Az elme betegségei

Epilepszia: démoni vagy szent?

Az epilepszia régóta ismert, dokumentált és magyarázott kór az emberiség történetében. Az álláspontok azonban elérőek voltak a tekintetben, hogy szent avagy démoni erők munkálnak a hátterében.

Az epilepsziás – nyavalyatörős, nehézkóros, eskóros – beteget az őskortól a kora újkorig különös tisztelet és félelem övezte. Noha egy, a Kr.e. 5. századból származó hippokratikus irat (De morbo sacro) tagadta, hogy e baj hieré núszosz, azaz ’szent betegség’ lenne. Ennek ellenére a kór közép- és kora újkori gyógymódjai továbbra is azokon a hiedelmeken alapultak, amely szerint ezt a betegséget démoni tevékenység okozza.

Kr.u. 2. századi nagy összegző, Galénosz diétát és érvágást javasolt terápiaként, a 14. századi Joannes Gaddesdeniensis ráolvasással, fehér kutya szőrével és krizantémmal, míg a 16. századi nagy francia orvos, Jean Fernel emberi koponyacsont, fagyöngy és peónia reszelékével próbálta kezeli az epilepsziát. 

Durvább gyógymódokkal is kísérleteztek az epilepszia gyógyításában

Ugyancsak elterjedt epilepsziaellenes szer volt az olyan gyűrű, amelybe a Háromkirályok nevét vésték. Másutt pedig a következő rigmust kiabálták a szerencsétlen epileptikus fülébe, amíg görcsökben fetrengett:

„Caspar fert mirrham, thus Melchior, Balthasar aurum,
haec tria qui secum portabit nomina regum
solvitur a morbo Domini pietate caduco.”

Vagyis:

„Gáspár mirrhát hoz, tömjént Menyhért, aranyat meg
Boldizsár. Ha az ő nevüket viseled magadon, nem
kínozhat meg az Úr neviben többé a nehézkór.”

A talizmángyűrűkön azonban egyéb varázsfeliratok is szerepelhettek – effélét hordott állítólag Könyves Kálmán király is. Néha azonban elegendő volt egy meghatározott drágakő, például a hegyikristály démonűző ereje is megelőzésképpen. Akkor pedig, ha a drágakő és a gyűrű sem segített, a nyavalyatörőshöz exorcistát, ördögűzőt hívtak, aki kifejezetten erre a célra összeállított szövegekkel és rítusokkal látott a kezeléshez. Efféle ráolvasásosakat a Fasciculus vagy Libellus benedictionum et exorcismorum című egyházi kiadványok tartalmaztak.

A középkori, kora újkori Európában emellett legalább 50 gyógyító szenthez lehetett fordulni epileptikus panaszokkal. Szent Bibiána például azért volt különösen alkalmas epilepszia gyógyítónak, mert legendája szerint kínzói egykor nyavalyatörősekkel és bolondokkal zárták őt össze. Szent Bálint (Valentinus) viszont nevének és az epilepszia német terminusának (Fallende Sucht) egybecsengése miatt vált nyavalyatörős-védőszentté. Szent Vitus a róla elnevezett vitustánc miatt volt népszerű, a Háromkirályok pedig amiatt gyógyíthattak eskórt, mert Jézus láttán térdre estek!

 E különös kórság a Bibliában is mint szent vagy éppen mint démoni betegségként jelenik meg. Az Ótestamentum héber-arámi szövege az epilepsziásokra a nófél „eleső” szót használta, ami a betegség európai neveivel mutat párhuzamot (lásd latin morbus caduceus, német Fallsucht, magyar eskór). A görög epilepszia szó viszont – amely az Újtestamentumban különben sehol nem fordul elő – az epilépszó ’megragadok, megbéklyózok’ igéből ered. Ez a név egyértelműen kapcsolatban állhatott avval az elterjedt hagyománnyal is, amely szerint az epileptikus ember jövőbelátásra, jóslásra képes. Hiszen a görög mitológia Próteuszát is ahhoz, hogy jósolásra lehessen bírni, előbb meg kellett kötözni.

A zsidó hagyomány az epileptikust nem szentnek, hanem éppen ellenkezőleg, csökkent értékű személynek tekintette. Az epileptikus például akkor sem működhetett rabbiként, ha csak egyetlen egyszer volt rohama életében, egy asszony epilepsziája pedig indokul szolgálhatott a váláshoz. Sőt, Majmonidész, zsidó filozófus szerint az epileptikust, időlegesen vagy huzamosan tisztátalan szelleme miatt tanúnak is alkalmatlannak kellett tekinteni. A Talmud az epileptikust nikpeh-nak – valószínűleg a démon által – meggörbítettnek és meghajlítottnak nevezte, és a betegséget különféle szexuális vétkekkel magyarázta, például avval, ha a szülők földön közösültek, ha aktus közben az asszony került felül, vagy ha házasságon kívül éltek nemi életet.
 

    Leonardi da Vinci: Saul átváltozása
 

A Biblia több olyan esetet ír le, amely valószínűleg az úgynevezett nagyrohammal (grand mal) azonosítható. Így például Saul eszméletvesztését (Sámuel I.19.24.), vagy Szent Pál ájulását és látászavarait (2.Kor.12.7.; Gal.4.04.; Apcsel. 9.3. stb.). A krisztusi gyógyítások során is felbukkan a kórság, például a meggyógyított gyermek esetében (Mk.9.14-29), ám egyes kutatók szerint a Jézus által megsegített néma, sőt holdkóros is (Mt. 17-15.) valójában epileptikus lehetett. A krisztusi gyógyításokat követő középkori mirákulum-irodalomban szintén gyakori – a vakok, némák, bénák, ördöngősök mellett – a nyavalyatörősök csodás gyógyulásának említése is.

Magyar László András

• Cimkék:
epilepszia zsidó hagyomány

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére