egy idő után azonban, a lelki beszélgetések részt vevői már olyan sokan lettek, hogy Fülöp kis cellája már nem tudta befogadni őket és ezért átköltöztek egy közeli raktárba. Naponta olvasták a szentírást, imádkoztak, elmélkedtek, de az utcán és a kórházakban is apostolkodtak. Vasárnap reggelenként a szentmise előtt úgynevezett oratóriumokat tartottak, körmeneteket és héttemplom-búcsújárásokat rendeztek és ezeken a római kúriai nem egy meghatározó személyisége is részt vett.

Az oratóriumban verseket és énekeket is költöttek. A dalokat azután az utcákon és a templomban énekelték. Palisztrinának köszönhetően, aki maga is e közösség tagja volt, innen indult el az új zenei műfaj, amit oratóriumnak neveznek. A kortársak úgy emlékeznek az oratóriumra – és későbbire is, ahová Fülöp és társai átköltöztek – hogy az Róma vallási életének a központja volt. Talán nem véletlenül nevezték Fülöpöt Róma második apostolának. Persze, némi nehézség azért támadt: Fülöpöt kétszer is feljelentették az inkvizíciónál. Szerencsére, részben megnyerő stílusa eredményeként, felmentették a vádak alól. A pápa, XIII. Gergely, akivel Fülöp baráti kapcsolatot ápolt, 1575-ben hivatalosan is engedélyezte a közösség – immáron az Oratórium Kongregáció – működését.

Fülöp egyébként nem riadt vissza a sajátos módszerektől és stílustól sem, ha az apostolkodásról volt szó. Nem ritkán volt körülötte az utcán is és az oratóriumban is sok vidám, hangos fiatal, akikről ő azt mondta, hogy pajkosságuk és hangosságuk nem zavarja – sőt, ha nem követnek el bűnt, akkor akár még fát is vághatnának a hátán. Néha fordítva vette fel a ruháit, néha csak félig vágta le a szakállát, s arca egyik fele borotvált volt, másik fel pedig szakállas. Római utcáin vidáman vonulva költöztek a régi oratóriumból – hátrahagyva Fülöp öreg macskáját, nehogy elszaporodjanak az egerek – az új helyükre: a menet élén zászlóként vittek egy közönséges lepedőt, és mindegyikük egy-egy használati tárgyat vitt magával, egy széket, egy seprűt, egy tűzgyújtó szerszámot, egy tányért, egy asztalt és így tovább.

Nem kívánta, hogy szentként tiszteljék

Fülöp 1595 tavaszán halt meg. Aznap reggel szentmisét mutatott be, este mosolyogva mondta a társainak: „Most meg kell halnom.” És lefeküdt… A többiek kérdésre így válaszolt: „Nem… nem félek… Isten jó. Majd egy kis elnézéssel lesz az ő ostoba és haszontalan Fülöpjével szemben.”
Már életében szentként tisztelték, de hogy ezt a tiszteletet enyhítse, Fülöp emiatt is sokszor tréfálkozott, bolondozott másokkal. De az is megesett, hogy amikor valaki a tiszteletét kifejezendő letérdelt előtte és megpróbálta megérinteni Fülöp ruháját, az erőteljesen ráütött és elkergette az illetőt.

Az életrajzírói több különös vallási élményét is leírják: például – pünkösdkor a katakombákban – egy tűzgolyóval kapcsolatos élményét is megörökítették, amely a száján keresztül hatolt be a testébe és a szívében állt meg. Fülöp egész teste remegett, miközben a perzselő tűz miatt szétszakította a ruháját a mellén. A szívére tett kezével öklömnyi dudort érzett: ettől kezdve mindig, ha Istenre gondolt, szívdobogását a körülötte lévők is hallották – a halála utáni orvosi vizsgálat jegyzőkönyvében olvasható: a szíve erősen megnagyobbodott, fölötte két bordája eltörött, s kifelé domborodott.

Fülöpöt 1615. május 11-én avatták boldoggá és hét évvel később Loyolai Szent Ignáccal, Xavéri Szent Ferenccel, Avilai Szent Terézzel és Sevillai Szent Izidorral együtt pedig szentté.

Simon F. Nándor 

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére