Eichmann és Jézus: két jeruzsálemi per

A zsidók kiirtása az egyik legnagyobb bűntett az emberiség történetében.
(Adolf Eichmann)

Az ördög létezésében többen hisznek, mint Istenében. A világot ugyanis többnyire rossznak érzi az ember, Istent pedig mégiscsak jónak, aki tehát nincs. Ám mikor a miatyánk ötödik kérését tanítja – ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól –, Jézus ezzel két megrendítő dolgot állít. Először, hogy van Isten, aki kísértésbe vihet; aztán, hogy a gonosztól ugyanő megszabadíthat.

Máig kérdéses, hogyan oldható fel ez az ellentmondás. Javasolnék egy választ: sehogy.

Az eredeti kereszténység, Tertullianus-szal szólva, abszurd; némi természettudományos ismeret a vízen járásról szóló bibliai beszámolót is kétségessé teszi, és akkor még nem szóltunk a szűztől születésről, a feltámadásról, sőt a teremtésről. De nemcsak a csodák, hanem a Biblia metafizikai és etikai kijelentései is illogikusak.

A tudományosan megalapozható kereszténység csupán agyszülemény. Érveink istene logikai konstrukció; nem ő teremtett minket, hanem mi őt. A vitákban megvédhetjük, de ha az elmúlás feloldhatatlan anomáliájával kerülünk szembe, gyorsan kifogyunk majd az érvekből – s akkor az általunk teremtett isten nem tud minket megvédeni.

Az ész irtózik az ellentmondásoktól. Képtelen létrehozni paradox rendszert, hogy önmagát kioltva higygyen benne. Tertullianusnál maradva: az istenbizonyíték épp az Isten bizonyíthatatlansága. A hit tartalma a lehetetlen, amely létezik. A Biblia nem bizonyítja az Istent, csak beszél a cselekedeteiről, a hívő pedig mindezt elhiszi. De miért? Mert szembesült az abszurdum valóságával. A lehetetlen létezik, s mikor bebizonyítja magát, úgy hull előtte porba az értelem, ahogy Pál zuhant le lováról a damaszkuszi úton. Van ebben valami a halálból, de a születésből is. Az ember meghallja és felismeri Isten hangját; s attól kezdve dialógust folytat vele. Ezt nevezi a Biblia imádkozásnak.

Keleten minden létező isteni lényegű. Ám a zsidó–keresztény hagyomány szerint Isten lényege önmagában van, és ott is marad; a világot nem magából sugározta ki, hanem a semmiből teremtette, ezért a teremtmények nem azonos lényegűek ővele. Isten a legteljesebb értelemben jó; a teremtményekben csak annyi a jóság, amennyi a vele való kapcsolatukból származik.

Lucifer azt mondja Madách Tragédiájában: „nem adhatok mást, csak mi lényegem”. Ez nem igazi gonoszság, mert más gonosznak és megint más kártékonynak lenni. A farkas, amely elragadja a bárányokat, kártékony, de nem gonosz; nem adhat mást, csak mi lényege. A bibliai gonosz viszont nem akarja Istent, csak önmagát. Ez az ősgonoszság. A teremtményi lét racionalitása maga a Teremtővel folytatott, logika feletti dialógus; az, amit Martin Buber én–te viszonynak nevez. Buber azt állítja, az én nem is létezik önmagában.

Az irracionális és rosszakaratú én, aki van és nem létezik: a sátán.

A gonoszság tudja, hogy a gonosztett csúszda a pokolba, mégis megteszi. Ez az esztelenség mindig ott van a bűnben. „Ha eszel a fáról, meghalsz” – mondja Isten Ádámnak, ám a kígyó odasúgja: „dehogy halsz meg”. Ádám evett és meghalt. Az értelmes élet emlékké vált számára: ez az ember tragédiája.

Tudod, apám, hogy bolondság volt egy kígyónak hinni a Teremtő helyett? Persze hogy tudod. Mind tudjuk, megtesszük mégis számtalanszor.

Jézus így foglalta össze Isten törvényét: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, lelkedből és erődből, valamint szeresd felebarátodat, mint magadat.” A gonosz törvénye azt parancsolja, hogy gyűlöljük Istent és az embert. A gonosz meg akarja ölni az Istent, meg akarja ölni az embert. Az élet ellen tör. Társadalmat, közösséget, családot pusztít, meghasonlást támaszt. Szembefordítja egymással a sejteket, így okoz szenvedést, betegséget és halált. Persze, hogy szeretnénk szabadulni a gonosztól.

Hamvas szerint a kultúra ördögűzés. Hát, legfeljebb az indítékát, de nem az eredményét tekintve. Igaz, hogy a civilizáció szüntelenül küzd a gonosz ellen, de anélkül, hogy valaha ártott volna neki. A muszlimok évente megkövezik a gonoszt – az aktus ismétlése egyben a legutóbbi kudarc beismerése is. Mikor lenyílt a pokol csapóajtaja Szaddám Huszein alatt, az amerikai elnök azt mondta: egy kicsit jobb lett a világ. Ez nem politikai, hanem metafizikai természetű tévedés volt. A világ nem lett jobb Hitler vagy Sztálin halálától sem, de a nürnbergi pertől sem.

Százmilliók szívében máig ég a vágy, hogy holtan lássák Oszama bin Ladent, akiről nem is tudják, él-e még; élete vagy halála nem okoz lényeges változást. Ha a világ öszszes zsarnokát felakasztjuk, sem szabadulunk meg a gonosztól. Másodpercek alatt kerülnek elő új gyilkosok és zsarnokok, talán épp a bírák közül. A nácik ideológusai a zsidókban látták a gonoszt, ezért tőlük akartak megszabadulni. A ruandai hutuk – a gyilkolás kollektív delíriumában – a tuszikban látták a gonoszt, és bozótvágó késeikkel százezerszám vágták le őket, mint a juhokat.

Óvakodunk attól, hogy meg kelljen értenünk a roszszat, s ha mégis szembekerülünk valakivel, aki – szerintünk – erőteljesen képviseli azt, eltesszük láb alól, hogy jobb legyen a világ. Vagy csak össze akarjuk törni a tükröt?

„Filozófiai hagyományunk lényegéből fakad, hogy nem vagyunk képesek felfogni a radikális rosszat; így hát valójában nincs mire támaszkodnunk, ha meg akarunk érteni egy jelenséget, amelynek lenyűgöző valóságával pedig nap nap után szembesülünk, s amely a megítélés minden általunk ismert normáját semmissé teszi” – mondta a XX. század fontos morálfilozófusa, Hannah Arendt, miután 1961-ben végigülte Adolf Eichmann jeruzsálemi perét. Eichmann volt az európai zsidók kiirtásának egyik irányítója, 1960-ban argentínai háza elől rabolták el a nácivadászok. Éppen virágot vitt a felesége születésnapjára; a csokor kipottyant a kezéből, ott maradt a járdán.

Arendt észrevette, hogy a bírák a perben nem annyira büntetőjogi, mint inkább metafizikai kérdésekkel foglalkoznak: igyekeznek bizonyítani, hogy Eichmann különlegesen gonosz, sőt morális értelemben nem létezik. Kezdettől tudták, mit akarnak vele tenni, de előbb tisztázniuk kellett, hogy minek tekintik. Ha Eichmann nem démon, csak egy emberi lény, az igen kedvezőtlen bizonyítvány az emberiségre, így a bírákra nézve is. Eichmann-nak – véli Arendt – azért kell meghalnia, mert azok után, amit tett, nem kötelezhető az emberiség, hogy egy bolygón éljen vele. Csinos női gondolat, praktikum nélkül. Nem válaszolja meg a legfontosabb kérdést: Eichmann azért rossz, amit elkövetett? Nem, az arisztoteliánus Arendt tudta: a jellemből fakadnak a cselekedetek. De hogyan lett Eichmann ennyire rossz? Mutáció? Nem adhat mást, csak mi lényege? Ez esetben igazságtalanság felakasztani. Arendt maga is megállapítja, hogy ha a vádlott nem normális, bolondokházában a helye. Nem teszi hozzá: ha normális, az a normalitásról vallott nézeteinket írja felül.

A vádlott Kantot idézi: „élj úgy, hogy akaratod vezérlő elve egyúttal általános erkölcsi elv is lehessen”. Ez felháborítja az egyik bírót. Hogyan veheti a szájára Kantot egy Eichmann? Arendt azonban emlékeztet rá, hogy a kategorikus imperativus a harmadik birodalomban így szólt: „Cselekedj úgy, hogy a Führer jóváhagyja cselekedetedet, amennyiben tudomást szerez róla.” Arendt úgy véli, a gonosz a nácizmusban elveszítette azt a sajátosságát, amelyről a legtöbb ember felismeri: a kísértés jegyét; a Führer akarata, vagyis a bűn törvénye uralkodott. A kísértés pedig épp az emberiesség volt, amelynek sokan – így Eichmann is – ellenálltak.

A vádlottat egy tucat pszichiáter vizsgálta meg; normálisnak találták. (Normálisabb, mint én vagyok, mióta megvizsgáltam – mondta egyikük.)

Eichmann nem kedvelte az erőszakot, nem volt antiszemita, nem érdekelte különösebben a nemzetiszocializmus. Sosem olvasta a Mein Kampfot. Katonai rezsim hivatalnoka volt, s úgy gondolta, akkor cselekszik jól, ha e minőségében a legjobb teljesítményt nyújtja. Nem kelletlenül, hanem szorgalmasan küldött százezreket kínhalálba. A perben áldozatnak tekintette magát, de nem az igazságszolgáltatás, hanem a nácizmus áldozatának. Az utolsó pillanatig remélte, hogy felmentik, s csalódott volt az ítélet miatt – de engedelmesen ment a bitó alá, mert ez volt a számára előírt kötelesség. Kivégzéséhez nehéz volt hóhért találni. Végül egy jemeni sakter, akinek addig fogalma sem volt, kicsoda az elítélt, rövid tájékoztatás után egyszerűen megölte. A tetemet külön e célra készült kályhában elégették.

Aki hazacseni szerszámait a munkahelyéről, valószínűleg igennel válaszolna a kérdésre, hogy erkölcstelen-e a lopás; ám úgy érzi, mikor segítette saját megélhetését, magasabb parancsnak engedett. Azért gabalyodunk bele a jó és a rossz kérdésébe, mert nem értjük Krisztust, tehát nem szabadulunk meg a gonosztól.

Az ember elbukott, magára maradt, elvesztette racionalitását, így számára a legmagasabb erkölcsi parancs a „segíts magadon”. A nyomorultaknak – legjobb esetben – átengedjük fölöslegünket. De nem azért, mert szeretjük őket, hanem hogy jobb véleményünk lehessen magunkról, s rokonszenvesebbnek találjon bennünket a környezetünk. Aki racionális, vagyis átvállalja a másik ember szükségét, azt bolondnak vagy szentnek nevezzük, majdnem mindegy – a lényeg, hogy nem közülünk való. Nemhogy az életünket adnánk a szegényekért és üldözöttekért, de egzisztenciális „kötelességeinket” sem tesszük félre miattuk. Az önmagunkhoz való feltétlen lojalitásból aztán kifinomult etikák születnek, avagy olyan torzak, mint Eichmanné.

A könyvnek, amelyet a vádlott a börtönben az ítélet-végrehajtásig írt, a Gnóthi szeauton címet adta. Ez a delphoi templom jósdájának felirata volt. Csúfondáros üzenet, amelyet a gonosz – szolgáján keresztül – a világ arcába, a bírák arcába, Arendt arcába vág: „Ismerd meg önmagadat!”

Arendt megértett valamit a gonoszságból, mikor banálisnak nevezte. Nem érthetjük a gonoszságot, amíg rendkívülinek gondoljuk, defektusnak, amelyet a haladás majd kijavít, megold. Nincs haladás. S a szörnyű valóság az, hogy Eichmann normális volt. Minden vészkorszak normális. A kísértő, az ősi kígyó nem engedi elfeledni, hogy az emberi civilizáció maga a harmadik birodalom, amelyben ő a Führer. Minden történelmi és magántragédia tanulsága ez: gnóthi szeauton.

Persze szükségünk van olykor a bírói székre. Ott szoktunk megnyugodni.

Jézus jeruzsálemi perében a bírák metafizikai kérdésekkel foglalkoztak. A vádlott azt állította, hogy egylényegű az Atyával. Ha ez nem igaz, istenkáromlás. Ha igaz… nem, nem lehet igaz.

Kint az udvaron Péter kísértésbe kerül. Valaki felismeri, hogy tanítvány. Mentsd az irhád, szól a kategorikus imperativus. Szeretem őt, és fogadalmat tettem, érvel erőtlenül Péter. Rendben, feleli az ördög. Odalépnek a főpap szolgái, egyikük fáklyával az arcába világít. Péter érzi, megbolondul a félelemtől. Háromszor megesküszik, hogy semmi köze Jézushoz, nem ismeri őt. Otthagyják. Az egyik szolga távozóban a porba köp.

Az ítélet: Jézus bűnös. Pilátushoz cipelik, aki megvereti, aztán rendelkezik a kivégzéséről. „A mindent látó Isten, aki látta az embert is: ennek az Istennek meg kellett halnia! Nem visel el az ember ilyen szemtanút. A világ eleddig legszentebbje és leghatalmasabbja elvérzett döféseinktől – ki törli le rólunk a vérét?” – így zokog Nietzsche. Sokan haragszanak rá blaszfémiáért, pedig szegény majdnem keresztény.

Az abszolút gonoszság beteljesedett. A legsötétebb imperativust végrehajtotta a világ: Jézus személyében megölte az embert és az Istent.

Ne vígy kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól; ugyanannak a kérésnek két oldala. Jézus meghalt a szegényekért és az üldözöttekért. Nem a büszke győztesekért, hanem a szégyenkező vesztesekért is, azokért, akik elbuktak a kísértésben. Nietzsche megbolondult, mert nem tudta, hogy Krisztus feltámadott, sőt, hogy feltámadása után elment Péterhez; megbocsátott neki, és győzni tanította. „Legeltesd a bárányaimat!” És Péter hitt és győzött, mert szembesült a szeretet abszurdumával.

A tanulság? Haladunk az utolsó vészkorszak felé. A világ elkárhozik, mert irracionális.

De Jézus imádkozni és győzni tanítja azokat, akiknek van fülük a hallásra.
 

Balavány György

(részlet a szerző megjelenés előtt álló esszékötetéből)

Balavány György összes blogbejegyzése

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére