Életmód
2012-01-02 09:00:00
Ahol olcsó, ötletes megoldásban is gondolkodnakRendszerben Lisszabon „játék-villamosai”
Keskeny nyomtávú, faszekrényes, gömbölyű fenekű nosztalgia-villamos: a portugál fővárosban ezeket a járműveket nem zárják múzeumba, hanem szabadjára engedik, mi több, rájuk bízzák a belváros közlekedését.
Városnyi terepasztal! – szakad fel a kiáltás vasút-fan barátomból, ahogy kilépünk a lisszaboni szálloda ajtaján, és a tágas térre becsörömpöl a 12-es „electrico”. A sárgára festett, bájosan bumfordi, már-már személyautós dimenziókkal rendelkező, csaknem százesztendős konstrukciójú villamoskán nem látszik, hogy nehezére esne az üzemszerű használat vagy a menetrendszerű személyszállítás.
Városképjavító hangulat
Lisszabon utcáin többnyire szólóban, egyesével közlekedik, de a keskeny, 900 milliméteres nyomtávú pálya behálózza a belvárost. Ha a gyanútlan látogató Lisszabon szellős, térről térre nyíló utcáiban sétál, mintha minden második sarkon elébe toppanna egy barátságos sárgaság, és olyan fürgén térül-fordul, mint egy vasútmodell.
Az 1930-as évekből származó kéttengelyes, fából készült kocsiszekrénnyel szerelt, belül faborítású villamost többször felújították, technikáját modernizálták, de a vezető ma is olyan levehető, fanyelű fémkarral adja rá a feszültséget a villanymotorokra, mint a régi pesti villamosokon. A faszekrény sem ismeretlen nekünk, az idősebbek még emlékeznek a millenniumi földalatti (a kisföldalatti) régi, azóta lecserélt kocsijaira: a Deák téren az aluljáróból nyíló múzeumban ma is ott állnak a sárga-fekete lakkozású fapadosok.
No de Lisszabonban épp az az őrület, hogy a játékvonat-méretű alkotmányok szabadon járnak-kelnek, utcáról térre, hegyről völgybe, a dombok oldalán amolyan szentendrei-forma utcácskákban, sikátorokban, ahol a személyautó is alig férne el. A rossz nyelvek szerint a múlt század elején azért építették keskeny nyomtávúra a villamost, hogy a konkurens cégek ne férhessenek hozzá a városi megrendeléshez. A valóság prózaibb: a portugál főváros földrajzi és városszerkezeti adottságai kényszerítették ki a keskeny nyomtávot, amely könnyen alkalmazkodik a szűk kanyarokhoz, meredek kaptatókhoz.
Illő a mai archoz
Lisszabon mai arcát – amely rendkívül megnyerő, tágas, levegős, romantikus – a több mint háromszáz év előtti földrengésnek, az azt követő tengerárnak, majd újjáépítésnek köszönheti. Lisszabon ma kétarcú: a XVII. századi, egységes építészeti koncepció alapján született, síkvidéki városrészek nagyvonalú, levegős utcaképet adnak. Pár sarokkal arrébb, a várhegynek kapaszkodó sikátorok házai egymáshoz szorulnak, mint a fecskefészkek, ahogy a tengerpartokon, sok helyen.
A 94 kilométeres keskeny nyomtávú villamoshálózat nem az egyetlen látványosság, ami a vasútbarátok keblét melengeti Lisszabonban. Van itt normál, 1435 milliméteres nyomtávú villamos is, amelyen – láss csudát! – a mi Combinónk testvére közlekedik, de van sikló is, amely néhány meredek utcán visz fel a dombtetőre. És van korszerű, nagy vonalsűrűségű, modern metró is. De az igazi sztár, a portugál főváros jelképe és minden turista kedvence a nosztalgiavillamos.
A sétálóutcák, romantikus sikátorok szuvenírárusai a Porto-, Benfica-, Santa Maria-, illetve Colombus-relikviák mellett legfőképpen villamost kínálnak kicsiben és nagyban, fémből, kerámiából vagy épp marcipánból megformázva, festve, nyomtatva, szőve és hímezve. Jelen sorok írója egy parafalemezbe süllyesztett festett csempén hozta magával az „electrico” pálmafás képét, de műgyűjtők akár Bill Guffey amerikai képzőművész festményét is kiakaszthatják a nappalijukban.
Jobb lenne Portugáliában lakni?
A turista fájó szívvel búcsúzik el a metropoliszok nyomasztó nyüzsgését jólesően nélkülöző Lisszabontól, a kis nosztalgia villamosoktól, és még fájóbb szívvel gondol Budapestre, meg az összeomlás szélén álló BKV-ra. Lehet, hogy jobb lenne Portugáliában lakni? – teszi fel a kérdést az utazó, miközben a decemberben is érő narancsra, meg a tengerparti sétányt kísérő pálmafasorra gondol. A vasútbarát pedig azon kesereg, hogy bár a hazai erdei kisvasutak semmivel sem kevésbé kedvesek, mint ezek a vaskerekűek, és mégis, mennyit kell még dolgozni azon, hogy valaha hasonló sikert és megbecsültséget érjenek el, mint a lisszaboni közönség kedvencei, a történelmi tuják.
V. A.
|
