Nem vacakolt, tűzbe dobta Avicennát

Eretnek volt-e Paracelsus?

Orvos, csillagjós,  filozófus, természettudós, alkimista, okkultista – mindez egy személyben: Paracelsus, aki 470 évvel ezelőtt, 1541. szeptember 24-én halt meg, Salzburgban: valamelyik ellensége ölte meg. Amikor tevékenységét, munkájának eredményeit nézzük, nem szabad megfeledkezni arról, hogy a reneszánsz embere volt. Jung írta: „Hatalmas forgószél volt, ami megmozdított minden mozdíthatót. Kitörő vulkán, ami sok mindent lerombolt és felborított, de újra életre is keltett és megtermékenyített.”

A legfőbb orvos az Úristen

Paracelsus tizenhét évesen fejezte be az orvosi tanulmányait a Bécsi egyetemen, katonaorvosként bejárta egész Európát, s a többi között megfordult Magyarországon is. Nem csupán egyetemi professzoroktól tanult, hanem egyiptomi, arábiai és szentföldi alkimistáktól, bábáktól, fürdőmesterektől és javasasszonyoktól is. Az így szerzett tudását ötvözte és a kialakított új módszerei hamarosan ismertté tették.
 

Teológialag kérdéses, de nagy formátumú orvos és kutató volt

Orvosként az egész embert próbálta tanulmányozni: a figyelme nemcsak tünetekre és kórokra terjedt ki. Úgy gondolta, hogy például a sebek forró olajjal történő kiégetésénél biztosabb és jobb módszerek is vannak. Véleménye szerint az orvoslásnak négy alappilléren kell állnia: a látható és a láthatatlan természet egységének kutatását segítő klasszikus filozófián, a bolygók és az emberi test közötti összefüggések megértését segítő asztrológián, az anyag átalakításával foglalkozó és a gyógyszerek készítéséhez szükséges alkímián és végül az önzetlen, erkölcsileg tiszta orvos jellemén – ugyanakkor kiemelte, hogy a legfőbb orvos maga az Isten, mert csak ő gyógyíthat meg minden betegséget.

Paracelsus szerint a betegség oka az, hogy az ember összhang nélkül él a természet törvényeivel és nem követi azt az utat, amit a Lelke mutat – vagyis a betegség oka a diszharmónia.
Isten – Paracelsus szerint – azért teremtette az embert, hogy az a szenvedések segítségével megismerje önmagát és világos legyen a számára, ki is ő valójában. Tehát a betegség az ember tanítója és a fejlődésének a segítője, hiszen a betegség révén jobban és mélyebben megismerheti az ember önmagát, aminek az eredményeképpen magasabb szintű harmóniára léphet az ember a lelkével. Nincs tökéletesen egészséges ember, mert aki tökéletes harmóniában él a Lelkével, annak valójában nincsen szüksége a megtestesülésre.
 

Harmónia az emberben, vs. gőg és könyvégetés

Paracelsus az okkult világképnek megfelelően embert a mikrokozmosznak tekintette és a természetet pedig a makrokozmosznak: az egészség és a betegség pedig e kettő közötti harmónia. Ha megismerjük az embert – vélekedett –, vagyis a mikrokozmoszt, akkor következtethetünk a makrokozmosz, vagyis a természet, a világ jelenségeire, összefüggéseire. „A nagy természetből ismerjétek meg tehát a mikrokozmoszt, s akkor megértitek az emberben rejlő nagy titkot is; nem az én szolgálatomra, hanem a magatokéra, a betegekére és Isten dicséretére.” – írta e kérdésről Paracelsus.
 

Konoksága folytán olyan magányosan halt meg, ahogyan élt. Önmaga volt

A betegséget egyébként a test ásványi egyensúlyának megbomlásaként értelmezte, a gyógyulást pedig a test kémiája helyreállításának. Ő alkalmazta először gyógyszerként a többi között a higanyt, a ként és a különböző vasvegyületeket. Nem zavarta, hogy ezeknek az anyagoknak egy része méreg: „Minden dolog méreg, még ha önmagában nem is az, csupán az anyag mennyisége teszi, hogy egy anyag nem méreg.” – mondta. Professzorként is újított, amikor szakított azzal a gyakorlattal, hogy az egyetemeken a medikusok csak könyvből tanuljanak Feltűnést keltett azzal is, hogy a díszes professzori talár helyett egyszerű utcai ruházatban tanított.

Nemcsak hírneve irritálta az irigyeit, hanem a gőgössége is. Mikor a bázeli egyetem tanáraként 1528-ban a Szent János-napi ünnepségen, a tanítványaival az utcán a tűzbe dobta Avicenna: Canones medicinae című művé – ami az akkori idők egyik orvosi alapműve volt – majd valamiféle orvosi díjjal kapcsolatban jogi problémái támadtak, Paracelsust elzavarták a városból.A tanításai és nézetei miatt azonban a kollégáin kívül az egyházzal is meggyűlt baja, eretneknek titulálták. Sohasem másította meg a meggyőződését, nem vonta vissza tanításait: a jelmondata szerint – Nemo sit alterius qui suus esse potest, vagyis senki se legyen más, mint önmaga – igyekezett élni, talán ezért is volt egyedül, majdnem magányosan korának orvosi társadalomban.

Simon F. Nándor

• Cimkék:
paracelsus okkultizmus mikrokozmosz reneszánsz tudós tudomány

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére