A mértéktelen hitelkibocsátás okozta a recessziót?

Visszavenni a pénz kiáramlását

Mindennapi.hu (MI): A válság nálunk úgy jelentkezett, hogy mezőgazdasági exportőrként nem tudtunk elég árut eladni a külpiacokon, miközben a gabona világpiaci ára is drámaian zuhant. Főleg a gabona, de a hús-, és tejtermékek piaca is beszűkült, a belső, hazai kereslet is csökkent. Az államnak közben fizetnie kellett a korábban felvett hiteleket, ami a harmincas évek elején az állami megrendelések csökkenését is maga után vonta. A lakosság elszegényedett, és hirtelen megugrott a munkanélküliség, falun és városon egyaránt, ezzel együtt hazánk kevésbé sínylette meg a válságot, mint mondjuk Németország. Mi ennek a magyarázata?

Plenter János: Magyarország önellátóbb volt. Németország akkor még erősen behozatalra szorult élelmiszerekből, ugyanakkor a válság miatt ipari exportjukra mérséklődött az igény, sőt Anglia és Franciaország – nemzeti érdekből – tiltotta a német eredetű bevitelt. Ugyanakkor az első világháborús jóvátételt pénzben követelték, miközben Németország az amerikai bankoknak is tartozott, mert a húszas évek német ipari fellendülését amerikai hitelek finanszírozták. A németek túlságosan exportfüggők voltak, ami a gazdasági világválságban az exportpiacok beszűkülése miatt katasztrofálisnak bizonyult. A magyar lakosságot az önellátásra való törekvés jellemezte, mert a válság alatt a fogyasztók minimálisra csökkentették kiadásaikat, amit csak lehetett, maguk állítottak elő. Napjainkban is sokat segítene ugyanez az attitűd, ugyanis arra egyszerűen nincs pénzünk, hogy korlátlanul vásároljunk import termékeket. A harmincas évek üzenete: minél önellátóbbnak kell lenni, ezzel jelentősen mérsékelhetők a gazdasági válság hazai következményei.

MI: Mi vezetett a globális pénzpiac összeomlásához?

P.J.: Ennek a hosszú folyamatnak előre látható volt a végkifejlete. Azzal kezdődött, hogy az 1970-es évek elejére gyakorlatilag megszűnt a dollár aranyfedezete, eltűnt a devizák fix árfolyama és megindult a devizák szabad kereskedelme, ugyanakkor a bankoknak szinte korlátlan lehetőségük nyílt a hitelek kiterjesztésére, és kezdetét vette egy példátlan eladósodási folyamat. Ez a Clinton-érában kapott még nagyobb lendületet, amikor teljesen megszűntették azokat a banki korlátozásokat, amelyeket még 1933-ban vezettek be Amerikában, éppen a bankok szabályozására. Az úgynevezett banki liberalizáció óta, az 1970-es évektől kezdve, Amerikában egyre jobban elterjedt a törlesztéses vásárlás. Amerika lakossága az 1990-es évek végére már túlságosan eladósodott, a személyi jövedelmek mind nagyobb részét kellett az esedékes hitelek törlesztésére fordítani, ami végül a teljes gazdasági összeomláshoz vezetett 2007 körül. Annak idején, 1933-ban, Roosevelt korlátok közé szorította a hitelezést, ezt Clinton idejében megszűntették. A bankok, pedig a „vásárolj most, fizess később” csábító gondolatával ösztönözték a lakosságot az újabb és újabb eladósodásra. Miután az amerikai bankok a '90-es években teljesen szabadkezet kaptak, a saját tőkéjüktől függetlenül lettek képesek hiteleket adni, így nyílt lehetőségük óriási adósságba hajszolni az amerikai lakosságot. Ennek megvan a maga bonyolult technikája. A lényeg, hogy a bank annak ellenére is hitelt nyújt, ha neki magának ehhez nincs elegendő saját tőkéje. Ekkor másoktól vesz fel pénzt, és kialakul a körbetartozások bonyolult rendszere.

MI: Hogy jutott idáig a világ?

P.J.: Az ingatlanpiac különösen a bankok eladósító törekvéseinek állt a középpontjában, hiszen itt a legjelentősebbek az összegek. Egy átlagos amerikai ház ára körülbelül kétszázezer dollár. A vevők nagy többségének az USA-ban sincs ennyi pénze. A bankok azonban rendszeresen megadták a hitelt, akár a teljes vételár összegére is. Sőt, a pénzintézetek kialakították annak a gyakorlatát, – miközben tudták –, hogy a hitelt felvevőnek semmi esélye sincs a későbbi törlesztésre, a hitelkérelmezők adatait meghamisítva, a kérelmező lapra a valóságosnál jóval nagyobb jövedelmeket írtak be, hogy így fedezzék magukat az esetleges ellenőrzések esetére. 2004 körül már külön kategóriába került a jó és a rossz adós (subprime mortgage). Bár a századfordulóra a rossz adósok száma rohamosan növekedett, nem történt semmiféle óvintézkedés.

MI: Ez ellentmond a bankok érdekeinek is, miért kockáztattak?

P.J.: Mert spekuláltak. Úgy gondolkodtak, hogy az ingatlanok ára folyamatosan növekszik. Az adós néhány évig fizet, azután, ha nem tud, a bank elveszi tőle a házat, és drágábban eladja. És az adós is így spekulált: ha nem tud majd fizetni, akkor majd eladja, feltehetően drágábban, és még kereshet is rajta. Itt volt a fatális tévedés. Ugyanis 2007-re a túlzott eladósodás miatt már 4-5 millió háztartás omlott össze Amerikában, megjelentek az eladásra szánt ingatlanok tömegei, emiatt az ingatlan árak 30-50 százalékkal estek, ahelyett, hogy a spekulánsok reményei szerint emelkedtek volna. Így a bankok sem tudták behajtani tartozásaikat, a válság végiggyűrűzött a gazdaság egészén. Végül az amerikai kormány volt kénytelen beavatkozni, két billió dollárt költött a bankok megmentésére, természetesen az adófizetők terhére. Ez persze a teljesen eladósodott kisemberek helyzetén semmit sem segített, az adósság változatlanul a nyakukon maradt, és ezidáig mintegy 2 millió amerikai család házát kobozták el fizetésképtelenség miatt.

MI: Melyek lehetnek a kitörési pontok?

P.J.: A legnagyobb baj az állam és a lakosság mértéktelen külföldi eladósodása. A mi, körülbelül 110 milliárd dolláros külföldi adósságunkkal a környező országokhoz képest is veszedelmesen rosszul állunk. Ezt a nagy adósságot a magyar kivitel nem tudja finanszírozni. Úgy vélem, ezért következett be a gazdaság összeomlása 2008-ban. A legfontosabb feladat, hogy csökkentsük a külföldi eladósodást. Ez kényes kérdés, mert szemben áll a bankok érdekeivel. A megoldás egyik része lehet, ha adminisztratív úton visszafogjuk a devizális költekezéseket. Ez ellenkezhet ugyan bizonyos uniós és IMF előírásokkal a tőke szabad áramlásáról, de ellenkezett hasonló kőbe vésett szabályokkal az is, hogy nyugati kormányok nyugati bankokat mentettek meg, az adófizetők dollár- és euro milliárdjaival. Bizonyos kérdésekben mi is megpróbálkozhatnánk eltérni néhány szabálytól. Csak egy-két ötlet: fel lehetne állítani egy devizakeretet, amiből a külföldi turistautakat az utazási irodák finanszíroznák. Ha kimerült a keret, nincs több út külföldre abban az évben. Ugyanis ne felejtsük el, ezek az utak Magyarországnak devizába kerülnek. Magánútra természetesen az mehet, aki akar, ha ehhez van devizája, devizahitel nélkül. Ideiglenesen engedélyekhez lehetne kötni vállalatok devizahiteleinek a jóváhagyását is. A lényeg, hogy korlátozni kell újabb deviza kötelezettségek keletkezését, és meggyorsítani a devizatartozások csökkenését. 1997-ben az úgynevezett távol-keleti válság idején egy ilyen politika mentette meg Malajziát, miközben sok más távol-keleti ország gazdasága összeomlott. Érdemes elgondolkodni azon is, hogy a nálunk működő külföldi cégek és bankok felvehessenek-e külföldi hiteleket a magyar gazdaság terhére? Erős politikai akarattal, körültekintéssel, lehet találni olyan megoldásokat, amelyekkel éves szinten tíz-tizenöt milliárd dollár kiáramlását is megfékezhetjük. Ez lehetőséget nyújtana egy nagyobb gazdasági lélegzetvételhez is. Ma, mivel a globalizáció gonosz eszméje megbukott, az egyes államok kormányainak is sokkal nagyobb a mozgásterük és cselekvési szabadságuk, mint 2007 előtt.

D.N.Zs.
 

• Cimkék:
válság mértéktelen túlköltekezés hitel recesszió konjunktúra Plenter János

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére