Népszavazás háborús időszak után

Dél-Szudán: keresztény afrikai ország születik

Negyvennégy éve vár a pillanatra minden dél-szudáni: vasárnap kezdetét vette az egy hétig tartó népszavazás az országrész jövőjéről. Igazi örömünnep ez a folyamatos polgárháborúban felnőtt lakosságnak, hiszen minden nyugati lesajnáló megjegyzés, minden baljós jel és logisztikai bonyodalom ellenére napra pontosan az öt éve kitűzött időpontban járulhatnak az urnákhoz. Márpedig Afrikában ez nagy szó.

A vissza nem térő alkalmat a dél-szudániak bizonyosan nem fogják elszalasztani, csoda lenne, ha az elszakadást támogató szavazatok aránya 95 százalék alá kerülne. Semmi meglepő nincs ebben, a két országrész egészen egyszerűen nem tartozik össze. Az európai gyarmatosító politika egyik jellegzetességének legszebb példájaként a britek egységes országot próbáltak gyúrni két minden tekintetben különböző területből. Míg Észak arab és muszlim, addig Dél fekete-afrikai és keresztény – csoda, hogy a függetlenség óta polgárháborút vív egymással a két Szudán?

A kétmillió áldozatot követelő öldöklés mindössze hat éve fejeződött be, ekkor nemzetközi nyomásra a két fél – Omar Bashir szudáni elnök és a dél-szudáni gerillahadsereg vezetője, John Garang – hosszas tárgyalások után átfogó békeegyezményt írt alá. Ennek értelmében a két országrész mind az olajbevételeket, mind a hatalmat megosztotta (noha Omar Bashir elnök maradhatott), a megállapodás ráadásul azt is leszögezte, hogy egy hat éves átmeneti időszak után Dél-Szudán rendelkezhet saját sorsáról egy népszavazás keretében.

Az utóbbi hat év közel sem volt feszültségmentes. Elszórtan ugyan, de folytatódtak az összecsapások, nem sokkal a békekötés után rejtélyes körülmények között lezuhant John Garang helikoptere, a nyugat-szudáni darfúri konfliktus pedig remek lehetőséget teremtett a két fél számára egy helyettesítő háború megvívására – az északi khartúmi kormányzat által pénzelt, arab nomád janjaweed milícia népirtására válaszul több déli gerillabanda is bekapcsolódott a máig tartó, a régióban ritkaságszámba menő legelők használata körül kialakult konfliktusba. (A harcok súlyosságát jelzi, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság fennállása óta először adott ki nemzetközi elfogatóparancsot népirtás vádjával egy hatalmon lévő elnök, nevezetesen Omar Bashir ellen.)

A nemzetközi figyelem csupán a tavalyi év vége felé került át Darfúr problémájáról Dél-Szudán történelmi lehetőségére, onnantól kezdve azonban mind több szempár szegeződött a népszavazás kérdésére. Barack Obama-tól kezdve George Clooney-n át minden lehetséges (nyugaton is elfogadott) fontos ember Szudánba zarándokolt, hogy közvetítésével támogassa az esemény zavartalan lebonyolítását.

Egészen az utolsó hetekig ugyanis az sem volt biztos, hogy időben megtarthatják a referendumot: a logisztikai hiányosságok mellett Omar Bashir elnök esetleges ellenséges fellépése is félelemmel tölthette el az érintetteket. A szudáni elnök azonban a múlt héten Jubában (a dél-szudáni fővárosban) tett látogatása során újfent, sokadszor is hitet tett az eredmények elfogadása mellett.

Abyei még okozhat gondot

Bashir könnyű szívvel teheti ezt, hiszen egyet már sikerült elérnie: a két országrész határterületén fekvő, az olaj (és leginkább a területen átfutó vezetékek) miatt jelentős Abyei tartomány hovatartozásáról szóló másik népszavazást egyelőre nem tartják meg, hiába rendelkezik erről is világosan a 2005-ös megállapodás. A halasztás oka világos: a partnerek nem tudtak megállapodni abban, hogy kik jogosultak szavazni a terület jövőjéről.

Kizárólag az állandó lakosok, azaz a Dél-Szudánhoz húzó dinkák, vagy pedig az év bizonyos hónapjait Abyei-ben töltő, az északi kormányzathoz kötődő arab nomád misseriya törzs tagjai is? A referendum kimenetele szempontjából egyáltalán nem mindegy. Márpedig amíg erről nem születik döntés, nem állhat fel a helyi választási bizottság, nem készülhet el a választói névjegyzék, az azokon szereplők pedig nem regisztrálhatják magukat a népszavazásra.

A nulláról országot építeni

Dél-Szudán a választói regisztráción már hetekkel ezelőtt túljutott: az ügy rendkívüli fontosságát jelzi, hogy a szavazóképes lakosság 96 százaléka jelezte részvételi szándékát. Ha igazak a nyilatkozatok, miszerint „senki nem ismer olyan dél-szudánit, aki az egységre szavazna”, a népszavazás végeredménye valóban elsöprő lesz. A kijózanodás azonban várhatóan gyorsan érkezik majd, a választási eufória eltűnésével párhuzamosan erősödnek majd fel a megoldásra váró dél-szudáni problémák.

Csak hogy érzékeljük az ellentmondásokat: Juba a világ egyik legdrágább városa (a fokozott nemzetközi jelenlétnek köszönhetően), ennek ellenére mindössze 150 kilométernyi aszfaltozott útja van az egész országnak. A lakosság 83 százaléka vidéki falvakban, bármiféle egészségügyi ellátás nélkül tengeti mindennapjait, cserébe viszont lényegében minden háztartásban akad legalább egy, a polgárháború idejéből megmaradt gépfegyver.

Az általános biztonsági és gazdasági helyzetet súlyosbítja, hogy az utóbbi három hónap során majd’ százezer dél-szudáni tért haza a fejlettebb északi területekről, hogy otthon szavazhasson. Ezzel a tömeggel is meg kell birkóznia az új vezetésnek, hiszen jelenleg minden talpalatnyi szabad helyet, többek között a jubai kikötő parkját is elfoglalják az újonnan érkezettek. Ami a gazdaságot illeti, az állami bevételek 98 százaléka az olajból származik, ezen az egyoldalú függőségen is sürgősen változtatni kell, hiszen jelenleg teljes mértékben a külső környezettől (a kőolaj világpiaci árától) függ Dél-Szudán.

A hadsereget is meg kell reformálni, hogy a szedett-vedett milíciából végre ütőképes nemzeti hadsereg váljon. Ennek első lépéseként békét kellene kötni a területen garázdálkodó kisebb fegyveres alakulatokkal – naponta csapnak ugyanis össze a hadsereggel, ez hosszabb távon könnyen az ország destabilizációjához vezethet. Salva Kiir, a John Garang helyét átvevő dél-szudáni elnök legfontosabb feladata azonban kétségkívül a dél-szudáni nemzeti identitás megteremtése lesz.

Máig kétséges, hogy az etnikailag heterogén dél-szudániakat összeköti-e más, mint az északiak ellen érzett közös gyűlölet. Amennyiben nem – és ezen nem változtatnak sürgősen –, könnyen darabjaira hullhat az ország. Ennek elkerülésére tehát szükség lenne például egy új hivatalos nyelvre (az arab helyett) és egy új országnévre. Dél-Szudán és Új Szudán logikus választás lenne – bár a „Szudán” brandtől inkább szabadulni kéne –, emellett a Nílusi Köztársaság is felmerült, noha Egyiptom ezt valószínűleg nem nézné jó szemmel.

A néhány hónapja egy Megasztár-szerű televíziós vetélkedőben kiválasztott dél-szudáni himnusz mindenesetre az új entitásra Kush-ként hivatkozik. A Kush-királyságot Krisztus születése előtt egy évezreddel alapították, emellett a Bibliában is megjelenik (Kush Noé egyik, Észak-Afrikába szakadt unokája), így ez az országnév tökéletesen alkalmas lenne a dél-szudáni nemzeti büszkeség kifejezésére.

Önkéntes elszigetelődés?

Észak-Szudán még sokkal elkeserítőbb helyzetben van, mint déli társa. A népszavazás Omar Bashir személyes kudarca: az egységet akár erőszakkal is fenntartani kívánó politikája dugába dőlt, így végleg úgy vonul majd be a történelemkönyvekbe, mint aki elvesztette a fél országát. A területi veszteség mellett le kell mondania a déli országrész alatt húzódó olajkincsekről is, az eddigi bevételek kiesése így arra késztetheti az elnököt, hogy újragondolja politikáját.

Noha ez valószínűleg még nem kiforrott terv, legutóbbi nyilatkozatai alapján Bashir egy központosított és homogenizált társadalmi-politikai berendezkedésben gondolkozik: az egész országra kiterjesztené az iszlám törvénykezést (a saríát), emellett még szigorúbban üldözné nem csak a vallási, de az etnikai és politikai kisebbségeket is. Mintha a kilencvenes évek jönnének vissza ezzel, amikor Osama Bin Laden lakhelyeként Szudán nemzetközileg totálisan elszigetelve élte egy iszlamista állam mindennapjait.

Törékeny béke

Sokan sokféle indokkal támasztják alá, miért fog előbb-utóbb újabb véres polgárháborúba bonyolódni Észak- és Dél-Szudán. És noha valóban, rengeteg ellentét nehezíti a kooperációt, legalább annyi indokot fel lehet sorolni a békés egymás mellett élésre. Az olajbevételek realizálásához például szükséges az együttműködés: a kincs délen van, a piacokra azonban egyelőre csak az északi területeken átvezető vezetékeken keresztül, Port Sudan kikötőjéből juthat.

Hasonlóképpen, az államadósság problémája is közös gondolkodásra ösztönözheti a partnereket. Ugyan a felvett kölcsönök nagy részét északon költötték el, várhatóan a déli országrész átvállalja annak egy részét – egyrészt politikai gesztusként, másrészt új államként jelentős adósságelengedésben reménykedve. A közös határ ügyében is az együttműködés a kifizetődő mindkét félnek.

Omar Bashir az utóbbi néhány hónapban többször megszellőztette azon ötletét, hogy a népszavazás sikeressége esetén az északon maradó dél-szudániakat egyszerűen kiutasítja az országból, Dél-Szudán azonban erre várhatóan megtiltaná az arab nomádok belépését a déli legelőkre, ami komolyan megingatná Omar Bashir pozícióit Khartúmban. A patthelyzet tehát itt is inkább a kooperáció irányába mutat. Ha mégis eszkalálódna a jelenlegi elszórt erőszak, az várhatóan a vitatott státuszú Abyei környékén történne. A két egymással szembenálló törzs (a dinkák és a misseriyák) már össze is csaptak, 40-50 halottat hagyva maguk után.

A törzsi harcok azonban akkor válnának igazán fatálissá, ha a területet elvileg közösen felügyelő két hadsereg nagy számban a régióban állomásozó erői is beavatkoznának. Noha az ENSZ igyekszik mozgósítani szudáni misszióját (Darfúrban teljesít szolgálatot a 15 ezer fős UNAMID), hosszas tanakodások – és Omar Bashir fenyegetőzései – után a világszervezet végül elállt attól, hogy újabb csapatokat telepítsen a térségbe. Néhány héten belül kiderül, jó döntés volt-e ez.

Tóth Miklós

• Cimkék:
szudán választás népírtás afrika kereszténység dél-szudán bashir polgárháború arab nomád darfur

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére