A szomszédos kormányok aggódnak

Tunézia reményteli példa lehet

Egy öngyilkossággal kezdődtek a zavargások. Egy fiatal zöldségárus, Mohamed Bouazizi, miután a hatóságok elkobozták minden portékáját, felgyújtotta magát, mert nem látott reményt az életében. Azok közé az értelmiségiek közé tartozott, aki nem találtak semmilyen munkát.

A Közel-Keleten ez a történet általános, a többségnek hasonló a sorsa – éppen ezért vált szimbólummá. A halála köré kibontakozó forradalom Tunéziában, már elzavarta a 23 éve uralkodó elnököt, Zin el-Abidin bin Alit, jelenleg a rendőrség és a hadsereg próbálja fenntartani a rendet, de a fosztogatások és gyilkosságok mindennaposak.

Az első bukott diktátor a században

1985 óta, amikor is Szudánban katonai puccsal megbuktatták Gafar al-Numeiri katonai rezsimjét, Zin Abidin Bin Ali az egyetlen elnök, akinek távoznia kellett a hatalomból a Közel-Keleten. 1987 november 7-én katonai puccsal került hatalomra, eltávolítva a tunéziai köztársaság első elnökét, al-Habib Bourguibát azért, mert „nem értett az állam vezetéséhez”.

Ez az állítás egyébként magától Bin Alitól származik, ezt jelölte meg a 84 éves volt elnök megbuktatásának legfontosabb okaként. Hatalomra kerülésének napját azonnal iktatta Tunézia nemzeti ünnepei közé, a múlt évben is minden fontosabb közel-keleti újság megemlékezett róla, fizetett hirdetés formájában.

23 éves kormányzása alatt az ország gazdasága rohamos fejlődésnek indult és Tunézia a külföldi befektetők kedvencévé vált. Egy, a szomszédos Líbiához illetve Algériához képest kis ország vezetőjeként sikerült az ország GDP-jét magasabbra emelnie, mint Oroszországét, Indiáét és Kínáét, kormányzása hamar követendő példává is vált a Közel-Keleten. Az arab világban „Afrika oroszlánjaként” említették.

Ez volt az egyik olyan tulajdonsága a rezsimnek, ami lehetővé tette, hogy elkerülje azokat a jellemző, krónikus szociális és politikai panaszokat, melyek miatt a politikai iszlám megerősödhetett a térségbeli államokban, (Algéria, Marokkó illetve Egyiptom), a nyugat szemében pedig Ben Ali „valódi” demokratának tűnt az olyan nyilatkozatai miatt, melyet például 2008-ben egy állami ünnepségen tett.

A jelenlévő újságíróknak akkor azt nyilatkozta, hogy „politikánkat a fejlődésre, a demokráciára és az emberi jogokra alapozzuk, és ragaszkodunk hozzá, hogy bevonjuk az összes politikai pártot és civil szervezetet a fontos döntésekbe, melyek társadalmunkat és országunkat érintik.”
Az pedig, a jelek szerint nem tűnt fel senkinek, hogy immár két évtizede képviseli a „demokráciát” az országban.

Jogtiprás, mint hagyomány

Viszonylagos gazdasági fejlettsége miatt Bin Ali rezsimje nem kapott annyi nemzetközi kritikát az emberi jogok sorozatos megsértése miatt, mint a többi ország a Közel-Keleten, bár semmiben sem volt jobb náluk.

Az Amnesty International például éves beszámolójában úgy jellemezte a kormányzatot, mely „szigorúan korlátozza a gondolkodás, a szólás és a gyülekezés szabadságát” és kegyetlenül lép fel bárkivel szemben, aki kritizálni meri. Újságírók, egyetemisták, humanitárius munkások és értelmiségek ezrei ültek börtönben ítélet nélkül vagy tűntek el nyomtalanul, A börtönökben pedig mindennaposak voltak a kínzások és a kivégzések.

A nemzetközi közösségnek az sem szúrt szemet, hogy a térség többi diktátorához hasonlóan Bin Ali 2009-ben is a szavazatok 89 százalékával nyerte meg a választásokat, konkrétan kijelentve, hogy „nem tűri azokat a hangokat, melyek megkérdőjelezik a választás demokratikus voltát”.

Több száműzetésben élő tunéziai értelmiségi pedig (például a neves történész Mohamed Talbi is) egészen odáig ment, a rendszer bírálásában, hogy kijelentették :”még a francia megszállás alatt is több joggal rendelkezett a nép.”

Míg az Egyesült Államok előszeretettel gyakorolt nyomást a többi arab országra, hogy hajtsanak végre humanitárius reformokat, Bin Ali rezsimjét sosem érte ilyen kritika. Sőt, az USA azon mérsékelt vezetőként tartotta számon, aki az egyik legbiztosabb szövetségese a „terror elleni harcban.” Amikor már sosem látott tömegek skandálták Tunézia utcáin, hogy „Bin Ali gyilkos” a nemzetközi közvélemény még akkor is óvatosan kritizálta a rendszert.

A bukás elkerülhetetlen volt

A wikileaks által kiszivárogtatott levelezések szerint az USA tunéziai nagykövete, már 2009-ben előre jelezte, hogy a rendszer inog. A globális válság hatására ugyanis ugrásszerűen nőtt meg az országban a munkanélküliség, a korrupció sosem látott méreteket öltött és társult a szabadságjogok teljes hiányával.

A Bin Ali kormányzat csak a rendőrségre és a hadseregre támaszkodhatott, hogy fenntartsa a rendet, de a rendszeren belül is megjelentek a kritikus hangok, mivel a rezsim vérségi alapon osztott ki fontos politikai pozíciókat.

Elveszítve a katonai elit támogatását, a romló gazdasági környezet, valamint a társadalmi elégedetlenségek miatt Bin Ali körül mára elfogyott a levegő; már csak egy szikra kellett, hogy az egész ország lángba boruljon. Ez lett az öngyilkos zöldségárus. Hiába hirdettek ki statáriumot (Egyiptomban már 1981-óta érvényben van), már nem tudta megállítani az elindult társadalmi folyamatokat, jelentős katonai erő nélkül Bin Alinak távoznia kellett a hatalomból.

Eddigi nyugati szövetségesei is cserbenhagyták: Barack Obama üdvözölte a tunéziai „forradalmat”, Franciaország pedig, mely eddig mindig kiállt a „félreértett” vezető mellet, megtiltotta, hogy az elnöki különgép leszálljon francia területen. Egyedül Szaúd-Arábia fogadta be a menekülő elnököt.


Jázmin forradalom

A tunéziai pártok, karöltve a hadsereggel és a rendőrséggel jelenleg megpróbálják felszámolni a fegyveres erőszakot az utcákon, de arról, hogy mi lesz az ország sorsa, még senki sem tud semmit biztosan. Ellentétben Algériával és Egyiptommal, Tunéziában nem erős a politikai iszlamizmus, így politikai elemzők nem valószínűsítenek egy „iszlám fordulatot”, kicsi az esélye annak, hogy az országban bevezetnék az olyan iszlám törvénykezést, mint például, ami a Gázai Övezetben uralkodik.

Bár az európai-és az amerikai sajtó a demokrácia lehetőségéről beszél, nem valószínű, hogy nyugati típusú demokrácia váltaná a Bin Ali rezsimet, mivel az ilyen jellegű átmenetnek nincs történelmi vagy politikai hagyománya a régióban.

Sokkal valószínűbb, hogy a lefejezett hadsereg (Ali Szeriati tábornokot a tunéziai haderő parancsnokát vasárnap letartóztatták, mert a statárium kihirdetése után az utasítására lőttek a kivezényelt katonák a tömegbe) valamelyik magas rangú tisztje veszi a kezébe a hatalmat és állítja helyre a rendet az országban.

Akármi történik is, a jelenlegi események a régió összes államára hatással vannak. Gyakorlatilag bekövetkezett az elképzelhetetlen: Az arab „mintaállam”, élén az erős kezű vezetővel egyszerűen összedőlt, reményt adva annak a több százmillió embernek, akik valamilyen változást remélnek a térségben. Egyiptom, Líbia, Szudán és Szíria diktátorai pedig, akik eddig példaként tekintettek a Bin Ali rezsimre, kezdhetnek aggódni, hogy vajon átterjed-e országaikra a forradalmi lelkesedés.


Jászberényi Sándor
 

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére