Sztálin után szabadon

A szabadságharc nemzetközi háttere

Sztálin már nem sokkal a világháború lezárása után a Nyugattal való újabb háborúra készült és csatlósait, köztük Magyarországot is arra szólította fel, hogy újjáépítés helyett elsősorban az újabb összecsapásra készüljön, melyet elkerülhetetlennek tartott. 1953 márciusa után azonban Hruscsov ettől eltérő irányt választott: a Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusán feltárta elődje bűneit és meghirdette a békés egymás mellett élés elvét, mellyel egyfajta enyhülési politika vette kezdetét. A korábbi háborús fenyegetőzés helyett Moszkva immár egyezségre törekedett, ugyanakkor továbbra is ő akarta diktálni a feltételeket.

Az Egyesült Államok kettős külpolitikát folytatott: az egész világon jól ismert úgy nevezett „felszabadítási doktrína” jegyében komoly erőforrásokat áldoztak lázító rádióadók fenntartására a kelet-európai térségben, például a Szabad Európa Rádióra, ugyanakkor a washingtoni reálpolitika a bipoláris világrendet vette alapul és elfogadta az európai status quo-t. A nyugat nem számolt egy esetleges felkeléssel a térségben, nem is tartották ezt lehetségesnek, mivel az 1953-as, néhány napig tartó berlini felkelés megmutatta, hogy a kommunista hatalommal szemben ez lehetetlen. Washington egyetlen reális lehetőségnek a csatlós államok jugoszláv módra történő lassú eltávolodását tartotta, amelyek idővel szükségszerűen összetűzésbe keverednek Moszkvával, ezért propagandájuk támogatta a nemzeti érzelmű kormányokat a Kreml-el szemben.

Kísérlet az enyhülésre, folytatódó háborús propaganda

1955-ben és ’56-ban három esemény járult hozzá a nemzetközi kapcsolatok viszonylagos enyhüléshez. 1955-ben aláírták az osztrák államszerződést, melynek értelmében a megszálló csapatok kivonultak Ausztriából, és mindannyian garantálták az ország semlegességét. 1955 májusában Genfben sor került a négy nagyhatalom csúcstalálkozójára, amely bár sok konkrét eredményt nem hozott, de maga a találkozó létrejötte is rendkívülinek számított. 1956 folyamán pedig Hruscsov lezárta a Jugoszláviával már régóta tartó „kis hidegháborút”.

Ezek az események mind a békés egymás mellett élés irányába mutattak a korábbi sztálini háborús tervekkel szemben, illetve azt bizonyították, hogy bizonyos kérdéseket tárgyalásos úton is lehet rendezni. A fagyos viszony enyhe melegedése ugyanakkor csak a fegyveres konfliktus elkerülésére és a status quo fenntartására volt elég. Mindkét fél megelégedett annyival, hogy nem kell közvetlen háborúra számítaniuk és a szemben álló félben sincs meg erre a hajlandóság.

A háborús propaganda gépezet ezzel szemben nem állt le. A közvéleménynek továbbra is azt sulykolták mindkét oldalon, hogy a jó és rossz küzdelme folyik. A Szabad Európa adásai sem lettek megengedőbbek a kommunizmussal szemben, és azt a téves látszatot keltették, hogy a Nyugat esetleg hajlandó lenne egy felkelést támogatni, holott erre sem terv, sem akarat nem volt, Moszkva és Washington csak a közvéleménybe beprogramozott hidegháborús hisztériát tartotta fenn, az érdekhatárokat elfogadták.

A hidegháború nem ér véget

A Sztálin utáni oldódás nem jelentette a szembenállás végét. A koreai-háború lezárása után, az olajban gazdag közel-kelet és a stratégiai fontosságú Szuezi-csatorna került a figyelem középpontjába. 1954-ben Nasser egyiptomi hatalomra kerülésével a Szovjetuniónak lehetősége nyílt befolyási övezete bővítésére egy kulcsfontosságú területen. A szovjet vezetés nem csak politikailag és gazdaságilag, hanem fegyverrel is támogatta az új egyiptomi vezetőt, aki 1956 júliusában államosította a Szuezi-csatornát. Ezt a lépést már nem hagyhatta figyelmen kívül a nemzeti érdekeit féltő Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael. Október 22-én, még a forradalom kitörése előtti napon egy titkos tárgyaláson megegyeztek Egyiptom megtámadásában, melynek időpontját október 29-ére tűzték ki. Bár a magyar eseményekkel ekkor még nem számolhattak, bíztak a lengyelországi munkások ekkor már fokozódó elégedetlenségének figyelemelterelő hatásában.

A magyar forradalom kitörése rendkívül váratlanul érintette a nyugati hatalmakat is. Az Egyesült Államok nem akart kockáztatni, egy alig 10 milliós kis ország felkelése nem érte el azt a küszöböt, amiért megérte volna a fennálló erőviszonyokat megbolygatni. A nyugat-európai hatalmakat még kevésbé érdekelte az ügy, Nagy-Britannia és Franciaország számára Közép-Európa másodlagos fontosságú volt, az NSZK pedig a Szovjetunió kivételével még nagykövetséget sem tartott fenn a kommunista országokban. A szuezi támadás előestéjén ugyanakkor kapóra jött, hogy a budapesti események elterelhetik a figyelmet Egyiptom ENSZ felhatalmazás nélküli megtámadásáról. Nem így lett. Bár a világsajtó valóban kiemelt helyen foglalkozott a magyar forradalommal, mindez október 29-től lekerült a címlapokról, a világ vezető lapjai már Szuezzel foglalkoztak. Az Egyesült Államok is határozottan elítélte a támadást és az angol, francia, valamint a washingtoni kormány között kirobbanó feszültség lehetetlenné tette, hogy a három nagyhatalom egységesen lépjen fel az ENSZ-ben a magyar forradalom érdekében.

Hatalmi viszonyok a kommunista táboron belül

1956-ra a kommunista tömbön belüli szovjet hegemónia már nem volt egyértelmű. Moszkva mellett nem csak a különutas Jugoszláviával, de a Mao vezette Kínával is számolni kellett. Peking már nem volt már hajlandó elfogadni a Kreml uralmát, ahhoz ugyanakkor túl erős volt, hogy Moszkvából jobb belátásra bírják, így újabb érdekcsoport jelent meg a keleti tömbön belül. A Tito vezette Jugoszláviával épphogy sikerült rendezni a kapcsolatokat, de továbbra sem lehetett integrálni, az év folyamán pedig Varsóban Gomulka került a párt élére, aki reformokat hirdetett és egyértelművé tette, hogy egy határon túl nem tűri sem a Kreml, sem a szovjet hadsereg beavatkozását, ennek pedig akár fegyverrel is érvényt fog szerezni.

Mao, Tito és Gomulka eleinte örömmel szemlélték a magyarországi eseményeket, mert mindannyian Moszkva gyengülését és a saját pozíciójuk megerősödését látták biztosítottnak. Egy ponton túl azonban már attól tartottak, hogy a Varsói Szerződésből való kilépés és a függetlenség kikiáltása a saját berendezkedésüket is veszélyeztetheti, ezért a lengyel párttitkár kivételével, a többi vezető hozzájárult a szovjet bevonuláshoz, amikor ehhez Hruscsov előzetesen beleegyezésüket kérte.

Hruscsov szerette volna elkerülni az elődjére emlékeztető fegyveres beavatkozást, mivel az enyhülés meghirdetése komoly váltás volt Sztálin politikájához képest. Egyértelmű volt tehát, hogy reagálnak majd erre a nyugati társadalmak és ismerte a közvélemény hatását a nyugati politikára, ezért nem akarta lerombolni a korábbi évek munkáját. Mégis ennyi önálló akaratú állam már túl sok volt a kommunista blokkon belül, túl sok volt a kompromisszum, túl sok féllel kellett egyeztetni Félő volt, hogy mások is követik Nagy Imre példáját és minden bizonnyal hatalmát is féltette a mögötte álló keményvonalasoktól, akik esetleg gyengeséggel vádolhatták volna meg. Ezért utasítására, november 4-én hajnalban megkezdődött Magyarország lerohanása.

Szüts András
 

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére