A hangoskodó ellenzék a rezsim tyúkszemére taposott

Václav Havel diadala és bukása

Ma is emlékezhetünk arra, amikor a „bársonyos forradalom” idején Havel nem csak Csehszlovákiában, de Magyarországon is kulcsfigurának számított. És az emberek még akkor is tüntettek a szabadon bocsátásáért, amikor – beleértve magát a Prágában érte raboskodó Deutsch Tamást is – kevesen értették, hogy miért is olyan fontos ez a farmeres-slampos, arcán állandóan ironikus mosolyt viselő alak.

Václav Havel történelmi szerepe abban áll, hogy ő volt a meghonosítója annak az ellenzéki stratégiának, mely képes volt a maga puha módszereivel felmorzsolni az államszocialista rezsimek ideológiai-politikai alapjait. Azt nem lehet állítani, hogy pusztán ez az ellenzékiség – melyet hazánkban legkövetkezetesebben az underground Demokratikus Ellenzék képviselt – egymagában számolta volna fel a szovjet blokkot. De az biztos, hogy egy olyan ellenzéki nyelvezetet teremtett, mellyel a széles nyilvánosság képes volt egyértelműen megfogalmazni, mi is a rossz ebben a rendszerben. És ennek a ténynek a jelentőségét nehéz túlbecsülni.
 

Rálépett a kommunizmus tyúkszemére

A Havel által megteremtett ellenzékiség jelentőségének megértéséhez fel kell idéznünk a hetvenes évek szovjet blokkjának közállapotait. Az elbukott forradalmakat – a budapesti ’56 és a prágai ’68 – követően a hetvenes évekre az államszocialista rendszereknek mindenhol sikerült konszolidálniuk hatalmukat. Ebben egyaránt szerepe volt a viszonylagos jólétet kínáló frizsider-szocializmusnak, az első olajválságban és a vietnami háborúban meggyengült Nyugat passzivitásának, valamint a szovjet külpolitikai expanziónak. A kommunizmus bukása ebben a közegben szinte elképzelhetetlennek tűnt, ezért Közép-Európa egyfajta apolitikus csipkerózsika-álomba merült.

Ebbe a passzív-beletörődő hangulatba robbant be a mások mellett Havel által is gondozott, és a 242 csehszlovák értelmiségi által aláírt Charta ’77 dokumentum, mely teljesen új távlatokat nyitott az ellenzéki alternatíva előtt. A Charta ’77 ugyanis Gustáv Husák kommunista rezsimjével szemben nem politikai követeléseket fogalmazott meg, hanem pusztán annyit, hogy tartsa be az 1975. augusztus 1-jén 34 másik állammal, köztük a többi államszocialista rezsimmel egyetemben aláírt, Helsinki Nyilatkozat néven ismert szerződést. A helyesen Helsinki Záróokmány nevet viselő nyilatkozatban az államok vállalták az emberi jogok, így a gondolat, a lelkiismeret, a vallás és a meggyőződés szabadságának garantálását. Az ellentmondás – melyet a Chartások ki is használtak – az volt, hogy ezek az alapjogok az elnyomó rezsimekben csak igen hézagosan érvényesültek.

Persze logikus a kérdés: minek vállalja fel az a rendszer az emberi jogokat, amelynek esze ágában sincs betartani őket? Ennek magyarázata abban a paradoxonban rejlik, hogy a kommunizmus magát végső soron mindig is az ember anyagi és szellemi szabadságának beteljesítőjének tartotta. Az elidegenedés, a hagyományos munka kínjainak megszüntetése – azaz az ember végső szabadságának megvalósítása táplálta a kommunista utópiát. És ez az ígéret még akkor is élt, amikor a kommunizmus létező rendszerei a valóságban emberek millióit üldözték, deportálták és végezték ki. A létező szocializmus országai tehát a saját utópiájuk miatt nem tagadhatták meg az emberi jogok deklarálását.

A kommunizmus ideája és valósága közti, a Helsinki Záróokmányban rögzített ellentmondást használták ki Havelék – és nyomukban a többi kelet európai ellenzéki csoport is. Közép Európában így az „emberi jogok” váltak hivatkozási ponttá az ellenzékiek számára, és ez kiváló stratégiának bizonyult, hiszen követelésükbe nehezen lehetett belekötni, hiszen csak egy olyan jogi norma betartását követelték, melyet a saját államuk által is elismert jogi normára alapozni követeléseiket. Az emberi jogok – Kis János kifejezésével élve – „kihívó gyakorlásával” a hangoskodó ellenzék a rezsim tyúkszemére taposott – sok kárt nem okozott, de minden fenyegetés ellenére is roppant kellemetlen tudott lenni.

Az emberi jogokra való hivatkozás erejét –a két nagy tábor elismerésén kívül – az emberi jogok univerzális jellege is biztosította. A tétel egyszerű: Ha vannak emberi jogok, akkor azok minden emberre kiterjednek. A Felvilágosodás és a keresztény etika keresztmetszeteként is felfogható alapelv jelentőségét felismerve csatlakoztak a Charta ’77-hez a „Lukács-óvoda” marxizmusból kifelé tartó értelmiségijei Heller Ágnestől Kis Jánoson át Petri Györgyig, de a térség szinte minden országában jelentős visszhangja volt a kezdeményezésnek. És az emberi jogok „egyetemes nyelvének” használata miatt is válhatott a dokumentum alapvető hivatkozási ponttá egész Nyugaton, ezért közölte azt minden mértékadó orgánum a Le Monde-tól a Frankfurter Allgemeine Zeitungon át a New York Times-ig.
 

Az irónia árulása

Václav Havel azonban drámaíróként egy másik apolitikus felforgató eszközt is bevetett a rendszer ellen: az iróniát. A magyar közönségnek nem kell bizonygatni, a cseh irodalmi hagyományt milyen mélyen átitatja a passzív humor, az ártatlannak tűnő dolgok szelíd kiforgatása. Havel kapcsán egyik méltatója meg is jegyzi, hogy a – talán a magyarhoz hasonlóan – a cseh irónia sajátos szinte játékosságba hajló szembeszegülés volt az évszázados alávetettségre.

Bár a szovjet blokk gazdasági meggyengülése és a gorbacsovi peresztrojka nélkül valószínűleg nem érhetett volna célt a közép-kelet európai demokratikus ellenzék sem, az biztos, hogy a Charta ’77-tel elkezdődött, az emberi jogokon és ironikus passzív ellenálláson alapuló politika jelentős szerepet játszott abban, hogy a térség nagy részében vér nélkül ment végbe a rendszerváltás – és ezt a tényt nem lehet eléget hangsúlyozni. De amilyen jól működött a haveli stratégia a régi rendszer ellenzékeként, annyira alkalmatlannak bizonyult lelket adni az új rendszernek. Mert az irónia – melyre elsősorban a paradoxon jellemző, nem a humor – jellegéből fakadóan képtelen az elvi gondolkodásra, és még inkább alkalmatlan a társadalom erkölcsi kereteinek kialakítására.

Hával maga úgy gondolta, hogy tisztességgel és empátiával a hagyományos értelemben vett erkölcsi keretek nélkül is létrejöhet sikeres demokrácia. Ebben a hitében csalódnia kellett, a kelet-európai irónia ugyanis hamar talajvesztett nihilizmusba torkollt, melyben a harsány nacionalizmus és populizmus elnyomta a tisztességes konzervativizmus és emberi jogi ihletésű liberalizmus szavát. Ha keményen akarunk fogalmazni: a minden értéket megmosolygó haveli irónia elárulta szerzőjét, és ezzel együtt elárulta szövetségesét, az emberi jogokat is. És a Havelhez hasonló tisztességes ironikusoknak az elmúlt huszonkét évben végig kellett nézniük azt, hogy fölébük nőnek a Václav Klausok és Vladimir Meciarok, és végig kellett nézniük azt is, ahogy Közép-Európa a vidám irónia testvérisége helyett a fásult posztmodern párt-törzsek vadászterületévé válik.

Az Eleai Vendég

• Cimkék:
Csehszlovákia Václav Havel Charta ’77 dokumentum

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére