Közmunka: így kell megalázni a kiszolgáltatottakat

Azt már megírtuk, mennyire nem lehet kijönni a döntéshozók által megítélt bruttó (adóköteles) ötvenhétezer forintból a közmunkásoknak. Választásuk nemigen lesz: ha nem hajlandók ennyiért közmunkálkodni, akkor sem álláskeresési járadékra, sem segélyre nem jogosultak. Summa: muszáj elvállalniuk a munkát. Erre mondják, hogy kényszermunka. (Munkaszolgálatos nagyapám legalább enni kapott naponta kétszer, de ötvenhétezerből lehet, hogy nem jön ki az sem.)

Minderről nem kérdeztek meg senkit a döntéshozók, mert minek kérdezősködjenek, ha egyszer ők a döntéshozók. Micsoda? Nemzeti konzultáció? Oké, volt szó ilyesmiről, de az élet, ugye... Tessék? Új alkotmány, melyben minden hatalom forrása a nép? Khm. Tiltakoznak a szakszervezetek?  Azok biztosan komcsik.

De van itt egy érdekes paradoxon: az anyagiak nem csupán anyagiak. Amennyiben az anyagi világ jel, amely a mögöttes láthatatlanról szól, ugyanígy anyagiakkal (pl. pénzzel)  kifejezünk immateriális dolgokat is. Például azt, hogy mennyire becsüljük az embert, akinek napi nyolc óra munkáért ötvenhétezer forint munkabért állapítunk meg. S hogy mennyire becsüljük a munkát, amiért  elegendőnek tartunk bruttó ötvenhétezret.

Az árokparton egész nap füvet nyírni, kutyaszart szedegetni, gátat építeni, parlagfüvet kaszálni nyilván nem túl lélekemelő. Mindazáltal ezekre a tevékenységekre szükség van. Ha nem is akarunk cserélni velük, legalább tisztelni kellene az embereket, akik mindezt elvégzik. (Ne feledjük, manapság bármelyikünkből lehet közmunkás.)

S akkor itt jön a két dialektikus-materialista kérdés, hogy ugye miből, és hogy mihez képest. Az államháztartás lyukas bödön; úgy szétszívattuk az IMF-et, hogy százmilliárdokat perkálunk neki; az önkormányzatok nemhogy a közmunkásokat, de a tankönyveket sem tudják kifizetni,  és egyébként is, diplomás tanáremberek keresnek százhúszezret – akkor meg miről beszélünk?

Hát éppen erről.

Az egészet meg kéne fordítani. Ne keressen senki, aki dolgozik, kevesebbet, mint amiből tisztességgel eltarthatja magát és a családját, főleg olyan országban, ahol még mindig vannak másfélmilliós állami fizetések, ahol havercégeknek és kamutanácsadóknak százmilliós nagyságrendű pénzt fizetnek az adónkból. És ne legyen a minimálbér kevesebb százötvenezer forintnál, mert nem csupán összegekről, hanem emberekről beszélünk, akik a munkájukból szeretnék a mai árak mellett is fenntartani önmagukat és a rájuk bízottakat.

Mivelhogy: méltó a munkás a maga bérére (Lk.10,7.)

És akkor lesz fogyasztás egyébként, meg növekedés, ha mindenképp muszáj. De az már egy másik történet. 

Balavány György 

Balavány György összes blogbejegyzése

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére