Egyenes út vezet a katasztrófához?

Fischer: Európai Egyesült Államokra van szükség

Olyan építmény ez, amely jelenlegi problémamegoldó képességével eltékozolja polgárai és piacai bizalmát – miközben a katasztrófa szélére sodorja a nemzetközi pénzügyi rendszert – írja a Project Sindicate kommentárjában Joschka Fischer, Németország volt külügyminisztere, nem mellesleg a Zöld Pártot két évtizedig vezető politikus.

Szerinte a jelenlegi pénzügyi krízis az euróövezet országainak politikai válságát tükrözi – ez pedig kérdésessé teszi a teljes Európa-projekt puszta létjogosultságát is. Ha az európai pénzügy unió kudarcot mond, akkor nem sok marad sem a közös piacból, sem az európai intézményekből és egyezményekből. Fischer szerint le kellene mondanunk a hat évtizeden át sikeres európai integrációról, a következményekről pedig fogalmunk sincs.

A nyugati világ vége?

Ez a kudarc egybeesne egy új világrend előretörésével, hiszen a végét jelentené a nyugati világ két évszázadnyi dominanciájának. A hatalom és a vagyon ma kelet-ázsiai és más feltörekvő országok felé áramlik, Amerika pedig saját problémáival van elfoglalva, és az atlanti térség helyett a Csendes-óceán felé fordul. Senki nem fogja az európaiak érdekeit képviselni, ezt maguknak kell megtenniük, állítja Fischer. Ha Európa nem veszi még ma kezébe a saját sorsát, akkor az új világhatalmak eszközévé válik.

Az európai válság oka nem a három évtizeden át tartó neoliberális gazdaságpolitika. Nem is a spekulációk által felfújt részvény lufi kidurranása, a maastrichti szerződés feltételeinek megsértése, a felpumpált adósságok vagy a mohó bankok. Bármilyen fontosak is ezek a tényezők, Európa problémája nem az, hogy mi történt, hanem hogy mi nem történt: nem jött létre a közös európai kormányzat.

Az 1990-es évek elején az EU tagállamainak többsége úgy döntött, hogy monetáris uniót hív életre, közös valutával és központi bankkal; a központi kormányzat gondolata ugyanakkor nem kapott támogatást. Következésképpen a pénzügyi unió felépítését halogatták, és itt maradt egy hatalmas építmény, mely nélkülözi azt az erős alapot, ami válság idején a stabilitást biztosítaná. A pénzügyi szuverenitás közös cél lett, de az ennek gyakorlásához szükséges hatalom a nemzeti fővárosokban maradt.

Akkoriban azt hitték, hogy a formális szabályozás – a kötelező érvényű hiány, adósság- és inflációs korlátok kirovása – elegendő lesz. De ez az alapvető szabályrendszer illúziónak bizonyult: az elveknek mindig szükségük van a hatalom támogatására, különben nem állják ki a valóság próbáját.

A szakadék szélén

Fischer azt állítja: az euróövezet – szuverén államok közös valutával, elvekkel és mechanizmusokkal rendelkező államszövetsége – most megbukni látszik ezen a próbán. Mivel nem képes határozottan reagálni a válságra, az euró iránti bizalom fogyóban van, pedig egy valuta erejének ez a legfontosabb tényezője. Ha az európai politikai hatalom nem „európaizálódik,” azaz a mostani konföderáció nem fejlődik föderációvá, akkor az euróövezet – és az egész Európai Unió – szét fog esni. A renacionalizáció politikai, gazdasági és pénzügyi költsége hatalmas lenne: az EU összeomlásától jó okkal tart a világ.

Ezzel szemben, ha a valutaunióban tapasztalható politikai veszteségeket most azonnal megpróbáljuk kezelni, mindenekelőtt, ha kiépítjük a fiskális uniót (a közös költségvetés és közös teherviselés rendszerét), akkor lehetővé válik a valódi politikai szövetség. És lássunk világosan: a már körvonalazódó katasztrófát csak egy Európai Egyesült Államok lenne képes megelőzni, minden ennél gyengébb szövetség bukásra van ítélve – állítja a volt külügyminiszter.

Akár tetszik, akár nem, az euróövezetnek kell az EU előőrseként cselekednie, mert a teljes EU, a maga 27 tagállamával, nem akarja majd és nem is lenne képes a politikai egységet előmozdítani. Sajnos az, hogy az EU-egyezmények szükséges változtatásai egyöntetű támogatást kapjanak, nem biztosítható egyszerűen. Mégis mit tehetünk?

Az európaiak előremutató, az EU-egyezmények körén kívül eső (de kifejezetten európai szellemű) integrációs lépése volt, amikor a határok megnyitásáról döntöttek az úgynevezett Schengeni Egyezményben (ez ma az EU-egyezmények része). Az euróövezetnek ebből a sikeres tapasztalatból kellene merítenie, hogy felülírja az EU ősbűnét, azt hogy egy olyan nemzetek feletti struktúrát hozott létre, amely nem rendelkezett demokratikus legitimációval.

Az eurózónának kormányzatra van szüksége, amit, a dolgok jelenlegi állása szerint, az érintett állam- és kormányfők alkothatnának – ez olyan fejlődési irány, ami felé már elindultunk. És mivel közös költségvetési politika nélkül nincs fiskális unió, a nemzeti parlamenteket minden döntésbe be kellene vonni. Ez azt jelenti, hogy feltétlenül szükséges egy „Európai Kamara” megalapítása, mely az egyes országok parlamenti vezetőiből állna.

Kezdetben ez a kamara tanácsadó testületként működne, az önálló parlamentek hatáskörei megmaradnának. Később, egy kormányközi egyezmény alapján, a nemzeti parlamentek delegált tagjaiból álló valódi parlamenti irányító és döntéshozó testületté kell válnia. Természetesen, mivel egy ilyen egyezmény azt jelentené, hogy a szuverén jogok széles köre átkerül az európai kormányközi intézményekhez, közvetlen legitimációra van szüksége, ezért népszavazást kell kiírni róla minden tagállamban, köztük Németországban.

Nem esett most szó olyan fontos kérdésekről, mint a gazdasági stabilitást biztosító és a fejlődést elősegítő közös politika. De ha van valami tanulsága a mostani válságnak, az az, hogy ezeket a problémákat még csak meg sem tudjuk fogalmazni, amíg az euróövezetben hiányoznak azok a megbízható intézményi keretek, amelyek valódi kormányzat, parlamenti kontroll és hiteles demokratikus legitimáció képezte szilárd alapokon állnak.

(Joschka Fischer 1998 és 2005 között Németország külügyminisztere és alkancellárja volt, csaknem húsz évig vezette a Német Zöld Pártot.)

Kugler Judit

A nyitókép innen

• Cimkék:
válság euró fischer európa egyesült államok adósság

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére