Apátlanok társadalma

Ma Magyarországon több mint egymillió ember él csonka családban; körülbelül 660 ezer gyermek és 500 ezer felnőtt.

A mai világban az apa: papi, apafej. A nagyapa: kisöreg. Régen felnéztek rá, ma leereszkednek hozzá. Az apaság autoritása elveszett, s odalett a gyermekek biztonságérzete is. Német szociológusok írták le a második világháború után: az apátlanok társadalmában élünk. Felnőtt egy generáció apák nélkül, aztán a második és a harmadik.

A mai apák, ha a családdal maradnak egyáltalán, kivéreznek a munka, a kocsma, a foci, a karrier frontharcaiban. Régen az apjuk ruháiban parádéztak a gyerekek; ma a kamaszember – mikor először veszi észre magán az apja mozdulatait, s először érzi magában indulatait, s mondja ki a szavait – utálni kezdi önmagát, önmagában pedig az apját.

Attól tartok: mindez azért van, mert eltűntek a férfiak, akiket érdemes követni. Izsákról mondja az Írás, hogy mikor a pusztában menekült, megtalálta és kiásta Ábrahám kútjait, és merített belőlük. A mi gyerekeink a világ pusztaságában nem találnak kutakat. Nemzedékünk férfihiánnyal küzd, ezért terjednek a devianciák. Apák és gyerekek közt megszakadt a kapcsolat, kölcsönös bizalmatlanságban és bűntudatban élnek.

Valójában az Isten közeléből, vagyis a paradicsomból való kiszakadás óta szenvedünk az apaéhségtől. Erről szól az ismert példázat: a tékozló fiú kiköveteli az örökséget, és elmegy, hogy önállóan éljen. Elszegényedik, elzüllik a világban, s végül éhesen hever egy moslékos vályúnál – ott azonban magához tér, fölkel, és megalázkodva tér vissza az atyai házba.

Jézus azt mondta, így szólítsuk az Istent: mi Atyánk.

Az Atya nem fogalom, nem eszme. Nem valami végső rendezőelv vagy archetípus; nem az őslétezés, nem a végtelenség. Az Atya személyes isten, akinek személyes volta abszolút: önmagában is az, aki. Mindenki tőle kapja a létezését; mindenki a borzalmas, személytelen nemlétben van nélküle.

Isten az embert személynek teremtette. Az állatnak nincs személyisége. A személyiség nem más, mint az istenképűség. De amikor evett az ördög által kínált gyümölcsből, az ember – anélkül, hogy észrevette volna – elveszítette a személyiségét. Mondhatjuk úgy is, hogy meghalt. Újjá kell születnie, föl kell támadnia. Ezzel szemben a legtöbb ideológia és vallás a személyiség megszüntetését és feloldását szorgalmazza, egyenruhába öltöztet, sorba állít és listára ír. A bűn uniformizál; az elkeseredett önmegvalósítók is reménytelenül egyformák, s annál egyformábbak lesznek, minél egyénibbek akarnak lenni.

A fiúság a személyiség igazi, ősi formája. A régi ember még azzal határozta meg önmagát, hogy kinek a fia. A származást tekintették a legfontosabb egyéniség-, vagyis sorsalakító tényezőnek. Jézus eredeti közönsége számára az atya nemcsak nemző, de a nemzés jogán tulajdonos is. A patriarchák szó szerint élet és halál urai voltak. A jó gyerek szolgálta apját, és hódolt előtte. Csókolom, édesapám.

A zsidó farizeusok Ábrahámot tartották atyjuknak. Ezzel szemben a keresztény farizeusok azt hiszik, ők a szentek vagy a reformátorok leszármazottai. Vigyázat: az apa tényleg örökséghagyó; de nemcsak méltóságát, tekintélyét és vagyonát öröklik a gyermekei, hanem a bűneit, adósságait és a rá terhelődő átkot is.

Azonban Ádám ivadéka, az édenből elcsellengett, korszakokon és kultúrákon át kerengő, apátlan gyermek ahelyett, hogy hazamenne, istent álmodik magának. A személyiségét vesztett ember személytelen istent képzel. S mert képtelen elszakadni a világtól és önmagától, istene a világban vagy önmagában van; az isten valamiképp ott van vízcseppben, napfényben, csillagokban, s persze önmagunkban.

Hát nem, mondja Jézus. A mi Atyánk a mennyekben van.

A Biblia a térbeli dimenziókat metaforaként alkalmazza, hogy közel hozza az értelemhez, ami érthetetlen. A magasság nem kilométerek sokaságát jelenti, hanem magasztosságot. „Nem itt vagy ott van az Isten országa, hanem köztetek van” – mondja Jézus. Salamon így szól az Úrhoz: „az egek egei sem foghatnak be téged”, Dávid így: „mindenfelől körülfogtál, és fölöttem tartod a kezed”.

Jézus így szólítja az Atyát: abbá. Ez becéző formula. Atyácska. Jézus ilyen bizalmas viszonyba avatja be a tanítványokat; testvéreivé teszi őket. És a tanítványok Jézus nevében mindenkit hívnak a fiúságra, az Atyával való nagy találkozásra. Erről a találkozásról mondja a Biblia, hogy újjászületés. Érdekes a szó etimológiája: a görög gennao  – amelyből a genezis is származik – pontosan nem is születést, hanem felülről való nemzést jelent.

Az ember ebből annyit érzékel, hogy miközben hallgatja Jézust, valami eldől benne; valami olyasmi, hogy Istenem, itt élek ennél a nyomorult vályúnál, holott a tiéd vagyok, és a közeledbe vágyom. És elindul visszafelé, az atyai házba. Nem is tudja még, visszafogadják-e, de elindul.

Jézus oda hívja vissza az embert, ahonnét elűzetett. „Senki nem mehet az Atyához, csak énáltalam” – mondja a János evangéliuma 14, 6 szerint. Igazi személyiségét az nyeri vissza, aki belép az imádság belső szobájába. De előbb mérlegelnie kell: az Atyát vagy a meghitt, biztonságos moslékosvályút akarja.

Vagy-vagy, tertia non datur.

Balavány György

Balavány György összes blogbejegyzése

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére