Négy lépéssel a kárhozatba

Kifejezetten bírom, mikor a kormány bemos a Valutaalapnak. Most például, hogy az IMF a kötelező magánnyugdíjpénztári rendszer felszámolását „államosításnak” nevezi, Matolcsy vágott vissza azzal, hogy szerényíthet a világszervezet kissé, mert veszti a hitelességét elfele – hisz a 2010. évi költségvetés készítésének idején nem hívta fel a figyelmet arra, hogy a költségvetés hamis.

Persze ez kicsit olyan, mint egy kivénhedt utcanőre azt mondani, hogy most vesztette el az ártatlanságát. És ha csak ennyi baj lenne az IMF-fel, még kedvesek is lehetnénk vele. Úgyhogy nézzük csak, mi ez is az izé és mit akar.

Az előző kormánytól a reformnak nevezett megszorító intézkedések (értsd: pusztítóhadjárat) közben azt kívánta a Drága Alap, hogy szűkítse határozottabban a szociális és jóléti programokat. Kedves, nem? Amikor még a kormányváltás előtt tárgyalgatott Orbán az IMF-fel, a valutaalap küldöttsége közölte: a fogyasztási és vagyonadót növelni kell, a szociális kiadásokat szigorítani, és folytatni az „egészségügyi reformot”. (Tetszenek emlékezni: azt, ami abból állt, hogy milliárdokat vontak ki a szocik az összeomló egészségügyből, és kórházakat adtak el a haverjaiknak.)

Az elmúlt évtizedekben amerikai székhelyű pénzügyi és gazdasági intézmények elképesztő hatalomra tettek szert. Nyugodtan felejtsünk el azonban az összeesküvést, ami a nemzetek felszámolására, s végül a földgolyó elpusztítására irányul. Mindez nem cél, csak lehetséges következmény. Ilyen a rendszer: rossz. Nem hinném, hogy a pénzvilág urai negatív érzelmeket táplálnak a lokális értékek vagy a „fejlődő” országokban napi tíz órát dolgoztatott gyermekek iránt; csak nem motiváltak abban, hogy ilyesmivel törődjenek. A céljuk más: mind több „money” szerzése és koncentrálása. S közben természetes szövetségesként találnak egymásra azok, akik megfelelő potenciállal rendelkeznek. Így köttetnek a legendás „paktumok” – vagyis diszkrét megállapodások – az üzleti és a politikai élet szereplői között.

A jelenlegi világgazdasági szisztéma velejárója a növekedési kényszer, amit a profitéhség vált ki. Gazdasági növekedés, gazdasági növekedés, gazdasági növekedés! Alig páran gondolnak bele, hogy ez mit jelent valójában. Azt, hogy a többletprofit új befektetési lehetőségeket követel, amihez új erőforrások és új piacok kellenek, minél gyorsabban, mert a pénz nem a párnacihába való. Mindez az erőforrások kizsákmányolásához, kevesek gazdagodásához és sokak elszegényedéséhez vezet.

Nem vagyok komcsi, de ez van.

Na most, mit is csinál az IMF? Bár szabályzata tiltja, rendszeresen ad hitelt egyes országoknak annak érdekében, hogy politikájukra befolyást gyakorolhasson. Walden Bello, a University of the Philippines professzorának több tanulmánya szerint  a Valutaalap, a Világbank és a WTO diktátumai élelmiszerválságot idéztek elő Mexikótól a Fülöp-szigeteken át Afrikáig. Az általa említett országokban a „szerkezetváltás” eredményeként csökkent a beruházások, a szociális költségek, a fogyasztás és a termelés szintje, viszont növekedett a munkanélküliség. Afrika jövedelme huszonhárom százalékot esett vissza csökkent az IMF tevékenysége miatt.

Az IMF gyönyörűen bírja hangoztatni az emberi jogok védelmét, a szegényekért érzett felelősséget és a terrorizmus elleni küzdelmet, miközben hozzájárul véres katonai rezsimek működéséhez, közvetlenül támogatva emberiségellenes bűnöket. Chile, Brazília, Nicaragua, Zaire és Románia is kitűnő példa erre. Az IMF a 70-es évektől a Ceausescu-rezsimet segítette; a Világbank munkatársai 1982-ben úgy méltatták a román kormányt, mint amely „a román népet a haladás útján vezeti”.Hát, ez a haladás sajátos értelmezése. Az ok egyszerű: ekkor épp Románia volt a Világbank egyik legnagyobb hitelfelvevője 2,4 milliárd dollárral.

Chilében a tömeggyilkos Pinochet-diktatúra tekintélyes támogatást kapott az IMF-fel együttműködő Világbanktól, miután megbuktatta a baloldali Allende-kormányt (amely azelőtt sikertelenül folyamodott kölcsönért). Ruanda 1973-ban kapta első IMF-hitelét mezőgazdasági és állattenyésztési projektjeihez. A pénzt a hutu kormány arra használta, hogy a kisebbségben élő tutszi és hima törzsektől területeket foglaljon el. A végeredmény etnikai konfliktus, polgárháború és iszonyatos népirtás lett.

Egy Nobel-díjas közgazdász, Joseph Stiglitz, a Világbank igazgatótanácsának egykori tagja már kilenc évvel ezelőtt kifejtette a brit Observernek, hogy minden kormánynak ugyanazt a négylépéses programot írja elő a Világbank és az IMF. Ő ezt úgy nevezte: négy lépés a kárhozatba. Az első a privatizáció, vagyis a közjavak – külföldi – magánkezekbe juttatása. Ez minálunk nagyjából megvolt; máma már, remélhetőleg, nem gyorsul tovább. A második a tőkepiac liberalizálása, ami biztosítja a befektetések ki- és beáramlását. A külföldi tőke pénz- és ingatlanspekuláció céljából jön be, ám a baj legkisebb jelére elillan, így a tartalékok napok alatt kimerülnek. Ilyenkor a spekulánsok visszacsábítása érdekében az IMF megemelteti a kamatlábakat harminc, ötven vagy akár nyolcvan százalékra. A magasabb kamatlábak pedig mit is csinálnak? Leszállítják a tulajdon értékét, károsan hatnak a termelésre, és kész a válság.

Ismerős?

E ponton az IMF rendszerint a harmadik lépésre ösztönzi a csapdába került országot. Ez a „piaci árrendszer bevezetése,” ami az élelmiszerek, a víz és a lakossági gázárak emelését eredményezi. (Ki látott már ilyet?)  Amikor pedig az ország padlóra kerül, rendszerint kitörnek a zendülések; ezek Stiglitz szerint békés demonstrációk, amiket golyókkal, tankokkal és könnygázzal oszlatnak szét. Ez történt 1998-ban Indonéziában, 2000-ben Bolíviában, 2001-ben Ecuadorban. Hozzátehetjük, 2006-ban Magyarországon is. A ribillió gyakran újabb tőkemenekülést, államcsődöt okoz. Ilyenkor már bagóért megszerezhető a megmaradt vagyon. A negyedik lépés következik: a szabad kereskedelem bevezetése, ami azt jelenti, hogy kizárólag a WTO és a Világbank szabályai szerint szabad kereskedni. Az Európai Unióban ez történik, amit többek közt a lisszaboni szerződés is biztosít.

Szerintem Stiglitznek nagyjából igaza van. És ha igaza van, akkor a mostani kormánynak ölég határozottan védeni kell a magyar érdekeket. Ha pedig az európai rendszer rossz, akkor soros elnökként segíteni kell, hogy jobb legyen. Ez nyilván elsőrangú stratégiai érzéket, elkötelezettséget és bátorságot igényel – úgyhogy aggódom kissé. Mindazáltal nincs alternatíva. Másként minden nemzeti szólam üres, hamis, értelmetlen marad. És Isten nevét is fölösleges alkotmányba foglalni, ha nem fordulunk le a kárhozatba vezető útról.
 

Balavány György

Balavány György összes blogbejegyzése

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére