A szegénység és az Istennek szóló sértés

Iványi: emberek tízezrei élnek a kilakoltatás árnyékában

− Milyen körülmények közt élő emberekkel foglalkoznak, mind hajléktalanok?

− Nagyon különböző feltételek között élőkkel találkozunk, és sok jövedelemmel rendelkező is van köztük. A hajléktalanság nem teljes nincstelenséget jelent, hanem főként kapcsolatok nélküliséget: az alapvető probléma a társadalomból való kiszorulás. A hajléktalan emberek különböző elhelyezése ötletként mindig felmerül a társadalomban, például kihalófélben lévő falvakba telepítésük. Azonban azok nem véletlenül vannak kihalófélben: ott nem lehet megélni. Azért jönnek el az emberek onnan, mert nem pusztán egyfajta Robinsonként akarnak túlélni valamit, hanem emberi közösségre vágynak. Az élet nemcsak fedél és ennivaló, hanem inkább kapcsolat.

− A probléma megoldásához azonban rájuk is szükség van.

− Ez nemzetstratégiai kérdés. Például olyan gyerekek, akiknek esetleg már a nagyszülei is munka nélkül voltak, képtelenek élni az életüket. Ez egyre nagyobb gond lesz. Valamit ki kell találni, mert ezek az emberek ezt nem tudják megoldani, és felelőtlen dolog tőlük elvárni, hogy oldják meg ezt a problémát. A szervezés a legfontosabb; próbálunk sok szakmában jó szakembereket képezni, a péktől az ácsig, a burkolótól a szabóig, az egészségügyi dolgozótól a virágkötőig vagy a temetői gondnokig. Mindenféle szakmában képzünk fiatalokat Budapesten és vidéken egyaránt. A gyerekeket megpróbáljuk már óvodáskorban megmenteni, s alkudozunk az önkormányzatokkal, a hatóságokkal, hogy ne vigyék el a kicsiket, ne szakítsák szét a családokat.

− Ez mennyire jár sikerrel?

− Noha többségében sikerül, előfordul olyan is, amikor mi magunk működünk közre az állami gondozásba vételért. Ha úgy látjuk, hogy a gyereknek rossz a családban, akkor azon dolgozunk, hogy ne maradjon ott. Ezek az esetek elenyésző számban fordulnak elő, általában annak vagyunk a hívei, hogy akkor is, ha állami gondozásba kerül egy gyerek, ha van rá lehetőség, egy idő elteltével térjen vissza a családjához, mert érzelmileg és minden szempontból az a legjobb megoldás.

− Egyedülálló módon hajléktalanok oktatásával is foglalkoznak.

− Az óvodától kezdve az általános iskolán át a középiskoláig vállaljuk oktatásukat, de még a főiskola is nyitott előttük, oda bejutni azonban csak az eredményeik alapján lehet az oktatási hivatalon keresztül. Nagy örömünkre eddig két hajléktalan ember is bejutott a főiskolára! Az egyikük jelenleg is hallgatónk, aki a főiskola kollégiumában lakik.

− Állami óvodába csak lakcím birtokában lehet beíratni egy gyereket. Járnak az óvodájukba olyan gyerekek, akik albérletben laknak családjukkal, s mivel oda nem tudnak bejelentkezni, nincs lakcímük?

− Ez az egyik visszatérő probléma. Azok, akik albérletben élnek, sokszorosan kiszolgáltatott helyzetben vannak. A probléma általában az, hogy a lakástulajdonosnak nem éri meg bejelenteni a bérlést, és a kereslet olyan nagy, hogy ha valaki azt mondja, csak legálisan venné ki a lakást, akkor azt mondják: „köszönjük, tessék továbbállni”. Arról már nem is beszélve, hogy azonnal három hónapra előre kérik a lakbért, amit nagyon nehéz előteremteni, és sok esetben a bérlő nem jelentkezhet be az albérletbe.
 

− Mit gondol arról az intézkedésről, miszerint az a család nem kap családi pótlékot, ahol a gyerekek nem járnak a kötelező oktatási intézménybe?

− A szegények körében ma ugyanolyan gond az iskolába járás, mint Móra Ferenc idejében. Azért, mert nincs megfelelő ruha és cipő. Nálunk közel kétezer gyerek van. Tavaly a külföldi egyházi partnerek segítségével ezer pár cipőt vásároltunk, hogy a gyerekek télen iskolába tudjanak járni. Mindennapi eset, hogy a gyerekek a családban lévő egy pár utcai hordásra alkalmas cipőben felváltva jártak iskolába. A családi pótlékot pedig megvonják azért, mert nincsenek meg az iskolába járás feltételei. Nagyon sok helyen a közlekedés is megoldatlan, vagy olyan ritka, hogy rendkívül megterheli a gyerekek szabadidejét. Probléma az is, hogy egyre több helyen tartják vissza az étkeztetést, mert nincs rá pénz. A döntéshozók mindezt nem gondolják végig. Lehet azt mondani, hogy felelőtlenül élnek, nem osztják be a pénzt, italra költik. Az is előfordulhat, hogy italra költik, de azok is költenek italra, akiknek sokkal több van, s mint tudjuk a Bibliából: az ital a megkeseredett lelkű ember kapaszkodója – az emberi tapasztalat is ez. Elintézni a szegényeket ezekkel a megjegyzésekkel: Istennek szóló sértés.

− Mire számít a kilakoltatási moratóriumot követő időszakban?

− A megoldás soha nem a kilakoltatás. Például a felhalmozódott közüzemi tartozások mögött általában olyan döntések állnak, hogy enni adunk, vagy villanyszámlát fizetünk. Súlyos hiba volt a rendszerváltás környékén a szociális lakásokat megszüntetni. Ravasz ötlet volt, mert a tulajdonosok így viszonylag jó állapotban eladták a lakásokat, a tíz-húsz év múlva jelentkező karbantartási problémákat meg ma nem tudják kifizetni a benne élők, mert a lakást is alig tudják fenntartani, eladósodnak, és még eladni sem tudják azt. Ezekről a szakmai kérdésekről tárgyalni kellene, szakembereket kellene bevonni, valódi lakásszövetkezetet kellene létrehozni, a tőkét működtetni kellene. Az állam csak tolja maga előtt ezt a megoldatlan problémát − miközben emberek ezrei, tízezrei élnek a kilakoltatás árnyékában a tartozásaik miatt −, pedig azt mondhatná, hogy megveszi a tulajdonosoktól a lakásokat akár mondjuk tízéves részletre. Tehát tíz év alatt a benne élő lelakhatja a személyi tartozását, akkor átkerül a tulajdonjog az államhoz, és azután a lakó bérköltséget fizet az államnak a lakás után. Nem állami tartozásnak nevezném ezt, hanem szerepvállalásnak a problémában. Nem látok más megoldást.

P. Horváth Csaba

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére