A tudomány nem zárja ki a hitet

Jézus szenvedése és halála − orvosszakértői szemmel

A történelmi Jézus immáron kétezer éve áll a hivatásos történészek és az amatőr történelembúvárok érdeklődésének a középpontjában. Élete és halála az ókor egyik legrészletesebben dokumentált eseménye. Egyrészt azért, mert Jézus működése és a róla szóló evangéliumok keletkezése között alig néhány évtized telt el, azaz a róla szóló írásokat még a kortársai vethették papírra. Másrészt Jézus kora egyben a Római Birodalom időszaka is, amiről hatalmas ismeretanyaggal rendelkezünk: ismerjük a politikai környezetet, a szokásokat, a fegyvereket, a ruházkodást, a hétköznapi tárgyakat, ismerjük, hogyan éltek és hogyan haltak meg a korabeli emberek.

Összeesküvés-elméletek

Ez az átfogó tudás segített a nagypénteki események pontosabb megértésében is. A modern történet- és orvostudomány olyan részletesen rekonstruálta Jézus szenvedéseit, a korbácscsapások találati szögétől a keresztfák típusáig, hogy néhány tanulmány elolvasása után Mel Gibson vértől tocsogó Passiója ártatlan Disney-mesefilmnek tűnik.
Jézus szorosan biológiai értelemben vett szenvedéseinek és halálának kutatása profán feladatnak tűnik, de a kutatást az emberi kíváncsiságon kívül az a tény is sürgette, hogy mint a világtörténelem minden fontos eseményével, úgy a keresztre feszítéssel kapcsolatban is számos összeesküvés-elmélet született. Többen képtelennek tartották, hogy Isten fia ilyen alantas körülmények között halt volna meg, ezért megpróbáltak valamilyen teóriát felállítani Jézus megmeneküléséről. Volt, aki a Jézus ajkaihoz nyújtott szivacsban nem ecetet, hanem kábító folyadékot vélt felfedezni, volt, aki szerint Poncius Pilátust megvesztegették, hogy Jézus testét még a halál beállta előtt levehessék a keresztről. Lehet, hogy ezek a teóriák nekünk jelentéktelen összeesküvés-elméleteknek tűnnek, de a keresztény egyházaknak mégis foglalkozniuk kell velük. Hiszen ha Jézus nem halt meg, akkor nem volt honnan feltámadnia – a feltámadás pedig az üdvtörténet sarokköve, ami nélkül az egész keresztény teológia összeomlana.

A vérverejtéktől a kálváriáig

A magyarul is megjelent Jézus-dosszié című interjúkötetben megkérdezett Alexander Metherell szerint Jézus szenvedései már a Getsemáné-kertben elkezdődtek. A neves orvos-kutató szerint ugyanis a saját sorsával tökéletesen tisztában lévő Jézus feltételezhetően nagy stresszt élt át, ennek tulajdonítható a haematidrosis nevű, ritka pszichés jelenség, ami hirtelen meggyengülő hámréteggel, és az evangéliumban is olvasható véres verejtékezéssel jár. Elfogása után Jézus a zsidó hatóságok elé állt, kihallgatása után ököllel arcba vágták, majd több kilométert gyalogolhatott, mire Poncius Pilátus palotájába ért. Metherell felhívja a figyelmet arra, hogy már ezek az események is jelentősen megterhelhették a kutatók szerint egyébként kitűnő egészségben lévő Jézus szervezetét.

A palota udvarán történt a korbácsolás, ami a korabeli szokásoknak megfelelően mellékbüntetésként járt a kereszthalál előtt. A korbácsolásról ma kevesen tudják, milyen rendkívül kegyetlen büntetés volt valójában, de 1986-ban a Journal of the American Medical Association című, orvosi szaklapban William D. Edwards, Wesley J. Gabel és Floyd E. Hosmer közös tanulmánya részletes képet nyújt a római korban használt eszközről és az általa ejtett sebekről. A korbács fanyeléről nemcsak bőrszíjak csüngtek le, hanem a bőrszíjakra erősített vasgömböcskék és csontdarabok is, amelyek a szó szoros értelemben csontig hatoló sebeket hasítottak az áldozat testén.

Ha pedig Jézus a fentebb említett, a hajszálmirigyek bevérzésén alapuló haematidrosistól is szenvedett, akkor a korbácsolás az elvékonyodott bőr miatt embertelenül fájhatott. A korbácsolás hatásait elemző szakértők egybehangzóan állítják, hogy Jézus a vérveszteségtől úgynevezett hypovolémiás sokkot kapott, ami egyidejűleg erős szívdobogással, rendkívül alacsony vérnyomással és kínzó szomjúsággal jelentkezik. Jézus Krisztusnak ilyen állapotban kellett az 57 (!) kilós keresztfáját cipelve megtennie a Golgotára vezető 600 méteres utat. Nem csoda, hogy erre végül csak a terhét átvevő Cirenei Simon segítségével volt képes.

A kereszthalál kínjai

A szenvedés legborzasztóbb része azonban még ezután jött. A keresztre feszítés a római korban igen elterjedt büntetési formának számított, Martin Hengel a témáról szóló, alapos könyvében például arról számol be, hogy a rómaiak még a császárkor békés időszakában is elvárták, hogy a hatalom a bűnözőkkel ezen az elrettentő módon végezzen. Hengel kutatásai szerint a Római Birodalomban leginkább az alsóbb társadalmi osztályokba tartozó embereket, a lázadókat és a felforgatókat sújtották ezzel a rendkívül megalázó büntetéssel.

A korabeli büntetési gyakorlatot jól ismerő történészek és a modern anatómiai ismeretekkel felvértezett orvos szakértők mára rendkívül pontosan rekonstruálták Jézus kereszthalálának minden részletét. Jézus testét először is felszögelték a keresztfára; a mintegy 13−18 centiméteres szögeket a katonák az ismert képi ábrázolások többségétől eltérően nem a tenyerébe, hanem a csuklóiba verték, átütve az alkarban futó idegeket. Ezután felemelték a keresztet, majd a lábát is a fához szögelték. Kevéssé közismert tény, hogy a keresztre feszítettek többsége nem a vérveszteségtől halt meg, hanem hosszas agonizálás után megfulladt. A keresztfa felállításakor ugyanis a tehertől azonnal megnyúltak az áldozat karjai, és kifordultak a vállai. Az előzetesen átélt kínok és a szögek okozta sebek miatt egyre nehezebben tudta olyan pozícióba felhúzni magát, hogy levegőt vegyen, így végül megfulladt.

A tudományos rekonstrukciók szerint Jézus a szokásosnál némileg rövidebb ideig, mintegy 3−6 órán át szenvedhetett a kereszten, és halálát végül valószínűleg a fentebb ismertetett hypovolémiás sokk és a légszomj miatti szívleállás okozhatta. Bár a részletekben vannak különbségek, abban a kutatók többsége egyetért, hogy Jézus már halott volt, amikor a lándzsa átdöfte az oldalát. Ezzel az epizóddal kapcsolatban korábban sok vitára adott okot a Márk evangéliumában szereplő leírás, miszerint Jézus oldalából vér és víz ömlött ki. A jelenséget egyesek az élet jeleként értelmezték, és csak mára alakult ki konszenzus arról, hogy pont a vér és a víz egyidejű ömlése bizonyítja egyértelműen a halált: a halottak vére gyorsan megalvad, a vér azonban egy kevés idő elteltével újra folyékonnyá válik, és ahhoz az egyes szervekből az erekbe átszivárgó víz is keveredhet. Az evangéliumi leírás tehát igen realisztikus, és tudományosan is döntő bizonyítékkal szolgál arra, hogy Jézus valóban meghalt a kereszten.

A modern tudományos kutatás tehát teljes körűen feltárta Jézus Krisztus szenvedésének és halálának valószínűsíthető folyamatát. S ha az egészet pusztán intellektuális kalandnak is tartjuk, annyi biztos, hogy egy ilyen leírás a mai embernek is kézzelfogható közelségbe hozza Jézus áldozatának mélységét, a kereszthalál értékét.

Az Eleai Vendég

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére