Keresztény és/vagy konzervatív? – Reagan pályaképe

Véres diktatúrákat támogatott: szobrot kap Budapesten

Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes az esemény alkalmából úgy nyilatkozott, hogy Reagan volt az az elnök, aki a világpolitikában is vállalta keresztény hitét és az emberi jogokat a keresztény meggyőződéséből vezette le. De valóban a keresztény hit befolyásolta színészből lett elnök politikáját?

Carter akkor már inkább  hívő

Ha mindenképpen olyan elnököt próbálunk keresni, akinél az átlagosnál erősebb személyes vallásos meggyőződés kiemelkedő, a napi politikát is meghatározó indíttatássá emelkedett, akkor inkább Reagan elődjét és ellenfelét, a demokrata párti Jimmy Cartert lehetne kiemelni. A mélyen vallásos, evangelikál beállítottságú Carter segédlelkészként vett részt a baptista gyülekezet életében és sokkal inkább volt a revivalizmus bölcsőjének számító amerikai vidék gyermeke, mint a világiasabb hollywoodi színész Reagan.

Tény, hogy Reagan konzervatív volt – például abortuszellenes – és híres mondata, amelyben a „gonosz birodalmának” nevezte a Szovjetuniót éppen az 1942-ben alapított National Association of Evangelicals nevű, amerikai evangelikálokat tömörítő szervezet gyűlésén mondta 1983-ban, Orlandóban. Az is igaz, hogy Reagant támogatta a Jerry Fallwell baptista televíziós prédikátor vezette militáns fundamentalista Moral Majority nevű politikai szervezet, de sok kérdésben nem engedett az evangéliumi keresztények követeléseinek, például nem vezette be az iskolai imát sem.

A reagonomics, vagyis milyen szellemet engedett ki a palackból

Reagan mítosz lett, az antikommunisták szemében éppúgy, mint a neoliberális gazdaságpolitika híveiében. Követői e kettőt sokszor össze is kapcsolják és a volt elnök programjánál radikálisabb intézkedéseket követelnek vagy valósítanak meg, a demokráciaexport és az állam gazdasági, társadalmi szerepvállalását csökkentése terén. Ez a Reagan-mítosz ugyanakkor elmúlni látszik. A neoliberalizmus a gazdasági válságot követően vesztett pozícióiból, kudarcot vallott a neokonzervatívok offenzív külpolitikája is.

Obama elnökké választása a Reagan-követők kudarca is volt egyben. Amennyire nagyra tartják Reagan-t jobboldali hívei, annyira elutasított alak a nyugati, demokratikus baloldalon, ahol nem a Szovjetunió legyőzését róják fel neki – inkább nem fogadják el, hogy abban kiemelkedő szerepet játszott volna – hanem anakronisztikus konzervativizmusát és azt, hogy kiengedte az ultrakapitalista, piaci fundamentalista szellemet a palackból. Mára Magyarországon is megkopni látszik a gonosz birodalmát legyőző államférfi mítosza, és egyre világosabban látszik, hogy demokratikus alapon is támadható a volt amerikai elnök működése.

Nem éppen az AIDS-esek védőszentje

A filmművészet és a könnyűzene már elnöksége alatt hevesen kritizálta Reagant és azóta sorra születnek a '80-as évek Reagan által támogatott diktatúráinak rémtetteit feldolgozó vagy az azóta világjárvánnyá nőtt AIDS témáját körüljáró művek. Mint ismeretes, a szerzett immunhiányos betegség felbukkanásakor a konzervatív Reagan-adminisztráció vonakodott lépéseket tenni és kommunikációjában az „erkölcstelen életvitel” – homoszexualitás, droghasználat – következményeként és deviáns csoportok elszigetelt jelenségeként kezelte a járványt, amivel a HIV-fertőzést kórházi úton megkapó embereket is megbélyegezte.

Reagan kritikusai a kétszer is megválasztott elnök nevéhez kötik azt a deregulatív politikát, a gazdaság állami szabályozásának a lebontását, ami a mostani, a hitelpiacokról induló gazdasági válsághoz vezetett és azt a folyamatot is, amelynek során a környezet- és fogyasztóvédelmi hatóságok élére az ellenőrzött iparágaktól – Reagan támogatóitól – érkezett vezetők ültek, amit az angolszász politikatudomány forgóajtó-jelenségnek (revolving door) nevez. Reagan elnöksége alatt kezdődött az a társadalom felső rétegeinek kedvező, szélesebb rétegeinek viszont romló anyagi helyzetet hozó adócsökkentési politika, amit utódai tovább folytattak és amivel párhuzamosan az állam csökkentette az újraelosztó rendszerekre, oktatásra és egészségügyre fordított összegeket ezúton növelve az amerikai társadalmon belüli jövedelmi és vagyoni különbségeket.

Az adócsökkentés nem hozta meg a várt hatást, a gazdaság nem pörgött fel tőle és nem nőtt, hanem csökkent az állam bevétele, miközben csak a szociális kiadásai csökkentek, a hadiiparnak adott megrendelések viszont épp hogy nőttek, mindezek következtében az Egyesült Államok soha nem látott mértékben adósodott el. Ezek a gazdaság- és társadalompolitikai intézkedések illeszkednek az amerikai jobboldal liberális, kapitalista hagyományaiba, viszont éles ellentétben állnak azzal a jóléti piacgazdaság modellel, amit a kontinentális Európa keresztény-szociális hagyományokra épülő jobbközép pártjai hirdetnek.

Véres kezű diktátorokat támogatott: szobrot neki?

Viták kereszttüzében áll Reagan-külpolitikája is. Többen a nevéhez kötik a Szovjetunió összeomlását, amit a korábbi enyhülési politika feladásával ért volna el. Igaz, ez a változás legfeljebb a republikánusok korábbi, Nixon és Kissinger alatti külpolitikájához képest történhetett meg, hiszen a kommunista rendszerekkel szembeni offenzív külpolitikát Zbigniew Brzezinski, Carter elnök tanácsadója dolgozta ki. Szintén árnyalja a képet, hogy Reagan idején pozitívan ítélték meg a Fehér Házban Nicolae Ceaușescut, például akkor, amikor Románia – a Moszkva által szervezett bojkott ellenére – részt vett az 1984-es, Los Angeles-i olimpián.

Reagan amúgy sem volt finnyás abban a tekintetben, hogy milyen politikai rezsimekkel áll kapcsolatban, milyen államfőknek nyúl a hóna alá. A Reagan által támogatott diktátorokból impozáns a lista. Szerepel rajta többek között Ferdinand Marcos, fülöp-szigeteki elnök és Mobutu Sese Sekó zaire-i (kongói) elnök, aki rémuralma idején megtiltotta a keresztény nevek adását. A „baráti” zsarnokokat támogató külpolitikájának a legemlékezetesebb és legtöbbet vitatott eleme azonban a latin-amerikai katonai juntáknak nyújtott támogatás lehet.

A Reagan-adminisztráció támogatta Leopoldo Galtierit és az argentin katonai juntát, valamint Augusto Pinochetet is. Az argentin junta által folytatott „piszkos háború” idején több, mint 30 ezer ellenzéki „tűnt el”. Chilében nyolcezer embernek veszett nyoma az argentínaihoz hasonló körülmények között és több, mint 130 ezer embert börtönöztek be. Pinochet közben a Reagant is támogató, úgy nevezett „chicagói iskola” neoliberális reformjait kényszerítette az országra az Egyesült Államok támogatásával.

Az USA a reagani külpolitika idején beavatkozott Nicaraguában is és támogatta az El Salvador-i polgárháború idején a kormányt, amelynek halálbrigádjai misézés közben lelőtték Oscar Romero érseket, többek között megöltek hat jezsuita papot, megerőszakoltak és megöltek négy apácát, köztük Jean Donovan amerikai misszionáriust.

Ezek az esetek érdekes megvilágításba helyezik Semjén Zsolt azon gondolatát, hogy Reagan azt szimbolizálja, hogy az emberi jogok tekintetében nincs alku, és nem lehet azok érvényesülését pillanatnyi politikai érdekeknek alárendelni, továbbá, hogy a volt elnök „az emberi jogokat a keresztény meggyőződéséből vezette le”. Nem csak emberi jogi, stratégiai szempontból is hibáztatják Reagant a „kisebbik rossz” pillanatnyi külpolitikai okokból való támogatásáért. Ne feledjük az Egyesült Államok támogatta az iráni iszlám forradalom után Szaddám Husszeint és az afganisztáni szovjet intervenció után a mudzsahedinekkel együtt olyan iszlamistákat, mint Oszama bin Laden.
 

Tálos Lőrinc

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére