A Wehrmacht is követett el háborús bűnöket

Új háborús dokumentumok: sokkoló vallomások náci tisztektől

A mítosz, hogy a Wehrmacht, a náci Németország hadserege nem tudott a háborús atrocitásokról, nem volt érintett a holokausztban és tagjai nem követtek el háborús bűnöket, évtizedekig élt a köztudatban a második világháború befejezése után is. Ezt a hiedelmet rombolta le a napokban megjelent könyvében két német kutató. A háborúban a szövetséges csapatok számos alkalommal lehallgatták a fogságba esett német tiszteket, s beszélgetéseiket mágnesszalagra rögzítették.
A német Sönke Nietzel és Harald Welzer most ezeket a felvételeket és azok leiratait kutatva fedezte fel, hogy a tisztek némelyike is részt vett az atrocitásokban, sőt, részletes ismereteik voltak arról, mik történtek a koncentrációs táborokban.

Bemikrofonozták a hadifoglyok celláit

A náci németország lakosságának negyven százaléka, tizennyolcmillió férfi vett részt a háborúban. 1945 tavaszáig viszont körübelül egymillió német katonát ejtettek fogságba a brit és amerikai csapatok. Legtöbbjüket normális körülmények között, foglyok számára kialakított táborokba szállították a háború idejére, de 1939 szeptembere és 1945 októbere között körülbelül tizenháromezer német foglyot költöztettek át a szövetségesek különleges bázisaira, a Londontól északra található Trent Parkba, és a buckinghamshirei Latimer Houseba, és 1942 nyarától jutott belőlük az amerikai Virginia állambeli Fort Huntba is.

A foglyokat nem véletlenül vitték ezekbe a különlegesen felszerelt táborokba. Katonai titkokat akartak kiszedni belőlük, ezért bemikrofonozták celláikat , de olyan informátorokat is beépítettek közéjük, akiknek az volt a szerepük, hogy a fogvatartottak párbeszédeit és beszélgetéseit irányítsák.A történész Nietzel százötvenezer leiratot fedezett fel, amelyek a német katonák közötti párbeszédek alapján készültek, és amelyeket a szakember a pszichológus Welzerrel együtt elemzett ki. Így született meg könyvük, amelynek a Katonák címet adták. A kutatók azt is próbálták kideríteni, miként lehetett normális embereket tökéletes gyilkológépekké átváltoztatni.Íme egyik, a felfedezett párbeszédek közül:

Zotlöterer: Hátbalőttem egy bicikliző franciát.
Weber: Közelről?
Zotlöterer:  Igen.
Weber:  Foglyul akart ejteni?
Zotlöterer: Dehogy. Kellett a bicikli.

A kutatók megállapították, hogy a háború brutalizálja az embereket. Akárkit tesznek ki huzamosabb ideig szélsőséges erőszaknak, elveszíti gátlásait és gyilkossá válik. A katonák ritkán beszéltek a halálról, saját érzelmeikről vagy félelmeikről. 1940 április 30-án a következő beszélgetés zajlott le egy német pilóta és egy felderítésre küldött katona között:

Pohl:  Kénytelen voltam egy poznani vasútállomást bombázni, a lengyelországi háború második napján. Tizenhat bombából nyolc a városra hullott több polgári ház közé. Ez nem tetszett nekem. A harmadik napon már nem érdekelt, a negyediken pedig már szórakoztam rajta. Legjobban az tetszett, hogy reggeli előtt katonákat hajkurásztunk a mezőn, majd gépfegyverrel lövöldöztünk rájuk.
Meyer: De mindig a katonákat vettétek célba?
Pohl:  A civileket is. Az utcákon járkáló embereket támadtuk meg. Hármas kötelékben repültünk és lövöldöztünk. Láttuk, amint lovakat repítünk a levegőbe.
Meyer:  Ez utálatos dolog a lovakkal...
Pohl:  A halott lovakért bánkódtam, az emberek miatt egyáltalán nem.

Amint Nietzel és Welzer megállapította: „az áldozat az a célpont, amibe azért lősz, hogy megsemmisítsd, legyen szó egy csónakról, egy épületről, egy vonatról, egy biciklisről, vagy egy babakocsit toló asszonyról. A katonákak ritkán van lelkiismeretfurdalásuk tetteik miatt, és alig tanusítanak együttérzést áldozataik iránt. Empatikus értelemben az áldozat nem jelenik meg elmondásaikban.”

Kegyetlen történetek

1944 októberében Eberhard Kehrle rádióforgalmazó és az SS-gyalogos Franz Kneipp a következőképpen beszélgettek partizánokról:

Kehrle: Mikor a Kaukázusban egyikünket megölték, nem vártuk, hogy a hadnagy mondja meg, mit kell tennünk. Elővettük pisztolyainkat és sorra lelőttük a nőket, a gyermekeket, mindenkit.
Kneipp:  Partizánok egy csoportja megtámadt egy betegeket szállító konvojt és megöltek mindenkit. Fél órán belül elcsíptük őket Novgorod mellett. Belelöktük őket egy gödörbe, betemettük homokkal, majd mindenikünk beléjük eresztett néhány tárat a gépfegyveréből.
Kehrle:  Ejj, lassan kellett volna megölni őket, nem lelőni.

Egy másik történet Lengyelországból, bizonyos Wallustól: „Varsóban a csapataink felsorakoztak a bordélyház előtt. Az első szoba megtelt, ezért a többi katona kint várakozott. Mindegyik nőre tizennégy-tizenöt férfi jutott óránként. Kétnaponta cserélték az asszonyokat."

Egy másik náci katona, Müller így emékezett vissza ukrajnai és oroszországi élményeire: „Gyönyörű lányok építették az utakat. Az utcáról szedtük össze, beráncigáltuk a kamionokba, megerőszakoltuk, majd kidobtuk őket. Anyám, hogy szitkozódtak!"

Bizonyos Reimbold azt mesélte el, amikor egy börtöntáborban nyolcadmagával egy fiatal, frankfurti hadnagy oroszországi élményeit osztotta meg: „Elfogtam egy kémkedő nőt. Először a melleit ütöttem egy fadarabbal, majd a szuronyomal vertem meg. Végül megerőszakoltam, majd kidobtam és lelőttem. Még élve feküdt az udvaron, amikor gránátokkal kezdtük dobálni, s amikor azok a közelébe gurultak, elkezdett ordítani." „Nos, nyolcan ültünk ott német tisztek, s a hadnagy történetén rögtön elkezdtek röhögni. Nem bírtam tovább, felemelkedtem, s azt mondtam nekik, uraim, ez már több a soknál!” – fűzte hozzá Reimbold.

– Mint kiderült, a német katonák nagyon is tisztában voltak a zsidók kivégzéseivel, sokkal többet tudtak ezekről a dolgokról, mint eddig hittük – fedte fel Neitzel és Welzer. A lehallgatások leiratai pontos információkat tartalmaznak a kivégzésekről, a tömegek lelövéséről, és külön, erre a célra kialakított kamionokban történt elgázosításáról, majd pedig a holttestek exhumálásáról és elégetéséről az 1005-ös Művelet keretében, amikor az SS vezetői azt hitték, ilyen módon eltüntethetik a holokauszt nyomait.

Nagyon kevés katona ismeri be, hogy közvetlenül részt vett a tisztogatásokban. Legtöbben arról beszélnek, amit láttak vagy hallottak. Az elbeszéléseik rendkívül részletesek és pontosabbak azokhoz a rekonstruált történetekhez képest, amiket nyomozók később, különféle ankétok alkalmával összeállítottak.

Sorban álltak, hogy kivégezzék őket

1945 áprilisában Walter Brüns vezérőrnagy leírta, miként bántak el zsidókkal az ő jelenlétében. „Az árkok huszonnégy méter hosszúak, három méter szélesek voltak. Az áldozatok úgy kellett elhelyezkedjenek, mint a szardíniák a konzervdobozban. Fölöttük hat mesterlövész helyezkedett el, akik tarkón lőtték őket. Amikor odaérkeztem, már tele volt a gödör, s azok, akik nem haltak meg rögtön, fel kellett kapaszkodjanak a holttesteken, hogy ismét lelőjék őket. Másfél kilométeres sor kígyózott a vesztőhely irányába azon a vasárnap reggelen. Sorban álltak az emberek, hogy kivégezzék őket, de csak akkor látták, mi történik, amikor közelebb értek. Ahogy közeledtek, át kellett adniuk ékszereiket és csomagjaikat. Még közelebb érve levetkőztették őket, alsóneműben kellett várakozniuk. Csak két év alatti gyermekek és asszonyokat öltek meg."

A náci felsőbbrendűségi eszmék hamar átvették az 1935-ös, nürnbergi rasszista törvény előtti időkben kialakult társadalmi normák helyét. A német lakosság egy százalékát sem kitevő zsidóság szisztematikus üldözése azért volt lehetséges, mert az emberek nem tartották barbarizmusnak azt, ami a zsidókkal történt –  magyarázta el a két német kutató.

És hogy mindez miért alakult ki? Nietzel és Welzer szerint azért, mert a zsidókat már nem tartották a német társadalom részének.

Hargitai Mátyás

• Cimkék:
nácik háborús bűnök holocaust kíméletlenség raszizmus

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére