Gyakran élek meg elképesztő érzelmi mélységeket és magasságokat

Tessék hazavinni – szólt a rendőrnek az elveszett gyerek

–  A gyermekek és fiatalok eltűnése összefügghet az iskolai év ritmusával?

– Tapasztalataim szerint inkább a gyenge osztályzatokkal befejeződő tanév vége felé, az évzáró közeledtével ugrik meg az otthonról elcsellengő gyermekek és fiatalok száma. Ekkorra már nyilvánvalóvá válik, hogy rosszul állnak valamilyen tantárgyból, és tartanak a szülői felelősségre vonástól. Szerencsére az esetek többségében ők néhány napos csavargást követően előkerülnek.
A fő ok azonban nem ez – az előzmények általában ennél messzebbre és korábbra nyúlnak vissza. A gyerekek eltűnése rendszerint már következménye valaminek.

– Milyen szociális háttér jellemző az otthonról megszökő fiatalokra?

– A műsor lassan 18 éve megy, és készítése folyamán a társadalom minden rétegével sikerült már találkoznunk. Gyakran fordulunk meg magát nagycsaládban is magányosnak érző gyerekek otthonában. A kiskorúak, vagy éppen a 14 éven aluli gyerekkorúak eltűnése mögött többnyire ott van a mélyszegénység, a rossz anyagi körülmények, a drog, a romasors, a prostitúció, a leánykereskedelem… Nincs két egyforma történet. A gyermekvédelem gondoskodásában élők közül éppúgy kerülnek a látóterünkbe eltévedt, csavargó fiúk-lányok, mint jómódú családokban elő, tehetséges, különórákra járó, folyamatos sikerélményekkel megáldott gyerekek. Az okok azonban – majd mindenkor – a családi életben, vagy inkább annak hiányában keresendők. Szinte mindegyik eltűnt fiatal történetéből kiderül, hogy a szökést megelőző időszakban valami elromlik otthon, háttérbe szorulnak a közös dolgok, nincs válasz a gyerekek kérdéseire. Talán vannak még közös vacsorák, de egy idő múlva a gyerekeknek már kérdéseik sincsenek. A szeretet, a biztonság érzését felülírja a bizonytalanság, a szeretetlenség. A gyerekeknek pedig nincsen se szókészletük, se eszköztáruk arra, hogy jól reagáljanak erre a jelenségre – inkább elfutnak előle…

– Maguktól gondolják úgy a Csellengőkben bemutatott történetek szereplői, hogy haza kell térniük – vagy a nézők bejelentései alapján találnak rájuk?

– Mindkét változatra folyamatosan akadt példa a műsor történetében. Célunk azonban eredendően az, hogy a család üzenhessen a távol lévőnek, az eltűnt gyerek meg bizonyságot kaphasson arról, mennyire várják haza. A legszerencsésebb minden esetben az, ha magától indul vissza az övéihez.
Jó példa erre a Pécs melletti, Tarcsapusztán élő Jenifer története. A kislány hat testvére mellől tűnt el, amikor a szülei hozzánk fordultak segítségért. A lány az eltűnése idején állami gondozottakkal, nehéz sorsú fiatalokkal bandázott a pécsi szökőkút környékén, amikor az egyik srác felhívta a figyelmét arra, hogy látta a fotóját, meg az anyukáját a Csellengőkben. Jeni a műsor internetes archívumából meggyőződött róla, hogy valóban őt keresik, és odament az első rendőrhöz: „én vagyok az a bizonyos Jenifer, tessék engem hazavinni…” Később a kamera előtt is biztosította az édesanyját arról, soha többé nem szökik el otthonról: „Azoktól tanultam meg, hogy mit jelent a család, akiknek nincs is saját családjuk. De én most már tudom, hogy nagyszerű családom van. Sosem hagyom el őket.”

– Mi a helyzet akkor, ha esetleg hetekig, vagy akár hosszú évekig semmi hír nincs az eltűntről?

– Erre nem lehet felkészülni. A kulcsszó itt is a bizonyosság. Mert amíg nincs biztos információ arról, hogy már nem él, akit keresnek, addig nincs holttest, nincs temetés, és így aztán nincs gyász sem. Az emberben a remény évek alatt sem foszlik szét, csak a bizonyság tudja megölni azt.

– Legalább ezer, jól vagy rosszul végződő történettel találkozott. Hogyan éli meg a sikereket és a kudarcokat?

– Ma is minden egyes forgatásra úgy megyek ki, mint az első csellengős riportomra. Gyakran élek meg elképesztő érzelmi mélységeket és magasságokat is, hiszen tudom, hogy aki tőlünk vár segítséget a gyermeke felkutatásában, annak akkor és ott az élete legfontosabb célja, hogy megtalálja őt. Szerencsére jóval több a sikeres történet, mint a tragédiával végződő. Érzelmi feloldozást a családnak az utóbbi esetben is csak a bizonyság adhat. Ha tudni lehet, hogy a történet véget ért… Nekünk pedig a munkatársaimmal ki kell ürítenünk néha a batyut, amit lassan tizennyolc éve cipelünk.

– A témában, amellyel foglalkozik, nagy a kísértés a bulvárosodásra.

–  Az emberek életük legféltettebb titkait osztják meg velünk. Semmiképpen nem célunk tehát, hogy a televízió nyilvánossága elé dobjuk őket prédaként, és hogy bárkit is élveboncoljunk a nézettség kedvéért. A televíziózás szolgálat és biznisz egyszerre. Törekszem rá, hogy a személyem és maga a műsor ne nőjön az általunk képviselt ügy fontossága fölé, és hogy véletlenül se legyünk tolakodóak, tapintatlanok a családokkal, akik a bizalmukba avatnak bennünket. Én közszolgálati televízióban dolgozom, és megtanultam, az effajta műsorok levezető szelepként is működnek. Fontos, hogy legyen egy hely az ilyen dolgok kibeszélésére.
 

Takács Gabriella

Fotó: Reviczky Zsolt

• Cimkék:
Duna TV Incze Zsuzsa Csellengők eltűnt gyerekek

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére