Kik vagyunk? Mit akarunk? Kik állnak mögöttünk? Partnereink Kapcsolat  
A mindennapi.hu portál a tartalmait jelenleg nem frissíti, az eddigi tartalmak továbbra is megtekinthetőek.
Világhír
2011-10-09 14:30:00

Nemcsak mérnök volt, hanem művész is

Steve Jobs: „annak tudata, hogy meg fogsz halni”

Steve Jobs, az Apple alapítója átalakította a vállalkozásról és innovációról alkotott hagyományos fogalmainkat. Tudta közeli halálát: a halandóság motivációs ereje hatalmas, valamiért mégis kevés szó esik róla.

Steve Jobs a magánéletben is formabontó és formateremtő volt. A „terveiről” és az „önmegvalósításról” rendszerint merev sablonokban nyilatkozó üzleti életben szokatlanul nyíltan, mélyenszántón és őszintén nyilatkozott mára klasszikussá vált stanfordi beszédében az emberi mulandóság és alkotóvágy összefüggéséről.

A 2005-ben, sikeres pajzsmirigyrák-operációját követően a kaliforniai egyetem díszdoktori címének átvételekor a következőket mondta: „Az a tudat, hogy hamarosan halott leszek, a legfontosabb eszköz, amellyel csak találkoztam, amely segít meghozni az élet nagy döntéseit. Mert csaknem minden – minden külső várakozás, minden büszkeség, minden megszégyenüléstől és bukástól való félelem – szertefoszlik a halál színe előtt, és csak azt hagyja meg, ami igazán fontos. Annak tudata, hogy meg fogsz halni, az általam ismert egyik legjobb módszer arra, hogy kikerüljük azt a gondolati csapdát, melyben arra gondolunk: van vesztenivalónk. Mert már meztelen vagy. És nincs rá ok, hogy a szíveden kívül mást kövess.”

A halandóság hatalmas motivációs ereje az egyik legősibb emberi ösztön, valamiért mégis igen kevés szó esik róla. Az emberi ősmítoszok és ősmotívumok nagy újjáélesztője, Thomas Mann azonban két művében is halhatatlan formában örökítette meg az emberi tettvágyról alkotott gondolatait. A német író a múlt „mélységes mély” kútjába ereszkedve, a József és testvérei című regényének harmadik könyvét egy sajátos „angyali” közjátékkal indítja, melyben az ember teremtése mögötti isteni szándék mennybéli értelmezését villantja fel. „Az angyalok […] képünkre teremtettek, ámde nem termékenyek. Ellenben az állatok lám termékenyek, de nem hozzánk hasonlók. Teremtsük meg az embert – az angyalok képmását, aki mégis termékeny!”.


József és Doktor Faustus

Thomas Mann az ember – az „angyalállat” – termékenységén nem csak annak reprodukciós képességét érti, hanem halandóságának és örökkévalóságának feszültségén keresztül az isteni önmegismerés lehetőségét is. De a mai értelemben vett kreativitás és halandóság kapcsolatát az író nem a bibliai József mitikus idejébe helyezve fejtette ki, a feladatot meghagyta a modern művészet lényegét kereső következő regényére, a Doktor Faustusra.

Adrian Leverkühn német komponista tragikus történetének egyik legmegrázóbb jelenete a zeneszerző vitája és egyezsége a Sátánnal. A jelenetben a magát – a József és testvéreinek idézett fejezetében megismert archaikus nevén Sammaelnek nevező – Sátán egyszerre jelenik meg a szifilisz által megtámadott idegrendszere által kiváltott lázálomként, egyszerre pedig a szellem kísértő Mefisztójaként. Testi és lelki kísértő tehát, mely – az ördöghöz illő módon – alkut kínál neki: huszonnégy alkotásban gazdag évet a lelkéért cserébe. A halál közelségében leélendő csaknem negyedszázadnyi időt az Adrian Leverkühnt győzködő Sammael ezekkel a halhatatlan szavakkal kínálgatja:

„Minden azon fordul meg, hogy milyen idő az, amit árulunk. Nagy idő, bolond idő, egészen pokoli idő, felséges, és még annál is felségesebb mulatsággal teli, és persze nyomorúsággal is, nyomorult kétségbeeséssel, ezt nem csak hogy megengedem, hanem még nyomatékosan, büszkén hangsúlyozom is, mert hiszen ez így illik és dukál, ez a művész sorsa, természete. Mert hiszen a művész köztudomásúan mindig kileng mind a két irányban, normális körülmények közt is végletekben mozog. Az inga mindig erősen kilódul lelkesedés és melankólia között, ez megszokott és mindennapi, hogy úgy mondjam, polgári és mérsékelt jelenség ahhoz képest, amit mi szállítunk. Mert mi az efféle netovábbjával szolgálunk: olyan fellendülésekkel és megvilágosodásokkal, korláttalanság és féktelenség, szabadság, biztonság és könnyedség olyan élményeivel, olyan hatalmi és győzelmi tudattal, hogy az emberünk szinte nem hisz az öt érzékének.”


A legproduktívabb idő véges

Thomas Mann okos és kegyetlen Sammaelja a halál szoros tudatában leélt időt tartja a legproduktívabbnak: „És nézetem szerint a lángelmét alkotásra serkentő betegség, mely mintegy lóháton, fölényesen átugrat minden akadályon, vakmerő mámorban szökell szirtről szirtre, az ilyen betegség százszorta kedvesebb az életnek, mint a gyalogosan baktató egészség.” A német író leírása a közvetlen haláltudat erejéről – közvetlen, mert egyébként mindannyian tudatában vagyunk a bizonytalan jövőben bekövetkező elmúlásnak – méltán tarthat számot a „klasszikus” jelzőre.

Steve Jobsot a közvetlen haláltudat azonban nem lendítette olyan ingamozgásba, mint Adrian Leverkühnt, nem sarkallta őt a „Doktor Faustus panaszolkodásához” hasonló apokaliptikus művek írására. Mert „a nagy időt, a bolond időt” nem egyedül kellett végigélnie, a halállal nem magányosan kellett szembenéznie, hanem családdal, barátokkal és munkatársakkal körülvéve. Az Apple alapítója a közösség fontosságával – még ha alkotói-üzleti szinten is – mindvégig tisztában volt. Tudta, hogy akár az életből, akár a halálból fakad a kreativitás, az csak közösségben válhat produktívvá, ott válhat teljes életművé: „Mint a Beatles-nél, akik kiegyensúlyozták egymás negatív hatását. Együtt sokkal erősebbek voltak, mint a részek összessége. Az üzleti élet nagy sikereit nem emberek érik el, hanem csapatok.”


Az Eleai Vendég

A kép innen.

 

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


A hét java

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.